Vlagyimir Szorokin: A négyek szíve (részlet)
Fotó: Fo_De / Shutterstock
Vlagyimir Szorokin: A négyek szíve (részlet)

Egy féllábú veterán, aki átélte Leningrád blokádját (vagy mégse?), egy szexterápiát gyakorló országos bajnok sportlövőnő, egy sztahanovista funkcionárius és egy kisfiú (akinek nemzedéke talán még "megmentheti Oroszországot"): ők a négyek. A négyek terveznek és szerveznek valamit, valami fontos, talányos és titkos, talán megváltó tettre készülnek. Ennek érdekében gyilkolnak, kínoznak, őket kínozzák, az emberi lelemény legvégső határait feszegető kegyetlenséggel. Gyötrelmek és kínok árán haladnak a cél felé, és jutnak el a távoli... hová is?

Mindenki nevetett.

– Elvtársak, a csodálatos Alekszandra Olegovna Rebrováról van most szó, aki Szaratovból jött hozzánk egyenesen újévi vendégségbe! Már régen nem kaptunk senkitől ilyen ajándékot! Éppen ezért az első poharat Alekszandra Olegovna egészségére ürítjük!

– Hurrá! – kiáltotta Szerjozsa.

Mindenki koccintott Alekszandra Olegovnával, és ittak.

– Jaj, de finom bor! – A néni óvatosan letette félig telt poharát. – Felteszem, az előétel még finomabb!

– Barátaim, ne kéressétek magatokat, tessék! – Staube betűrte a szalvétáját az ingnyakába. – Mindnyájan éhesek vagyunk.

Egy ideig némán ettek.

– Alekszandra Olegovna, tényleg átfutott a Volga jegén? – kérdezte Szerjozsa.

– Az Urál folyón keresztül, Szerjozsenyka – mosolygott az asszony.

– Na és voltak repedések a jégen?

– Voltak. És alattam is repedezett a jég. Átjutottam, és másnap megindult a jégzajlás.

– Mikor volt ez? – kérdezte Olga.

– Negyvennégyben. Előző este a születésnapomat ünnepeltük, éjjel sokáig fent voltunk, hát egy fél órával később ébredtem, lekéstem a buszt, azzal kellett menni a hídon át a másik partra. Abban az időben, Szerjozsa, minden vállalatnál volt egy szabály: ha több mint húsz percet késett valaki, letartóztatták és bíróság elé állították. Így hát egyenesen átfutottam, mert huszonhat évesen nem volt kedvem másodszor is börtönbe kerülni.

– Huszonhat? Mint én most! – mondta Olga. – Na és milyen vállalatnál dolgozott?

– Kórházban.

– És először miért ültették le? – kérdezte Szerjozsa.

– Barátaim! – Staube fölemelte a poharát. – Csodálatos sorsú ember van közöttünk. Aki arra szavaz, hogy Alekszandra Olegovna mesélje el nekünk az életrajzát, emelje föl a poharát!

– Jaj, istenem, az önéletrajzomat! – nevetett az öregasszony, miközben mindenkivel koccintott. – Hát én erre nem számítottam!

– Mesélje el!

– Mesélje el!

– Mama, meséld el!

 

– Na, akkor először iszom, hogy megjöjjön a bátorságom.

Ittak.

– Hát az úgy volt, kedveseim… – Alekszandra Olegovna megtörölte a szalvétával a száját –, szóval az életem elég bonyolultan alakult. Vargabetű vargabetű után. 18-ban születtem Moszkvában, apám Oleg Boriszovics Rebrov, a cári hadsereg ezredese volt. Apámat csak fényképről ismertem, meg édesanyám és bátyám elbeszéléséből. A bolsevikok agyonlőtték, amikor három hónapos voltam. Anyám Ligyija Nyikolajevna Gorszkaja, az ő apja pedig a híres szemorvosprofesszor, Nyikolaj Valerianovics Gorszkij volt, csak neki köszönhető, hogy a családunk túlélte a hadikommunizmus időszakát. A páciense volt Szverdlov, Trockij, Kalinyin, Krupszkaja. Segített nekik, hogy jobban lássák az osztályellenséget. Cserébe élelmiszert kaptunk, és meghagyták a házunkat a Povarszkaján, amit aztán átneveztek valamilyen bandita nevére, valami Vorovszkij utca lett. Szép kis név, mondhatom.[1] A nagypapa 1925-ben meghalt, azon nyomban ki is tettek minket az utcára. Aljosa bátyám a lengyel határon keresztül Párizsba szökött. Minket pedig az apám munkatársa fogadott be, aki már régebben átállt a bolsevikokhoz, és katonai szakértő lett náluk. Hamarosan megkérte anyám kezét, és összeházasodtak. Amennyire vissza tudok emlékezni, anyám nem szerette Ivan Ivanovicsot, pedig az őt nagyon-nagyon szerette, és velem is nagyon kedves volt. Minden rendben ment 1938-ig, beiratkoztam az orvosira, elvégeztem három évet, anyám fordításból élt, apám a vezérkarban dolgozott. Május 3-án hazajöttem az egyetemről, és megláttam az enkávédéseket, akik a holminkban turkáltak. Minden könyvet kiráztak, aztán ledobták őket, és úgy járkáltak rajtuk ezek a daliák, mint valami szőnyegen. Közölték velem, hogy a mostohaapámat letartóztatták. Megkérdeztem, hogy hol az anyám. Azt mondták, Ivan Ivanovics letartóztatása során nagyon felizgatta magát, rosszul lett, kihívták a mentőket, és az elvitte. Valójában az történt, hogy az egyik gazember megtalálta a holmija között azt a medaliont, ahol az apám hajfürtjét őrizte, és kirázta belőle. És azt mondta anyámnak: mindenféle szirszart őrizgetsz. Erre anyám pofán verte, mire az a puskatussal a halántékára ütött. Mire a Szklifoszovszkij kórházba értem, már a halálán volt, állandóan elájult. Kettéhasadt a halántékcsontja, bevitték a műtőbe, és ott halt meg az asztalon. „Eszméletvesztés következtében elesett, koponyasérülés.” Ez volt a zárójelentésben. Úgy bizony, kedveseim. Eltemettük a mamát. Kitettek az egyetemről. A temetés után rögtön megjelent a tömbbizalmi és a körzeti megbízott, és mutattak egy „lakótértömörítésről” szóló papírt. Beköltöztettek hozzám egy kazánfűtőt családostul. Minden barátom azt mondta, azonnal menjek el Moszkvából. Nem hallgattam rájuk. Június 6-án jöttek értem. Lubjanka. Egy hónapig kínoztak, vallattak. Nem írtam alá semmit. 58-dik cikkely, 11-es pont, 10 év. Népellenség. Aztán a sztolipinka, tudjátok, a börtönvagon, egész Kotlaszig, ott volt az elosztó. Rögtön fürdőbe vittek, az előtérben volt egy nagy, régi tükör. Mindenki azonnal odarohant, én is. Látok egy csomó meztelen nőt, elgyötört arcok, mindenki lökdösődik, és képtelen vagyok megtalálni köztük magamat, egyszerűen képtelen! És hirtelen megláttam a mamát. Ő nézett rám a tükörből. Az arcomra tettem a kezemet – ő is. Megfogtam a hajamat – ő is. Azóta nem nagyon nézek tükörbe. Aztán jött a tábor. Eleinte nagyon nehéz volt, majdnem meghaltam a közmunkán. És egyszer csak az étkezdében odalép hozzám apám barátja, Szergej Apollinarijevics Bolgyin, egykori ezredorvos. Betett az egészségügyisekhez nővérnek, megmentette az életemet. Három évvel később irtó nagy szerencsém volt, az ügyiratomat felülvizsgálták, és szabadon engedtek, „bűncselekmény hiányában”. Az egész táborból még húsz embert engedtek el. Jezsov kivégzése után volt, amikor Berija hatalomra került. Mentünk Moszkva felé, és a vonatban Berijáért imádkoztunk. De azért nem kaptam lakhatási engedélyt a fővárosban, nem volt hol laknom, és főleg nem volt miből élnem. Elmentem Gurjevba Veronika nagynénémhez. Sebész volt egy kórházban, maga mellé vett asszisztensnek. Így éltem át az egész háborút Gurjevban, abban a porfészekben. A száműzött értelmiségiekkel jártam össze, kozákokkal és kazahokkal. Sok hal volt arrafelé, de liszt az nem nagyon. Nagykanállal ettem a kaviárt, és közben a kenyérről álmodoztam. Tevehúst ettünk.

– Az finom? – kérdezte Szerjozsa.

– Nem emlékszem. Akkor mindegy volt. Véget ért a háború, visszajött a frontról Veronika néni fia, Valentyin. Rögtön egymásba szerettünk, és hamarosan összeházasodtunk. De nem sokáig tartott a boldog családi élet. 1948. november 9-én megint letartóztattak. Aztán Valentyint is. A hatodik hónapban voltam, és ezúttal nem viselkedtem olyan makacsul: mindent aláírtam, az összes hagymázas szöveget. Ez a második nagyon nehéz volt. Nagyon. Féltettem a gyereket, de mindhiába, holtan született. Mordóviába küldtek táborba. És megint rám mosolygott a szerencse: egy varrodában kaptam munkát. Bizony. Mostanában sokat írnak a táborokról, vannak persze olyan cikkek és könyvek is, amiben a valóságot jól írják le, de én mondom nektek, a lágeréletet lehetetlen elképzelni. Ezért nem is szeretek róla beszélni. Nem azért, mintha zavarna vagy fájna, nem. Csak értelmetlen. 1954 őszén engedtek el. Hazamentem Gurjevba. Egy álló nap és éjszaka aludtam. Aztán kezdtem összeszedelőzködni, hogy megyek Igarkába, ott volt lágerban Valentyin. A néném vett a piacon tokhalat, fekete kaviárt, mézet, diót, sütött cipókat. Ott ülünk este, rakjuk be mindezt a hátizsákba, egyszer csak kopognak. A néném megy, hogy kinyissa, és nem jön vissza. Szólítom, nem válaszol. Fölállok, kimegyek, látom, ott állnak Valentyinnal, átölelik egymást. Kiderült, hogy ugyanazon a napon engedtek el minket…

Alekszandra Olegovna kitörölte a könnyeit a szeméből, nagyot sóhajtott, és vidáman fejezte be:

– És egy év múlva megszületett ez a fiatalember!

– Hát igen! – csóválta a fejét Staube. – Most már tudom, kitől örökölte Viktor, hogy olyan céltudatos…

– Henrik Ivanovics, maga nem ismerte Vitya apját! – fenyegette meg Alekszandra Olegovna az ujjával. – Ne következtessen elhamarkodottan!

Mindenki nevetett.

– Igyunk a Rebrov családra! – Olga fölemelte a poharát. – Maguk mind igaz hősök. Csak hallgattam… és nem is tudom, mit mondjak. Maga egy hős, Alekszandra Olegovna. Adjon magának az isten jó egészséget.

– Köszönöm, édesem. – Az öregasszony beleivott a poharába. – Valójában több millió ilyen sors van Oroszországban. Nekem még aránylag szerencsém volt.

– Sok tönkretett élet, törvénytelenül letartóztatott ember – sóhajtott föl Staube –, de ha a KGB-ről van szó, azért ott nem csak gazemberek dolgoztak. Voltak ott becsületes emberek is.

– Én nem találkoztam olyanokkal – mondta Alekszandra Olegovna halkan.

Szerjozsa az órára nézett.

– Már háromnegyed tizenkettő! – kiáltotta.

– A pezsgőt! Hol a pezsgő?

– Be kell kapcsolni a tévét!

– Hogy elment az idő!

– Barátaim, semmi pánik, csak semmi pánik! – Rebrov felállt, odament Alekszandra Olegovnához. – Mama, van egy ajándékunk neked, amit még a most végződő 1990-es évben meg kell kapnod.

– Na és mi az az ajándék?

– Ez egy nagyon komoly dolog, Alekszandra Olegovna! – Olga fölállt. – Tényleg még ebben az évben kell!

– Ne kapkodjunk! – Rebrov az öregasszony mögé állt. – Mama, csukd be a szemed.

Az öregasszony becsukta a szemét. Olga megfogta a bal kezét. Staube a jobbat. Rebrov kivett a zsebéből egy acélhurkot, és rátette Alekszandra Olegovna nyakára.

– Te, ne csiklandozz! – nevetett.

– Hopp! – vezényelt Rebrov, és hirtelen megrántotta a hurkot.

Alekszandra Olegovna kapálózni kezdett és hörgött.

– A kezét, a kezét! – mormogta Rebrov.

Olga és Staube erősen tartották az öregasszonyt, akinek reszketett a feje, rángatózó lába a szék lábát verdeste. Csörömpölni kezdett az edény, feldőlt egy pohár.

– Tartsák! – suttogta Rebrov.

Egyre gyengébben rángatózott a láb, Alekszandra Olegovna hangosan kiengedte a bélgázokat. A test remegni kezdett, azután elernyedt. Pár perc múlva Rebrov elengedte a hurkot.

*

Jegyzetek:

[1] Vaclav Vorovszkij lengyel származású orosz bolsevik forradalmár, akinek nevében a vor oroszul tolvajt jelent. Ennek pikantériája, hogy Vorovszkij az egyik kulcsfigurája volt a bolsevikok 1917-es zavaros aranyügyleteinek, a Németországból származó és svéd bankokban gyűjtött arany- és pénztámogatásnak. Svájcban lett merénylet áldozata 1923-ban. A gyilkosokat a bolsevizmus elleni harc nevében felmentették.

*

A kötet hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál, Hetényi Zsuzsa fordításában.

A cikk szerzőjéről
Vlagyimir Szorokin (1955)

Orosz író, drámaíró.

A fordítóról
Hetényi Zsuzsa (1954)

Irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, író.

Kapcsolódó
Vlagyimir Szorokin / Machine Head
2022.08.01.
Vlagyimir Szorokin: Monoclonius
Vlagyimir Szorokin: Garin doktor
Egy tisztességes kalandregény (Beszélgetés Vlagyimir Szorokinnal)
M. Nagy Miklós (1963) | 2021.10.09.