Egy tisztességes kalandregény (Beszélgetés Vlagyimir Szorokinnal)
Fotó: Wikipedia / Planeta.ru
Egy tisztességes kalandregény (Beszélgetés Vlagyimir Szorokinnal)

A kortárs orosz irodalom világszerte ismert sztárszerzőjével, Vlagyimir Szorokinnal magyarországi kiadója és fordítója, M. Nagy Miklós készített interjút.

Nagy Miklós: Kedves Vlagyimir Georgijevics, nem lenne feltétlenül szükség apropóra egy ilyen interjúhoz, de van, éspedig az, hogy hamarosan megjelenik Magyarországon új regénye, a Garin doktor 

Vlagyimir Szorokin: Nagyon örülök neki, és alig várom, hogy a kezembe foghassam. Magyarország volt a leggyorsabb. Ez lesz az új regényem első külföldi megjelenése. Gyorsan dolgozott. Pedig nem lehetett könnyű…

MNM: Persze, nem volt könnyű, de élveztem. Mindig élvezem az ön könyveit fordítani. Van min agyalni, de fordítóként én ezt szeretem.

VSZ: Mert ön kiváló fordító…

MNM: Már elnézést, hogy ezt mondom, és persze remélem, hogy igaza van, de ön ezt nyilván nem tudja megítélni. Vagy esetleg tud magyarul?

VSZ: Ó, nem… Csak annyit tudok magyarul, hogy „nem tudom”; ezt sokszor hallottam az egyetemen azoktól, akik magyarul tanultak…

MNM: No, de az idő nem gumi, ahogy az ön hőse, Garin doktor mondhatná, ne húzzuk tovább… kezdjünk bele. Elsősorban tehát a regényről szeretnék beszélgetni; ha az egész életművéről készítenék interjút, az egy napig eltartana. Mégis engedjen meg néhány általánosabb, bevezető kérdést. Beszélgessünk egy kicsit az időről: a múltról, a jövőről és persze a jelenről. Kezdjük a jelennel: valamikor egy interjúban ön azt mondta, „egyáltalán nem irodalmi időket élünk”. Vagy talán azt: „posztirodalmi időbe léptünk”. Szóval miért is „nem irodalmi” ez az idő, amelyben élünk? Hiszen annyi minden történik, amiről elvileg lehet izgalmasan írni. 

VSZ: Valószínűleg a kilencvenes években mondtam ezt, amikor Oroszországban minden felbolydult, felgyorsult, szinte napról napra változott, és az irodalom szerepét átvette a televízió. Részben azért, mert az irodalom nem bírt lépést tartani az eseményekkel. De ha Oroszországról beszélünk, azt gondolom, hogy – ellentétben a Nyugattal, ahol a digitális médiumok már legyőzték a szót – ez mégiscsak még mindig a szó országa. Nagyon irodalomközpontú. Minden, ami ott történik, különösen most, természetesen groteszk irodalom. Ez még csak nem is Gogol, hanem mondjuk, Harmsz. És egy író számára ez természetesen Eldorádó…

MNM: Elnézést, hogy megakasztom a gondolatmenetét, de mindannak ellenére, amiről most beszél, van egy klisé… vagy talán nem is klisé, mindenesetre sok írótól hallottam, olvastam mostanában, hogy a mai Oroszországról lehetetlen írni. És ezért a legtöbben vagy történelmi regényeket írnak, vagy disztópiákat. A mai Oroszországról mintha nem születne igazi, színvonalas irodalom.

VSZ: Igen, igen, ez tökéletesen igaz. Valóban, a jelenről egyetlen olyan komoly regény sem született, amely bestsellerré vált volna. Én ezt azzal magyarázom, hogy az ország megrekedt az időben. A múltban. Nem tud haladni a jövőbe, nem tud normálisan fejlődni, részben azért, mert ez a mostani hatalom olyan, amilyen, részben pedig a nép adott mentalitása miatt… És óriási súllyal nehezedik rá a múlt, mint egy hatalmas jégtömb, préseli, pusztítja… Ettől a jelen, hogy is mondjam, tragikomikussá, groteszkké válik. Ezt pedig normális, megszokott prózában leírni lehetetlen. Sehogyan sem sikerül, és az író érzi ezt. Ezért írnak ma vagy történelmi regényeket, vagy antiutópiát. Én pedig találtam valamiféle harmadik megoldást….

MNM: No igen, a könyvei egy új középkorról szólnak. A jövő egyben a múlt is…

VSZ: Igen, ez egyfajta próbálkozás, hogy metaforikusan szemléljem a jelent. Azt a jelent, amelyben újból opricsnyikok vannak hatalmon, még ha nem is így hívjuk őket.

MNM: Egy pillanat… mielőtt rátérünk a regényekre, az újra, meg akár Az opricsnyik egy napjára is, engedjen meg még egy kérdést. Még mindig a jelenről. A pandémiáról, amelyet ön, ha jól tudom, Berlinben élt át…

VSZ: Nem, nem. Nyolc hónapig a Moszkva közelében lévő dácsánkban ültem, mert Berlinben annyira depressziós volt ez az időszak. Ott pedig, az erdőben… ott mégiscsak jobb volt…

MNM: Meg, ugye, van önnek egy olyan gondolata is, hogy egyre többen költöznek el a városokból az isten háta mögé, itt hagyják ezt a mi civilizációnkat, készülve a… nagy összeomlásra, az apokalipszisre. Különben én is ismerek ilyen embereket.

VSZ: Haha… Hát igen, tudja, mindenkinek a zsebében ott van most a saját kis apokalipszise, ez igaz. Mi a feleségemmel különben hol Berlinben, hol Moszkva mellett lakunk. De egy pandémia idején természetesen jobb, ha nem városban él az ember.

MNM: Van önben olyan érzés, hogy új korszakba léptünk? Mármint a vírus miatt? És hogy a halál közelebb került hozzánk? Vagy ahogy Borisz Grebenscsikov énekli abban a szomorú-gyönyörű dalában: hogy az ég minden nappal egyre közelebb kerül? Több a halál körülöttünk, és mintha a civilizációnk halála is közelebb került volna…

VSZ: Igen, igen. Ez egy nagyon fontos, lényegében metafizikus esemény, amely mindenkit érintett. Én három barátomat veszítettem el. És persze elveszítettük az egész Covid előtti világunkat. De ez a vírus mégiscsak emlékeztetett minket egy fontos dologra: hogy gondolkozzunk el azon, kik is vagyunk tulajdonképpen, és hogyan kerültünk ide, erre a bolygóra. Vagy például azon, mit gondolunk a haladásról… vagy az orvostudományról, amelynek a lehetőségeit erősen túlbecsültük.

MNM: Egyszer ön azt mondta, Tarantinóval kapcsolatban, hogy szereti, ha egy művész mindig igyekszik valami újat csinálni. A Garin doktor kétségtelenül sok tekintetben más, mint bármely korábbi műve. Miben a legfőképpen?

VSZ: Most először döntöttem úgy, hogy írok egy tisztességes kalandregényt. És egyúttal utazási regényt. Amellett szerettem volna megnézni, mi lesz Zsivago doktorral a huszonegyedik század közepén…

MNM: Zsivago doktorral? Ezzel rögtön válaszolt arra a kérdésre is, hogy végső soron ki a prototípusa Garin doktornak. Mert, ugye, az ember gondolhat Paszternak mellett Csehovra is, vagy Alekszej Tolsztojra…

VSZ: Az orosz irodalomban két nagy doktor volt: Csehov és Zsivago. Na és persze még Bulgakov. És az ő fantazmagóriái is a fejemben voltak regényírás közben. Egyszóval mindhárman benne vannak Garin doktorban, aki a Hóvihar című kisregényem főszereplője, és egyszer csak kíváncsi lettem rá, hogy mi történt vele tíz évvel később. Pontosan tíz évvel később írtam meg ezt az új könyvet róla, és épp a pandémia alatt.

MNM: Egyfelől ez a regény valami egészen új az életművében, ugyanakkor mégiscsak folytatása nemcsak a Hóviharnak, hanem annak az egész regényciklusnak, amelyet a jövőről ír. A disztópiák ciklusának. De ez azért igen furcsa antiutópia, hiszen Garin doktor mindig kievickél a bajból, valahogy mindig győz, végül még az elvesztett szerelmét is megtalálja. Ez afféle vidám, életigenlő disztópia. Antiutópia happy enddel. Igen sok tekintetben szörnyű lesz a világ, de azért alapvetően élhető.

VSZ: De hiszen ez az egyetlen, ami maradt nekünk. Amikor mindennap azt halljuk, hogy lesz negyedik meg ötödik hullám… Aztán meg újabb vírusok. Mit lehet tenni? Semmi mást, mint hogy egyszerűen csak mindennap teljes értékű életet élünk, de úgy, mint ha az lenne az utolsó napunk. És örülünk neki. Az én Garin doktorom ilyen típus. Azért győz minden helyzetben, mert úgy érzem, helyesen viszonyul a létezéshez. Az „itt és most”-ban él, és sohasem változtat az erkölcsi elvein. És hogy happy enddel végződik – na igen, ez az első ilyen könyvem… Nem hinném, hogy a következő regényem is happy enddel fejeződik majd be.

MNM: A regény a jövőről szól, de egyben az orosz irodalom múltjáról. Afféle hommage a klasszikus orosz irodalomhoz. Hogy pontosan kikhez – néhány írót már említett, de még sok mindenkiről lehet beszélni a Garin doktorral kapcsolatban: Tolsztojról, Nabokovról, Szolzsenyicinről, Csernisevszkijről, Majakovszkijról… Valamilyen formában mind megjelennek, sőt, ha úgy tetszik, az orosz klasszikusok sorában ön még saját magát is idézi a könyvben…

VSZ: Ó, de csak egészen kicsit. Van ott egy részlet a Norma című regényemből…

MNM: Különben vannak önnek ezek a viszonylag korai regényei, az Ocseregy („A sor”), a Roman („Regény”), a Norma („Norma”), a Szerdca csetirjoh („A négyek szíve”), a Meszjac v Dachau („Egy hónap Dachauban”)… Ez mind nincs meg magyarul. Mit mondana, melyiket kellene még feltétlenül kiadni, hogy teljesebb legyen a magyar olvasók képe önről?

VSZ: Hát, erről nehéz beszélni Az amerikaiak most úgy döntöttek, hogy gyakorlatilag mindent kiadnak, amit csak írtam valaha… Na jó, azt hiszem, egyértelműen az Ocseregyet kellene kiadni még, a legelső regényemet; az gyakorlatilag mindenhol megjelent már. Meg is lepődtem, amikor azt mondta, hogy magyarul  nincs meg. Hiszen olyan helyzetről szól, mármint a sorban állásról, amelyet jól ismertek a Szovjetunió összes volt szatellitországában. Azt ki kellene adni, naná!

MNM: Na és mit gondol a Norma című regényéről most? Mert nekem úgy tűnik, megint nagyon aktuális: mármint, hogy az ember mindennap kénytelen lenyelni egy darabka fekáliát.  

VSZ: Persze, persze, a Normát is jó lenne… feltétlenül! A pandémiával meg aztán tényleg megkapta a világ a maga napi adagját… 

MNM: Beszéljünk még egy kicsit arról a bizonyos új középkorról, az új feudalizmusról az ön antiutópia-ciklusában. Ez, gondolom, összefügg kicsit azzal a rejtéllyel, hogy vajon miért választanak az emberek egyre gyakrabban, egyre több országban vagy ostoba, vagy nem egészen egészséges lelkű vezetőket. Akik aztán valamiféle archaikus szabályokat hoznak vissza az életünkbe. A regényben szerepelnek a mai világ vezető politikusainak karikatúrái, azok a lények, akik csak, már elnézést, seggből állnak. Különben vannak köztük szimpatikusak is. 

VSZ: Mindez, gondolom, annak a következménye, ami az elmúlt években, az elmúlt évtizedben történt: a politikusok egy darabig tudtak nagyon szép szavakat mondani, de gyakran kiderül, hogy a szavak mögött nincsen semmi. És ha mondjuk a pandémiáról beszélünk – persze közhely lesz, amit mondok: az európai bürokraták nem voltak felkészülve erre a helyzetre, és az emberek miattuk nem kapták meg időben a vakcinát. Itt, Németországban emiatt sokan nagyon elégedetlenek voltak a kormánnyal. És persze sok más probléma is van, amire az európai bürokraták nem tudtak megoldást találni, például a menekültek kérdése… Mindez kiváltotta a lakosság elégedetlenségét, amit aztán a populisták kihasználtak, és most kezdenek mindenütt hatalomra jutni. Szóval összességében az Európai Unió politikusainak hibái okozták ezt a helyzetet.

MNM: Az egyik legismertebb, legnépszerűbb mű ebben az antiutópia-ciklusban Az opricsnyik egy napja. Mióta megírta ezt a regényt, még tovább duzzadt az opricsnyina, azaz, kicsit leegyszerűsítve, még erőszakosabb, még durvább lett a hatalom Oroszországban. Meg máshol is. Az ön méltatói közül sokan még olyanokat is írnak, mondanak, hogy profetikusak a könyvei.

VSZ: Őszintén megmondom, hogy… nem vagyok próféta. Haha. Ahogy egy költő írta, a tudatos jövőbelátás sosem jön be. De persze a művész mégiscsak rá tud érezni dolgokra. Van valamiféle belső antennánk, ha azt helyesen állítjuk be, akkor képes valamiféle hullámokat felfogni, akár a jövőből is. De ez igazából mind nem tudatos folyamat. A jövőt senki sem látja. Ami pedig az opricsnyikos regényemet illeti, Oroszországban természetesen kaptam érte hideget-meleget… De emlékszem, amikor németül megjelent, valaki még ott is azt írta róla, hogy Szorokin nyilván tajt részegen írta ezt a könyvet. Most már nem írnak ilyet, mert a valóság lényegében nem kevésbé groteszk, mint az a világ, amelyet abban a kisregényben leírtam. Különben az opricsnyina nagy és súlyos kérdése az orosz történelemnek, és ezt a szakállas klasszikusaink közül senki nem írta meg. Most meg persze az új, iPhone-os opricsnyikok hatalmát látjuk. A mentalitásuk középkori… És szerintem ez sok tekintetben abból fakad, hogy a kilencvenes években nem temettük el a szovjet múltat, ahogy ezt a németek tették a náci múltjukkal a háború után. És persze egy nép mentalitása nagyon lassan változik. Húsz év? Az nagyon kevés.

MNM: Vannak ebben a ciklusban visszatérő motívumok; és ezek most természetesen a Garin doktorban is megjelennek. Például az, hogy ebben az új világban, a huszadik század második felében, a darabokra szakadt Oroszországban léteznek „nagyok” és „kicsik”. Azaz óriások és liliputi méretű emberek és lények. Az világos, hogy ettől a regények mesés… vagy nem is mesés, inkább fantasys ízeket kapnak. De ezenkívül mire jók? Miért hozta őket létre az evolúció és az író játékos vagy agyafúrt képzelete?

VSZ: Itt leginkább a léptékekről van szó. Arról, hogy mondjuk, ami az orosz ember számára nagynak tűnik, az Nyugaton pirinyó. Vagy hogy az orosz hatalom számos, innen nézve úgymond erényes cselekedete nyugati szemmel egyértelműen bűncselekmény. Egyszóval Oroszország az összekavarodott méretek országa. Minden nagyon gyorsan változik benne. Emlékezhetünk a sztálini időkre is, amikor az ember egyik nap hős lehetett, másnap meg a nép ellensége. Tegnap nagy voltál, ma kicsi vagy. Vagy ahogy Bulgakovnál van: amikor Korovjovot megkérdezi a portás: Ön hivatalos személy?, azt a választ kapja: Hogy is mondjam, mindannyian hivatalos személyek vagyunk, de holnap lehet, hogy már nem leszünk azok.

MNM: A Garin doktornak majdnem a felét a lágerpróza kategóriájába lehet besorolni. A mi derék doktorunk az úgynevezett csernisek (a fordításban „kátrányok”), a KGB által harcra kifejlesztett, de aztán elvadult és elszaporodott, szőrös, kőkorszaki szinten élő és gondolkodó emberek lágerjába kerül. Ön Szolzsenyicin és Salamov nyomdokain haladva ugyan, mégis egészen új, a jövőben játszódó lágerprózát alkotott.

VSZ: A láger nem új. A láger univerzális. És a lágerek egyformák. Lehet szó szovjet, német, kínai, kambodzsai vagy észak-koreai táborról… nincs bennük semmi új. És a munka, ami a lágerekben folyik, lényegét tekintve teljesen értelmetlen. Már bebizonyították, hogy Sztálin embereinek minden igyekezete ellenére az ő lágerei is veszteségesek voltak, a termelési eredményeik hitványak. A börtön és a láger ugyanakkor nagyon orosz történet is. És én újból emlékeztettem az olvasókat arra, hogy a lágerek nem tűnnek el. Sajnos mindig létezni fognak, én legalábbis így gondolom. Már ameddig lesznek autoriter vagy totalitárius hatalmi rendszerek. De most épp, úgy néz ki, Európa szintén az autoriter rendszerek felé mozdult el. Sajnos.

MNM: Ajaj, én azért remélem, hogy ebben hosszabb távon téved. Mindenesetre én is, mint sokan mások, gyakran viszolygok attól, ami a politikai életben zajlik. De most lezárásként térjünk vissza az idő kérdéséhez, pontosabban próbáljunk meg visszarepülni az időben a hetvenes évekbe. Akkor ön fiatal író és képzőművész volt, a moszkvai konceptualisták csoportjának tagja. Nagy nemzedék volt ez, ragyogó művészek egész sorával, egy igazi plejád: Prigov, Rubinstejn, Kabakov és a többiek… Hogy érzi most, önnek személyesen, illetve önöknek mint csoportnak sikerült elérniük azt, amiről akkor, kicsit patetikusan fogalmazva, művészként álmodoztak?

VSZ: Hű, hát ez komoly kérdés. Egy dolog biztosan megvalósult, éspedig egy nagyon fontos dolog – összeomlott a szovjethatalom. Álmodoztunk persze erről, de senki sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. Ha a konceptualizmus eszméiről beszélünk, nos, azok sok területre behatoltak, az irodalomba, a költészetbe is, és összességében kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak a mai orosz művészetre. Ugyanakkor Oroszországban sajnos a kilencvenes években ezt nem támogatták állami szinten úgy, mint, mondjuk, a pop-artot Amerikában a hatvanas években. És emiatt aztán sok barátunk emigrált: Kabakov, Bulatov, Csujkov, Zaharov… Ők elhagyták Oroszországot, mert többre számítottak. Én mint prózaíró nagyon elégedett vagyok, mert a konceptualizmus adott számomra egy olyan unikális optikát, amelyen keresztül szemlélhetem a jelent. Egyfajta távolságot – és nem pusztán az objektumtól, hanem magától a szövegtől is. Ez nagyon fontos, és enélkül nem lett volna belőlem prózaíró. Mármint abban az értelemben, hogy semmi újat nem tudtam volna csinálni. 

 

Névjegy
Vlagyimir Szorokin (1955)

Orosz író, drámaíró.

A cikk szerzőjéről
M. Nagy Miklós (1963)

Műfordító, kritikus, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője. Orosz, angol és spanyol nyelvből fordít. Legutóbbi kötete: Ha nem is egy bomba nő (Cartaphilus, 2014).