Szorokin új regényének részletében a KGB épületében vagyunk, Moszkvában, 1970-ben. Az asztalon egy szigorúan titkos mappa hever, 1937-38-as listákkal.
Garin gépiesen olvasni kezdett:
de, az ördögbe is, minden valahogy olyan váratlanul és bután kezdődött, ahogy semmiképp nem történhetett volna egy ilyen komoly és tapasztalt emberrel, mint a KGB őrnagya, Ivan Tyerentyevics Kropotov: felhívta Kocsergin alezredes, azaz Kesa, régi barátja-bajtársa, akivel ezer éve ismerték egymást, a sorsos-negyvenes évek óta, akivel minden augusztusban együtt mentek vadászni a veszjegonszki mocsarakra, meg szombatonként együtt gőzölték magukat a Szandunov-fürdőben, és mindenféle ünnepi asztaloknál annyi kupicát emeltek fel és hajtottak le, hogy ha azokkal körberakták volna az ő kedves Lubjankájukat, akkor nemcsak teljesen körbeért volna az a sor, hanem még a 40-es áruház szeszesital-részlegéhez is elnyújtózhatott volna, ahol Ivan Tyerentyevics rendszeresen vásárolta a kedvenc moldáviai konyakját, a lágy, illatos Dojnát.
– Ványa, ugorj be hozzám egy kis időre – mondta a telefonban Kocsergin 1970-nek azon a szurokfekete, jóllehet napsütéses szeptemberi hétfőjén, Ivan Tyerentyevics pedig biztosra vette, hogy Kesa megszerezte neki végre azt, amit már a májusi ünnepek óta ígért: a belga gázpisztolyt a fia tizenhatodik születésnapjára.
– Ha malacot ígérnek, zsákkal forgolódjál! – mormogta akkor Kropotov elégedetten, aztán kulcsra zárta az irodát, és lement a második emeletre.
Kocsergin az íróasztala mögött ült az irodájában, összekulcsolva dundi ujjait, rejtelmes mosollyal az arcán, mint mindig, amikor szerzett valamit, márpedig szerzésben nagy mester volt.
– Ványa, ilyet még nem láttál.
Felállt, az asztalhoz kísérte a barátját, amin tizenegy jókora, átkötött akta feküdt. Ivan Tyerentyevics, aki a gázpisztolyra számított, azonnal elkomorodott.
– Ez meg micsoda?
– No, majd meglátod – nyitotta ki Kesa a legfelső aktát.
És olvasni kezdte Ivan Tyerentyevics:
A SZOVJETUNIÓ
BELÜGYMINISZTÉRIUMA
1954. február 3.
No 297/k
KÜLÖNLEGES AKTA
Szigorúan titkos
Az SZKP KB titkárának, NY. SZ. HRUSCSOV elvtársnak
Jelentem Önnek, hogy a Szovjetunió Belügyminisztériumának levéltáraiban 383 listát találtunk olyan személyekről, akiket „a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma ítélt el”. Ezeket a listákat 1937-ben és 1938-ban állította össze az NKVD, és terjesztette fel az SZKP(b) KB-nak áttekintésre. Minden listán megtalálhatók I. V. Sztálinnak és a Politikai Bizottság más tagjainak sajátkezűleg írt határozatai.
Mellékelem az összes lista eredeti példányát. A Belügyminisztériumban az elvégzendő munka számára rendelkezésre állnak a listák másodpéldányai (másolatai).
MELLÉKLET: a fent említett listák 11 aktában.
A SZOVJETUNIÓ BELÜGYMINISZTÉRIUMA Sz. Kruglov
– Emlékszel, Vitya azt mondta, tűz volt a levéltárban, valami rövidzárlat?
– Igen, ilyesmi, emlékszem… – mormolta Ivan Tyerentyevics, az egyforma aktákat nézve.
– A mi példányunk megperzselődött, a mieink kérték a KB-t, hogy csináljanak másolatot. Most hozta a futár. Majdnem negyvenötezer név van itt. Háromszáznyolcvanhárom lista. A többségük halálos ítélet. A Bajszos mindegyiket aláírta. És nézd csak, Ványa, kivel kezdődik! Kesa lapozott, és mutatta Kropotovnak a moszkvai listát.
Az első név ez volt: AGRANOV J. SZ.
– Agranics, látod? – bökött a az oldalra Kocsergin dundi ujjával.
– Tessék, kivel kezdte a Bajszos, és te még azt mondod: hullik a forgács! A mi Matvejicsünk Agranicsnál kezdte, sokat mesélt róla. Okos ember volt, kiváló csekista. Majakovszkij barátja. És – kivégezni!
„Az ördögbe is, na de hol a pisztoly?” – gondolta Ivan Tyerentyevics elégedetlenül, és végigfuttatta tekintetét Kocsergin irodáján: lehet, hogy ezek az akták csak az előjáték, úgymond, és Kesa mégiscsak megszerezte a pisztolyt, ami ott hever valahol a közelben? De nem látott sehol semmiféle pisztolytáskát. „Seggfej. Ígérgetni, azt tud. Én meg bolond fejjel elkotyogtam már Pavliknak. Na mindegy…”
Kesa a szokásos mozdulatával megvakarta a dupla tokáját.
– Te már ebédeltél?
– Ma korábban ettem.
Ivan Tyerentyevics az aktákat nézte, próbálta összeszedni a gondolatait.
– Én falnék egyet, megéheztem a munkában. Te meg, Ványa, ha akarsz, elüldögélhetsz itt, nézegesd a listákat, hamarosan elviszik őket a levéltárba. Örökre! Ilyet többet nem fogsz látni. Én meg elszaladok falni, aztán gyorsan jövök vissza.
Ivan Tyerentyevics ki sem tudott nyögni valami választ, Kocsergin már ott sem volt. És maradt az üres iroda Dzerzsinszkijjel és Brezsnyevvel a falon meg az aktákkal az asztalon.
„A francba…” – ült le az asztalhoz Ivan Tyerentyevics elégedetlenül, fogta a kinyitott aktát, megszagolta. Friss ragasztószaga volt. Kezdte nézegetni a listákat. Mindegyik aktában volt egy összegzés, hogy hány elítélt található benne, és milyen ítéleteket hozott a Katonai Kollégium. És minden akta első oldalán Sztálin lendületes aláírása a „Jóv.” rövidítés mellett. És még néhány aláírás: Molotové, Kaganovicsé, Vorosilové és még valakié. Kalinyiné? És számok, számok. Az első kategória: agyonlövés, a második: 10 év, a harmadik: 8 év. Az első kategóriából van a legtöbb. Minden aktában listák, listák, listák szövetséges köztársaságok, területek és városok szerint: Moszkva, Moszkvai terület, Nyugat-Szibériai terület, Azovi-Fekete-tengeri terület, Szverdlovi terület, Sztálingrádi terület, Gorkiji terület, Kazahsztán, Ukrán SZSZK, Kijev, Dnyepropetrovszk, Harkov, Grúz SZSZK, Azerbajdzsán SZSZK, Baku, Belarusz SZSZK, Minszk. És nevek, nevek ábécérendben, nevek százai, ezrei. Férfiak. Nők ritkán: Szavina-Tarlo Szarra Jefimovna, Allaverdova Jevgenyija Karapetovna, Levkovics Marija Asztapovna. Szintén első kategória. Tehát: golyó a tarkóba. Ivan Tyerentyevics 1946-tól szolgált a szerveknél, tudta, hol lőtték agyon az embereket Moszkvában: a Butovóban, a Kommunarkában és itt nem messze, a Varszonofjevszkajában, a pincékben. Tudott a legendás Blohinról is, a lubjankai kivégző csapat parancsnokáról. Azt beszélték, hogy Blohin tízezer embert lőtt agyon sajátkezűleg. Vasból voltak az idegei, az egészsége tökéletes – igazi sztálini káder. Hruscsov nyugdíjba küldte, mire azonnal elvitte a szívroham. Sztálin őt nem bántotta, nem lövette agyon, mint a többi jezsovistát, értékes káder volt. Kesa, ugyebár, nem szereti Sztálint, mert az sok becsületes csekistát agyonlövetett. Meg azért se, mert a háború elejét elszúrta. Na jó, de aztán minden be lett pótolva, bevették Berlint, elhappolták fél Európát a kapitalistáktól. Ivan Tyerentyevics tisztelte Sztálint. Voltak túlkapások, hullott a forgács, de a háborút Sztálin megnyerte, a bombát megcsinálta, a csekisták segítettek neki a tervrajzokkal, és most a Nyugat tiszteli a Szovjetuniót, és fél tőle. Meg szép ember is volt, bajuszos, méltóságot árasztott, nem fényűzősködött, nem locsogott hiába, mint a mostaniak. Röviden és világosan kanyarította oda a jóváhagyását: „Jóv.”. Ivan Tyerentyevics lapozott az aktában. Nevek, nevek. Nagy, nagy tisztogatás két év alatt. Másfelől ha nem likvidálta volna a Bajszos a csekisták régi gárdáját, nem akadt volna hely a Lubjankán a fiatalságnak, az olyanoknak, mint Kropotov és Kocsergin. Húszévesen kerültek a szervekhez a megüresedett helyekre. És azonnal lépegetni kezdtek fölfelé a ranglétrán. Bizony. Jobboldali trockista blokk, 1937. Listák. Nevek, nevek… Aljosin, Hajcer, Spoljanszkij, Alej-Smukler, Scsupak, Placsinda-Szporos, Muszulbassz… micsoda nevek vannak… vagy például ez: Gadosz,[1] Andrej Andrejevics… direkt se lehetne ilyet kitalálni… hm… nem volt szerencséd, Antosa… nálunk a részlegen volt egy Gnojevoj[2] nevű öreg, nem változtatta meg a családnevét, vasakaratú ember volt, a genetikával foglalkozott, 56-ban nyugdíjba küldték… nem semmi ilyen családnévvel élni… nevek, nevek… van ilyen egyszerű is: Leonov Ivan Danyilovics… vagy tessék… Azol Karl Ivanovics… ő biztos német volt… a volgai németeket Szibériába és Kazahsztánba száműzték 41-ben, Szamohin Szása részletesen elmesélte… Zaksz-Gladnyev… na ez egy finom név…. Ohotnyikov… Kesával mindig kellemes vadászni… még vadászkutyája is van, Ljotka, olyan szépen dolgozik fajdra is, fogolyra is, hogy öröm nézni, én meg csak nem szereztem be soha fajtiszta kutyát, Rita nem szereti, nem kutyapárti, ő a macskákat szereti… ne, ez meg egyszerűen Ivanov Ivan Fjodorovics, ő is a jobboldali trockista blokkba keveredett bele… és neked is golyó a tarkódba, Ványa, durr… Sznop Iszaak Szolomonovics, jóv és durr…. tehát… 1937 augusztus 20-án 441 embert lőttek főbe, augusztus 25-én 842-őt, augusztus 31-én meg 554-et… újabb listák, listák… jóv és durr, jóv és jóv és durr, jóv és durr… Mac Borisz Grigorjevics, durr… az ördögbe!... nálam meg van egy Mac Mihail Boriszovics… tán a fia lehet? aszta paszta… és az én Mac professzorom ügyét már szerdán el kell dönteni, ezen a héten állítják össze a delegációt, Bobkov is sürget, de hát hogyan lehetne kiengedni, főleg egy kapitalista országba, amikor a bátyja épp most kapott meghívót Izraelbe? jelentettem Bobkovnak, leírtam a tényállást, de komoly támogatói vannak, nem piskóták, a Tudományos Akadémia is kiáll érte, Keldis is, Mac nélkül a franciák, mondja, meg se fogják hallgatni a mieinket a szimpóziumon, a mikrobiológia büszkesége, az anyja úristenit, de az előírásokat senki sem törölte el… ha dobbant, engem vonnak felelősségre, nem Bobkovot, én vagyok a tartótisztje, az én srácaim hallgatják ki ezt a megrögzött disszidenst, hát engem is fognak megnyúzni, vagy egyszerűen csak kirúgnak, persze Bobkov hozza meg a végleges döntést szerdán, de akkor is én vagyok a hunyó, engem kapnak le a tíz körmömről, nem igaz? micsoda aljas disznóság… Mracskovszkij testvérek, Leonyid és Valerij… jóv és jóv és durr, jóv és durr… nem rokonai-e vajon a mi Mracskovszkijunknak a gazdaságiról? tudja a fene… rég volt… Perro, Piscsalnyikov, Poljakov… durr, durr, durr… Fedoszejev, Filatov, Fillipovics… durr, durr, durr… Sztyepanov, Sztriganov, Szuhorukov… jóv és durr, jóv és durr, jóv és durr… Abzapulo, Ratov, Csernuskin, ez is jó egy név… Rita sózott galambgombája jobb előételnek, mint a csiperke, még Kesa is becsületesen elismerte… durr, durr, durr… Szerih, Szkripov, Uporov… durr, durr, durr… Burja, Gorszt, Zsloba, eh, micsoda nevek!... durr, durr, durr… Ivanov, Ivanov, Ivanov… jóv és durr, jóv és durr, jóv és durr… Kropotov Ivan Tyerentyevics. Ivan Tyerentyevics elolvasta a nevét, elmosolyodott. Még egyszer elolvasta, hangosan:
– Kropotov Ivan Tyerentyevics.
És még egyszer:
– Kropotov Ivan Tyerentyevics.
És még egyszer:
– Kropotov Ivan Tyerentyevics. Durr!
Hirtelen történt valami Ivan Tyerentyeviccsel. Mintha körben minden összezsugorodott volna, aztán valahogy eltávolodott, elillant, kiszippantódott – mintha pumpával szívták volna ki a levegőt, és az irodát űr töltötte be. Vákuum. Ivan Tyerentyevics homlokát hideg verejték verte ki, kalimpált a szíve, az ujjai hegyét pedig icipici tűk, tűk, tűk szurkálták. Meredten nézte saját nevét a listán.
– Durr… – suttogta engedetlen ajka tökéletesen váratlanul.
Belépett az elégedett Kocsergin, amerikai cigarettával jóllakott szájában.
– Na? Olvasgattad?
– Aha… – állt fel Ivan Tyerentyevics.
Remegett a lába.
– Érdekes olvasmány? – Kesa odament hozzá, a vállára csapott.
Kropotov úgy rándult össze, mintha megütötték volna.
– Ez… – mormolta.
– Mi van, Ványa? – ölelte át Kocsergin.
– A fejem valahogy… fülledt itt a levegő…
– Fülledt? Nem mondanám! – mosolygott Kocsergin rózsás arccal. – Működik a szellőzés. De Prága után nekem is meg-megfájdult a fejem.
– Megyek az irodámba…
– Menjél, pihenjél… sápadt vagy, látom. De szombaton megyünk a fürdőbe, stimmt?
– Durr… – motyogta Kropotov.
– Mi van?
– Durr…
Kropotov ajkai magától köpték ki ezt a szót, mint egy golyót. És az ajkai valahogy tőle független élőlényekké váltak. Kocsergin nézte a reszkető ajkú, sápadt Kropotovot. Eltűnt arcáról a mosoly.
– Mi van, megbetegszel? Huzatot kaptál valahol? Ráz a hideg? Rohadt idő van, az igaz. Menj haza, Ványa, kéredzkedj el, és nyomás!
Kropotov szótlanul indult az ajtóhoz.
– Szombaton pedig úgy megdolgozlak a nyírfavesszőkkel, hogy minden kórság kiszáll belőled!
Kropotov kilépett a folyosóra, a lifthez támolygott, hogy ne kelljen a lépcsőn felmennie, és a folyosót, a folyosót, a folyosót hirtelen mintha vákuumos szivattyú szívta volna ki. Üres lett. És félelmetes. Kropotov megállt, a falnak támaszkodott.
„Semmiség, semmiség…” – biztatta magát.
És megértette, hogy megsajdult a szíve, most először életében, ezért olyan félelmetes és szokatlan érzés. Óvatosan a elbotorkált a liftig, lement vele egy emeletet, valahogy eljutott az irodájáig, kinyitotta, bement, leült az asztalához. Telefonálni kell Bobkovnak, elkéredzkedni. Reszkető ujjal tárcsázta a számot. A titkárnő vette fel.
– Tessék.
– Durr – köpött ki egy golyót Kropotov ajka.
Azonnal letette a kagylót. Ült egy-két percig, aztán felállt, a fogashoz ment, felvette a kabátját, és kilépett az irodából. Miután kiért a KGB épületéből, úgy bolyongott, mint egy alvajáró. Körötte az emberek mozogtak az űrben, űr volt körös-körül, fent is, lent is, és bár alatta volt az aszfalt, a föld, az értékes kőzetek és a magma, mégis űr volt ott, űr. Az ásványvizes bolthoz ért. Kiállta a rövid sort, elővett egy húszkopejkást.
– Önnek? – kérdezte a fehér kötényes, nagy kontyos eladónő.
– Durr.
– Tessék? – nézett rá az eladónő.
– Durr – nyújtotta Kropotov a húszkopejkást.
– Mit durrogtat itt, polgártárs? Jesszentukit?
– Durr – bólintott Kropotov.
– Uramisten… – töltött egy pohár ásványvizet elégedetlenül az eladónő, a pultra helyezte, mellé lökte a vizes visszajárót.
Kropotov reszkető kézzel vette el a poharat, a falhoz lépett, amin ott volt a régi, ismerős beázásnyom, és két kézzel kapaszkodva a pohárba inni kezdett. A víz vákuumos volt. Kiitta, visszavitte a poharat, és indult haza. Nem metróval ment, félt, hogy ott lent, az alagútban valahová olyan mélyre, a fekete mélységbe szívhatja a vákuum, ahova a mentősök sem tudnak utánamenni, ahonnan soha nem tudna kikeveredni. Másfél óra alatt gyalog hazaért Novije Cserjomuskiba, ahol egy évvel ezelőtt a háromtagú család kétszobás lakást kapott. Erősen megizzadt. Bement a lépcsőházba, felballagott a harmadik emeletre, kinyitotta az ajtót a kulcsával. Rita és Pavlik otthon voltak, a jól felhangosított tévét nézték. Rita meghallotta a férjét, nevetve kiáltott neki:
– Ványa, új Rajkin-szám! Gyere gyorsan! Meghalok a nevetéstől!
Nem vette le a kabátját, úgy ment be az étkezőbe. A felesége és a fia az új színes tévé előtt ültek. És a tévében a nagy szovjet komikus, Arkagyij Rajkin szűk öltönyben és gyűrött, világos kalapban alkoholistát alakított, aki a Szépművészeti Múzeum görög termében gyógyítja a másnaposságát. Harsogott a hangja a szobában:
– Mondja nekem: a görög teremben, a görög teremben! Érti maga, hogy mit beszél? Mondom neki: én értem, de te, fehéregér, te érted-e, hogy már három óra van, és még egy kortyot se ittam?!
Rita és Pavlik nevetett.
– Ő meg erre: ah, Apolló, ah, Apolló! Mondom neki: igen, én vagyok Apolló!
Rita még hangosabban nevetett, Pavlik meg lebucskázott a székről a szőnyegre, ott gurult a nevetéstől. Rajkin Ivan Tyerentyevicsre meresztette vákuumos szemeit. Kropotov felemelte a kezét, két hurkot formált a mutatóujjaiból, és
Itt el volt szakítva a lap. Garin visszatette a megtépázott könyvet a padra.
Felállt, és elindult a szállodába.
*
Jegyzetek:
A regény hamarosan megjelenik a Gondolat Kiadó gondozásában.
[1] Kb. Mocskosz.
[2] Kb. Gennyedi.
