Csak bele kell kezdeni – a többi már megy magától. Szombaton és vasárnap meglátogattam a lakásomhoz közeli téren rendezett könyvvásárt, ahol jó néhány pavilon állt, bennük a legkülönbözőbb témájú könyvek. Éltem a lehetőséggel, és ez alatt a két nap alatt az egyik sátortól a másikig mentem, belelapoztam több száz könyvbe. Az itteni eladók olyanok, mint az antikváriumok dolgozói, nem szólnak semmit, ha az ember beleolvas egy-egy könyvbe.

Könyvet akarok írni. Csak ez jár az eszemben. Olvastam egy jelentős íróval – a nevére már nem emlékszem – készült interjút, amelyben elmondja, hogy amikor leül a számítógép elé, még azt sem tudja, miről akar írni, de ahogy belekezd az írásba, egyszerre tele lesz gondolatokkal a feje, megjelennek a szereplők, a történet, meg minden. Ha valaki írni akar, tanácsolta, kezdjen bele – aztán csak írjon. Ez éppoly egyszerűen hangzik, mint minden igazság. Első lépésként címet kell adnunk annak, amit írunk, mert enélkül a mű nem kezd el lélegezni, nem kel életre; a könyv olyan, mint az ember, azonnal nevet kell adni neki. Tegnap elkezdtem írni, de azután abbahagytam. Órákig ültem a papír előtt, néztem a címet, és nem jutottam ötről hatra. Összegyűrtem a papírlapot, bedobtam a szemétbe. Ma megint elkezdek írni. Természetesen más címet választok, mert az előbbi már semmire sem jó. Csak bele kell kezdeni, a többi már megy magától.

A BOSSZÚ – „Akik ismerték őt, el sem tudták képzelni, hogy képes volna bármire is. Kövér volt, és senki sem hitte el róla, hogy végrehajthat egy ilyen csodálatos hőstettet. Mivel sem a moziban, sem a tévében, sem a történelemben nincsenek kövér hősök, a való életben sem tudták elképzelni a létezésüket. Jézus sovány volt, az Ördög is sovány volt. Egy kövér Casanova? Talán, ha egy sejk volna. Buddha ugyan kövér volt, de valami rejtélyes okból mindig joviális, ülő figuraként ábrázolták, miközben a többiek, a soványak álltak vagy lovon ültek. A kövér emberek mindig úgy jelennek meg, mint ostoba alakok, akik izzadnak, zihálva mennek fel a lépcsőn, meztelen testük pedig nevetséges, ha ugyan nem visszataszító. A karikaturisták imádják a kövér embereket. Mert sokféleképpen nevetségessé tehetők, megalázhatók és kigúnyolhatók. Ő viszont nemcsak kövér volt, hanem szegény is. Igen, egy csalódott kövér ember, tele irigységgel és szégyennel. De úgy döntött, hogy bosszút áll, olyan csodálatos hőstettet hajt végre, amely nemcsak az ő lelkét szabadítja fel, hanem a világ összes kövér emberéét is.”

Milyen csapnivaló kezdet. Ehhez nem tudok jó történetet kitalálni. Megvan a cím és a kezdet, de mi következik azután? A felütés még úgy-ahogy elmegy, van benne némi feszültség, mert szó esik benne bosszúról meg egy csodálatos hőstettről. Az olvasóban valószínűleg felébred az érdeklődés. De mi lesz az a csodálatos hőstett? Bombát dob egy emberekkel teli szobába? Naponta megtörténik a világon, hogy egy hős Isten nevében gyilkol, de nem akarok sem a hittel, sem másmilyen vallási tanítással kapcsolatban álló történetet írni. Legyen a főszereplő hírhedt gonosztevő? Akad kövér gonosztevő, de az igazán nagyformátumú gonosztevők többnyire soványak. Át kell írnom az első bekezdést. Először is, kihúzom a csodálatos hőstettet. Azután a világon élő összes kövér ember lelkét felszabadító tettet is elhagyom. A szereplő, aki a saját lelkét felszabadító bosszút tervez, maradhat, lehet egy derék kövér ember, felszabadíthatja a lelkét azzal, hogy megöl egy sovány valakit, de ez elég olcsó történet. Az író nem ébreszthet olyan várakozást, amelynek azután nem tud megfelelni. Egy, már több tucat könyvet megjelentető író valamelyik interjújában – az írók imádnak interjút adni – kijelentette, hogy aki ír, az távolodjon el a saját életétől. Már a gondolat is zavaros. Távolodjak el az életemtől. Nos, ebben az esetben a főszereplőm nem lesz kövér, hiszen csak azért lett volna kövér, mert én is az vagyok, így eltávolodom az életemtől. De tisztában kell lennem azzal, amiről írok, a franc essen bele, nem is olyan könnyű eltávolodni az életünktől. Azt tudom, milyen kövérnek lenni, de most úgy kell tennem, mintha sovány volnék, de hogy tudom átadni ennek a sovány figurának az összes, kövérségemmel járó keserűséget? Az olvasó valószínűleg nem veszi majd észre, hogy a sovány szereplő a valóságban egy szerencsétlen és megalázott kövér ember. Majd úgy alakítom a történetet, hogy ez a sovány szereplő meggyilkoljon valakit, mondjuk egy gyűlölt politikust, egy tőzsdecápát, vagy valami hasonló figurát, mert egy hatalmaskodó valakinek a meggyilkolása felszabadítja az érzelmeket, rokonszenvet ébreszt a gyilkos iránt, még a való életben is. És a főszereplő, akiről az olvasók azt gondolják, hogy sovány, felszabadítja kövér lelkét azáltal, hogy elköveti ezt a gyilkosságot. Csak az a gond, hogy az emberölés eléggé elcsépelt téma, a kisemmizettek számos merényletet követnek el a világon hercegek, politikusok meg különböző embercsoportok ellen, ami háborúhoz vagy hatalmas lelki megrázkódtatáshoz vezet, de emlékszik-e valaki a nevükre? Tudjuk-e, ki ölte meg valójában Ferenc Ferdinánd főherceget? Ki robbantotta fel azt a bombát, amely ezreket ölt meg valahol a világon? Nem írhatok olyan művet, amely a feledés homályába merül. Úgy érzem, zsákutcába jutottam, rosszul kezdtem bele. Ez a kezdet csapnivaló. Pedig az ilyen a dolgok érdeklik az olvasókat, szex, halál és pénz, nem mondhatok le róluk. Kigondolok egy újabb kezdetet. Csak bele kell kezdeni, a többi már megy magától.

A FÉRFI, AKIÉRT BOLONDULTAK A NŐK – „Rodrigo átlagos férfi volt, se nem szép, se nem csúnya, se nem magas, se nem alacsony, de semmit nem kellett tennie azért, hogy bolonduljanak érte a nők. Ha fél óránál többet beszéltek vele, már úgy érezték, teljesen átjárja őket az izgalom, a bőrük felforrósodott, és mámoros érzés költözött a lelkükbe. Nem volt különösebben érdekes, miről beszélgettek, a gyerekekről, a takarítónőről, a kis női közhelyekről vagy a politikáról, esetleg a gazdaságról, ha a nőt ez érdekelte. Végül is teljesen mindegy volt. Minél több időt töltött egy nő a hősünkkel, annál jobban belehabarodott, mert Rodrigo imádta a női nemet, és a nőkre ez úgy hatott, mint valami kéjgáz, bűvölet, varázslat, amely felizgatta, levette a lábukról, megfertőzte és arra ösztönözte őket, hogy felkínálkozzanak neki. Először nem is igen értették, mi történik velük, de miután elbúcsúztak, Rodrigo örökre beköltözött a tudatukba. Éjszaka vele álmodtak.”

Újra elolvasom ezt a kezdést, mert a bevezető sorok különösen fontosak. Nem tetszik a szereplő neve: Rodrigo. Olyan, mintha egy folytatásos tévésorozatból lépett volna elő. A nőket pedig nem hasonlíthatom pillangóhoz, mert ehhez az elnevezéshez negatív jelentés tapad: a prostituáltakat nevezték és nevezik még ma is éjszakai pillangóknak, és amikor azt írom, hogy a nőkkel csak a gyerekekről és a bejárónőkről lehet beszélni, akkor azt gondolhatják rólam, hogy egy elvadult macsó vagyok, aki szerint a nők alacsonyabb rendűek, de ha ez még így is volna, ahogy bizonyos komoly filozófiai és tudományos művek határozottan állítják, egy író nem állíthat ilyet, mert elveszíti a női olvasókat, az ugyan elképzelhető,  hogy a nők nem mindig értik, amit olvasnak, de azért csak ők vásárolják a legtöbb könyvet. Amikor pedig azt mondom, hogy a főhős azzal vette le a nőket a lábukról, hogy megfertőzte őket, akkor talán nem egészen ideillő metaforát használok. Megfertőzni annyit jelent, mint elfertőzni, valami bajt ráragasztani, megmételyezni, lezülleszteni – igazából ezt szerettem volna mondani, úgyhogy nagyon vigyázni kell a metaforákkal. De ez a kezdet is csapnivaló, fogalmam sincs róla, mi történik majd a továbbiakban, teljesen összezavarnak azok a gondolatok, amelyek egymást érik a fejemben. Órákon át ülök az írógép előtt, egymás után gyűröm össze a papírlapokat, de nem jutok előre, csak toporgok egyhelyben. Azt hiszem veszek egy számítógépet. Azt mondják, az segít. Pedig csak bele kell kezdeni, a többi már megy magától.

A PÉNZEMBER – „Gazdag és befolyásos bankár volt, a pénz tekintéllyel ruházta fel, ajtókat nyitott meg előtte, minden nőt, minden elismerést megszerzett számára, és ahogy egyre több lett a pénze, úgy nőtt a befolyása, a híre, a hatalma is a vele egyívásúak között, akárcsak az alatta állók tömege fölött, akik alázatosan meghajoltak előtte. Az senkit nem érdekelt, hogyan szerezte hatalmas vagyonát, amelynek egy része bizonyosan törvénytelen vagy erkölcstelen ügyletekből származott, hiszen végül is bankár volt. A pénz mindig a tiszteletreméltóság aurájával és valami ellenállhatatlan kisugárzással ruházza fel a rablókat, a striciket, a kurvákat, a kupeceket, a gyilkosokat, az útonállókat, a pedofilokat, a szélhámosokat és általában minden gazembert.”

Ez a kezdet már nem annyira csapnivaló, mint a többi, de azért vannak kétségeim vele kapcsolatban. Pedofilokat és gyilkosokat kurvákkal, szélhámosokkal és gazemberekkel egy lapon említeni eléggé önkényes dolog, még akkor is, ha lényegében mindegyiküket a pénz csábította rossz útra. Másfelől, elég közhelyes fordulat rossz színben feltüntetni a bankárokat, mert ez olvasható minden igénytelen közgazdasági kiadványban. Elbizonytalanodásomnak semmi köze nincs ahhoz, hogy tartozom a banknak, még akkor sem, ha jó okom volna bosszút állni az embertelenül magas kamatok miatt. Fogalmam sincs róla, miért tulajdonítanak ellenállhatatlan vonzerőt a bankároknak. Egy bankár, még ha csalásokkal, becsapásokkal és megtévesztésekkel teli múltja is van, akárcsak legtöbb hasonszőrű társának, amint felveszi a bankár álarcát, és ez az álarc igazi arcává válik, mint minden olyan álarc, amelyet soha nem vesznek le, elveszíti minden vonzerejét. A rablókban, gyilkosokban és útonállókban viszont találhat valami vonzó kisugárzást az olvasó. Számítógépen írok, amelyet természetesen banki hitelből vásároltam magamnak, mert nincs megtakarított pénzem, de azt hiszem, a számítógép nem segít annyit, mint reméltem. Miután újra elolvastam a bankár történetének első bekezdését, rájöttem, hogy ez is csapnivaló. Félreteszem ezt a kezdetet is, de nem adom fel, az írásba csak bele kell kezdeni, a többi már megy magától. Érzem, hogy jó úton haladok.

AZ EMBEREK NEM ÉRDEMLIK MEG, HOGY ÉLJENEK – „Élvezettel pusztította a svábbogarakat, széttaposta őket a cipője talpával, de egy nap, miután megölt egy svábbogarat, a gondolatai ellenőrizhetetlenül és nyugtalanítóan csapongani kezdtek. Író akart lenni, pedig tudta, hogy egyre kevesebb könyvet adnak ki, és még kevesebbet olvasnak el, és még ha meg is jelentetne egy könyvet, a kritika tudomást sem venne róla, mert a kritikusok csak a nagy példányszámban eladott művekre, az ostoba bestsellerekre figyelnek. De nem tett le az elhatározásáról, pedig aznap, amikor megölte azt a svábbogarat, nyugtalanság töltötte el, ellenőrizhetetlenül kavarogtak a gondolatai. Egy írónak uralkodnia kell a gondolatain, képesnek kell lennie a megfelelő irányba terelni őket, és ha ez teljesen nem is lehetséges, akkor sem szabad kétségbe esnie, mert az is elég, ha nagyjából a megfelelő irányba tudja terelni őket, még akkor is, ha egyre erősebben merül föl benne a kérdés, miért csak svábbogarakat öl? Miért nem öl embert is?”

Tetszik ez az új kezdet. Nem tudom kiirtani a svábbogarakat, amelyek mindenütt jelen vannak, rendszeresen beszórom DDT-vel az egész lakást, de felmásznak hozzám az alattam levő lakótól, egy koszos és impertinens vénasszonytól. Tegnap is azt mondta nekem, amikor összetalálkoztunk a lépcsőházban: húzódj már félre, te lomha hájpacni. Az a nyomorult vénasszony gyorsabban ment fölfelé a lépcsőn, mint én. Elengedtem magam mellett, pedig leginkább megmarkoltam volna vékony, petyhüdt nyakát, hogy kiszorítsam belőle a szuszt. Gyűlölöm a svábbogarakat, korábban agyontapostam őket, de mostantól fogva a kezemmel nyomom szét mindegyiket, mert ez különleges gyönyörűséggel tölt el, és így úrrá leszek azon az undoron meg retteneten, amelyet a látványuk kelt. Meglódulok a konyhában megjelenő első svábbogár felé, és hirtelen mozdulattal lecsapva rá szétlapítom, miközben érzem, ahogy szétmállik a teste, s a bűzös trutymó rátapad a tenyeremre, amelyet diadalittasan dörzsölök oda a konyha kövéhez. A gondolataim olyan gyorsan követik egymást, ahogyan az éhes tigrisek üldözik az ijedt gazellákat a végtelen mezőkön. De nem akarom minden időmet a svábbogarak pusztításával tölteni. Lemegyek az alsó emeletre. Amikor a vénasszony kinyitja az ajtót, bemegyek, megragadom a nyakát, és megfojtom. Még nem tudnám megfogalmazni, mit érzek. Elviszek néhány dolgot a lakásból, hogy azt higgyék, a vénség rablógyilkosság áldozata lett. Kifelé menet nyitva hagyom az ajtót, valamelyik szomszéd majd felfedezi a holttestet. Rám nem gyanakszik senki. Mindenki jámbor és ártalmatlan kövér embernek ismer.

Már írom is tovább azt a történetet, amelybe úgy kezdtem bele, hogy az élet sugalmazta a címet. A téren lévő könyvessátorban olvastam egy verset, amelynek a szerzője (tőle vettem át a történet címét) azt írja, hogy a világ gyötrelmes, az emberek nem érdemlik meg, hogy éljenek, és ő, a költő, úgy sejti, hogy képzeletének a kegyetlensége valamiképpen kapcsolatban áll az alkotóerejével. A vénasszonyt kell megölni, nem a kegyetlenséget, ahogy a költő állítja, és a cselekedeteim ereje, nem pedig a képzelőerőm adja meg a végső lökést ahhoz, hogy valódi író legyek. Távolodjak el az életemtől? Az író nem tud eltávolodni az életétől. Csak bele kell kezdeni, a többi már megy magától. Most, hogy végre elkezdtem írni, haladok tovább, és eljutok a befejezésig.