Rubem Fonseca: Egy más nő
Fotó: Pixabay / aneta110
Rubem Fonseca: Egy más nő

Szerelem, szex ééés... egy kiborgláb Brazíliából a rendőrből lett író, a tavaly elhunyt Rubem Fonseca novellájában.

Zuhanyozás közben mindig megcsúszott a kádban; ilyenkor meg kellett kapaszkodnia valamiben, hogy el ne essen. Ezért néha csak a hónalját törölte át egy beszappanozott szivaccsal, az ágyékát pedig gondosan megmosta a bidében, azután kölnit hintett a testére.

Ahhoz, hogy valakivel lefeküdhessen, az alapos tisztálkodáson kívül egyéb előkészületekre is szükség volt. A szobában félhomálynak kellett uralkodnia, bár az sem jelentett gondot, ha némelyik nő azt szerette volna, ha égve marad a lámpa, mert ilyenkor megmutathatta izmos felsőtestét. Hogy minden mellizma, a deltaizma, a kétfejű és a háromfejű karizma formában legyen, minden nap hússzor tíz fekvőtámaszt végzett: tíz sorozatot délelőtt, tíz sorozatot délután. A négyfejű combizom fejlesztése már nehezebb volt, mert a vállára nehezedő rúdon lévő tárcsákkal guggolni csak nagyon elővigyázatosan és kétszer annyi erőfeszítéssel tudott.

Mindig megvárta, amíg a nő levetkőzik. Azután levetette a cipőjét és az ingét, de a nadrágját magán hagyta, így tette magáévá hosszan és szenvedélyesen ölelve a partnerét. Szeretkezés közben mindig gondosan ügyelt a megfelelő testi kontaktusra, hogy ez a különös szokása ne legyen akadálya a maradéktalan egymásra találásnak. Ebben segítségére volt két izmos karja, ügyes és fürge ujjai, meg tekintélyes férfiassága.

– Miért nem veszed le a nadrágod?

– Nagyon vékony a lábam – válaszolta. Néhányan, miután végigsimogatták, azt mondták, de a combod jó erős. Mindenkinek van valami mániája, magyarázkodott, miközben combjáról óvatosan eltolta a nő kezét. Amikor a második vagy harmadik alkalommal már határozottabban kérték, hogy vegye le magáról a hosszú nadrágot, amit persze soha nem tett meg, már tudta, hogy vége. A különösen érzékeny emberek, akik a nők számára érthetetlen módon viselkednek és cselekszenek, elbizonytalanítják, sőt, meg is ijesztik őket.

Ezért egy kapcsolata sem tartott hosszabb ideig, de nem jelentett számára különösebb gondot, hogy faképnél hagyják a nők, mert egyikükbe sem szeretett bele. Szeretetre méltóak voltak, jól érezte magát velük, de nem sokban különböztek egymástól. Mindig könnyen talált magának újabb partnert.

De azután megismerte Vivit, és halálosan beleszeretett. Vivi valahogy más volt – ugyan nem jött rá, hogyan és miért volt más, bármennyit is törte rajta a fejét, de egyáltalán nem hasonlított a többire. Azért is szeretett bele, mert különbözött tőlük. Vivi szép volt, és valami természetes eleganciával mozgott karcsú, hibátlan testével. De ismert már ilyen nőket korábban is. Nem a külső szépsége ragadta meg.

Aztán egy idő múlva Vivi is megkérdezte:

– Miért nem veszed le soha a nadrágod? Olyan szépen kidolgozott izmaid vannak. 

– Satnya a lábam.

– Nadrágon keresztül nem látszik satnyának.

– Nagyon vékony a lábszáram.

– Csak beképzeled magadnak.

– Mindenkinek megvan a maga mániája.

– Nem gondolod, hogy emiatt vagy állandóan olyan feszült? Nem tudom elmagyarázni, miért, de talán ez a feszültség nem hagyja, hogy teljesen elengedd magad. Én kitárulkozom, és azután teljesen ellazulok. De te nem, mintha mindig ügyelnél valamire. De ne hidd, hogy panaszkodom, kedvesem, talán nem is tudtam jól elmagyarázni, miről van szó.

Ám a férfi nagyon is értette, mire gondolt a nő.

Vivi szeretett teljesen meztelenül mutatkozni előtte, ruha nélkül járt-kelt, evett és olvasott a pamlagon. Vivi meztelensége annyira felizgatta, hogy szenvedélyesen ölelte őt, akár az ágyon, akár a pamlagon feküdt, akár odahajolt az ebédlőasztal fölé, vagy csak állt a szoba közepén, mindegy volt, hol és milyen helyzetben. A nő maga is úgy érezte, majdnem megperzselődik ettől a túlfűtött vágytól, amiről tapasztalt barátnői azt mondták, ritka a férfiaknál, ha már túljutottak az első néhány együttléten.

A férfi, hogy valamennyire alkalmazkodjon párja meztelenségéhez, ing nélkül, mezítláb járt otthon. De korántsem olyan könnyeden, mint Vivi, mert nehézkesen húzta a lábát, ahogy egy pusztáról beszabadult tehenészlegény botladozik a csizmájában a csúszós padlón.

Vivi egy nap újra szóba hozta a nadrágot.

– A nadrágod miatt úgy érzem, nem vagy egészen az enyém, nem birtokolhatom teljesen a testedet, csak az egyik felét, a másik fele pedig mintha valaki máshoz tartozna, egy olyan nőhöz, akivel közös titkaid vannak.

Erre azt válaszolta, hogy nincs az életében más nő.

Vivi alaposan szemügyre vette a férfin lévő nadrágot, elgondolkodva, csendben nézett maga elé. Egy nap a férfi azon kapta őt, hogy a szekrénybe akasztott ruháit nézi. Világossá vált számára: ha nem veti le a nadrágját, és nem mutatkozik előtte teljesen meztelenül, elveszíti. De ha leveti, akkor is elveszíti ezt a nőt, aki más volt, mint a többi. Nagyon boldogtalannak érezte magát, mert nem látott kiutat.

Egy nap aztán Vivi, miután meztelenre vetkőzött, rászólt, hogy ő is vesse le magáról a nadrágot.

– Vedd le azonnal, vagy mindennek vége.

A férfi megölelte. – Nem tehetem – mondta.

– Te meg vagy húzatva – mondta Vivi, kibontakozva az ölelésből –, hogy még akkor sem vagy hajlandó elhagyni ezt a komplett őrültséget, ha könyörgök neked.

– Ha leveszem a nadrágomat, akkor vége a szerelmünknek.

– Könyörögve kérlek!

A férfiból hatalmas sóhaj szakadt fel, olyan, mint egy megsebzett állat halálhörgése, mert ha elveszíti ezt a nőt, aki annyira más, mint a többi, egész életére szerencsétlen lesz.

Vivit elbizonytalanította a férfi szomorúsága, de mindenképpen végig akarta vinni, amit elhatározott, ezért erőt vett magán.

– Gyerünk, vesd le a nadrágod.

A férfi levetette a nadrágját.

– Látod? Ez a lábam térdtől lefelé műláb. De nem fából van, mint általában. Hanem titánból.

Vivi egy darabig hallgatott Azután csak úgy megjegyezte:

– Nekem tetszik ez a láb. Érdekes kibernetikus jelleget ad neked. Lehet, hogy üvegszemed is van?

– Üvegszemem? Miért lenne? Lehet, hogy egy kicsit rövidlátó vagyok, de nincs üvegszemem.

– A nagyapám énekelte mindig ezt a karneváli dalt: kalóz vagyok, fából a lábam, fél szemem üveg, szőrös a képem.

– Nem is szőrös a képem – tiltakozott a férfi.

– Indulás az ágyba, kiborg – mondta Vivi nevetve.

– Nem hiszem, hogy most menne.

Szenvedélyesebben szerették egymást, mint bármikor korábban. A következő napon még ennél is szenvedélyesebben. A férfi feszültsége felengedett, nem kellett kínosan ügyelnie minden mozdulatára. Végre átadhatta magát annak a kéjes elernyedésnek, amelyet a nő is érzett.

Vivi odaköltözött hozzá. Mind a ketten teljesen meztelenül fürödtek, olvastak, videóztak, főztek, takarítottak, táncoltak. Vivi megtanította a férfit tangózni is, miután váltig állította, hogy korábban soha nem táncolt; ez volt az egyetlen dolog, amiben hazudott neki. Csak akkor öltöztek fel, ha munkába vagy vásárolni mentek. Amikor lefeküdtek, Vivi segített lecsatolni a férfi műlábát, mielőtt szeretkeztek volna.

*

Az elbeszélés eredeti címe és megjelenési helye: Rubem Fonseca: „Uma mulher diferente”. In Uő: Pequenas criaturas. São Paulo, Companhia das Letras, 2002.

A cikk szerzőjéről
Rubem Fonseca (1925-2020)

Camões- és Machado de Assis-díjas brazil író. Magyarul az  Erato, Magyar Napló, és a Nagyvilág folyóiratban, illetve A modern brazil elbeszélés antológiájában olvashatók írásai.

A fordítóról
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Rubem Fonseca: Kilenc óra harminc perc
Rubem Fonseca: Eseménynapló
Rubem Fonseca (1925 – 2020)
Pál Ferenc (1949) | 2020.05.13.
Rubem Fonseca: A regény halott
Rubem Fonseca: Minden kezdet…