Már jóval első könyvem megjelenése előtt azt rebesgették, hogy a regény, illetve a szépirodalom halott. Azt hiszem, az első ilyen halotti jelentés még 1880-ból származik, pedig az idő tájt – ahogy mindenki tudja – Emily Dickinson, Csehov, Proust, Joyce, Kafka, Maupassant, Henry James, a mi brazil Machado de Assisunk, Eça de Queirós, a Brontë-nővérek, Fernando Pessoa még mind vagy aktívan dolgoztak, vagy éppen elkezdték a munkásságukat.
A huszadik század elején, amikor Henry Ford megalkotta a Ford T-modellt, ezt az olcsó, népszerű autómárkát, amelyet gyártósoron szereltek össze, és néhány év alatt több mint tizenöt millió darabot adtak el belőle, a kasszandrák határozottan állították, hogy a szépirodalomnak, és természetesen a költészetnek is, meg vannak számlálva a napjai. Hamarosan mindenkinek lesz autója, és az emberek a gépkocsijukkal kirándulnak, bevásárolnak, udvarolnak, ahelyett, hogy otthon ülnének és olvasnának. Olyan írók, mint Yeats, Benavente, Galsworthy, Selma Lagerlöf, Rilke, Kavafisz, Edna St. Vincent Millay, akik talán még nem sejtették, mit hoz számukra a jövő, vagy teljesen mindegy volt nekik, továbbra is írtak, pedig lehet, hogy ott pihent egy T-modell a garázsukban.
Nem kellett sokat várni az elmúlás újabb hírére, mert megjelent a hetedik művészetnek nevezett mozgókép. Egy korabeli felmérés szerint száz emberből nyolcvan moziba járt, és csak kettő (igen, kettő!) olvasott szépirodalmat. Az irodalom most már tényleg meghalt. És semmi esélye nem volt a feltámadásra. De Sinclair Lewis, Thomas Mann, Bunyin, Céline, Anna Akhmatova, O’Neill, Pirandello és a többiek mintha nem tudtak volna erről. (A két utolsó színpadi szerző volt, és a színház már korábban elkezdett agonizálni). Azután az újabb halálos fenyegetést a televízió jelentette. De William Faulkner, Eliot, Gide, Hesse, Quasimodo, Paszternak, Camus, Hemingway, Beckett, Szeférisz, Kawabata, Mauriac, Steinbeck és még jó néhányan csak nem hagytak fel az írással. Lehet, hogy ezek a jóemberek nem olvastak újságot?! Nem értesültek arról, hogy a szépirodalom halott?
Azután eljött a kegyelemdöfés: a számítógép és az internet. Úgy látszott, nincs tovább. De mi történt? Kik (voltak) ezek az őrültek – Carlos Drummond de Andrade, Czesław Miłosz, João Cabral, Pablo Neruda, Montale, Heinrich Böll, Saul Bellow, Isaac Bashevis Singer, Octavio Paz, Brodszkij, García Márquez („ha azt mondja, hogy a regény meghalt, akkor nem a regény, hanem maga halt meg”) Canetti, Günter Grass, Kenzaburo Oe, Saramago, João Ubaldo, Ferreira Gullar és még számosan – akik továbbra is írták a verseiket és a regényeiket? Mi is a helyzet valójában?
Nagyon sok érdekes és terjedelmes tanulmány is született a témában, mint például Leyla Perrone-Moisés írása, amely a szerzőnő Altas literaturas (’Magas irodalmak’) című könyvében jelent meg. Nagyon érdekes jelenségnek lehetünk tanúi: a szépirodalom nem halt meg, viszont az olvasók lassan kihalnak. Lehetséges volna ez a paradox helyzet, hogy az olvasó hal ki, nem az író? Azaz, a szépirodalom és a költészet megmarad, még akkor is, ha az írók csak fél tucat csodabogárnak írnak?
Az egyetemi közegben nemrég elvégzett felmérés megdöbbentő eredménnyel zárult: a megkérdezettek 36%-a soha, ismétlem, soha nem olvasott szépirodalmi alkotást. Csupán elenyésző töredékük olvas egy vagy talán két könyvet évente. Igen sokan egyetlen könyvet olvastak csak el egész életükben. Egyetemi hallgatókról beszélünk.
Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni ebből a felmérésből. Túlságosan elkeserítő volna. Nemrég a kezembe került két professzorasszony, Isabel Sampaio és Acácia Angeli dos Santos egy tanulmánya, amely szerint az olvasási és szövegalkotási nehézségek valójában az olyan alapvető kognitív képességek csökevényességéből következnek, mint a változók megértésének képessége, a javaslattevés bizonytalansága, az információ töredékességének felismerése, a megjegyzés és a következtetés közötti különbségtétel, a hipotetikus érvelés és a metakogníció alkalmazásának hiánya. Egy olyan társadalomban, amelyben az információk feldolgozásának képessége nemcsak intellektuális felkészültséget igényel, hanem a gazdasági túlélés feltételévé válik, az olvasás és az írás eszközeivel nem rendelkező egyén szükségképpen marginalizálódik egyéni, szakmai és társadalmi téren egyaránt.
Lehet, hogy az egyetemisták nincsenek tisztában ezzel?
Kafka egyetlen olvasónak írt: saját magának. Eszembe jut Camões. Csavargó életet élt, és börtönbe került, vagy a botrányai miatt, vagy mert elcsavarta a fejét III. János húgának, dona Maria infánsnőnek. Hogy a király megkegyelmezzen neki, elment katonának Indiába. Ott szolgált tizenhat évig, majd hajóval visszaindult Portugáliába, és magával hozott egy fiatal indiai nőt is, akit minden bizonnyal szeretett, mert hozzá írta a „Ki oly korán elmentél, drága lélek”[1] kezdetű szép szonettet. A hajó, amelyen utazott, hajótörést szenvedett, és a szerencsétlenség során Camõesnak csak arra volt gondja, hogy eposzának, A lusiadáknak és költeményeinek a kéziratát megmentse. Hagyta, hogy a szeretett nő odavesszen (bevallom, ezt csak feltételezem), elvesztette minden vagyonát, de megmentette a műveit. Vajon kinek? Mindez a tizenhatodik században történt, amikor Portugáliában csak igen kevesen tudtak olvasni. De Camões erre a maroknyi olvasóra gondolt, Camões nekik írt, mert nem érdekelte, hányan vannak.
Kihalnak az olvasók? Talán. De az író sosem. Camões a jó példa erre. Az író mindent túlél.
[1] Jánosházy György fordítása
