Rubem Fonseca (1925 – 2020)
Rubem Fonseca (1925 – 2020)

Ha bombasztikus felütéssel akarnánk kezdeni írásunkat, akkor a brazil író pályakezdésére gondolva kezdhetnénk így is emlékezésünket: meghalt a brazil irodalom botrányhőse. És valóban: Rubem Fonseca úgy robbant be majd’ negyven évesen a brazil irodalomba Os Prisioneiros (’A rabok’, 1963) című kötetével, hogy felrúgta, szétrobbantotta az addig érvényes  irodalmi hagyományokat és elvárásokat. Hosszú ideig váratott magára indulása, mert ahogy maga is elmondja „Intestino Grosso” (’Vastagbél’) című, rá jellemző csavarral interjúsított, írói hitvallásnak is  tekinthető elbeszélésében:

„…Azt szerették volna, hogy úgy írjak, mint Machado de Assis, én pedig nem akartam, de nem is tudtam úgy írni.

Kik szerették volna?

A könyvkiadással, irodalmi mellékletek összeállításával, irodalmi lapok szerkesztésével foglalkozó jóemberek. Szerettek volna jámbor kisnégereket, guarani indiánokat, bozótos pusztaságokat látni a műveimben. De én a nagyváros közepén laktam, és a lakásom ablakából neonreklámokat láttam, meg az autók berregését hallottam.

Miért lett író?

A magamfajta ember vagy szent lesz, vagy őrült, vagy forradalmár, vagy bandita. Mivel sem az extázis, sem a hatalom nem vezet el az igazsághoz, valahol az író és a bandita között megálltam.

Azt mondják, pornográfia, amit ír. Igaz ez?

Igen, a könyveim tele vannak foghíjas, lepusztult figurákkal.”

Ahogy látni, a nagy elődökhöz való idomulás helyett Rubem Fonseca – akiről egyik kritikusa azt mondta, hogy „égő gyufaként hullott bele a mágikus realizmus száraz szalmájába” – az 1920-as évek elején, a futurizmus hatása alatt kibontakozó modernista mozgalom által már felfedezett nagyvárost tekintette fő élményforrásának. A brazil északkeleti vidékek ciklikus szárazsága elől délre menekülő tömegek a megállíthatatlanul növekedő metropoliszokat – főképpen, Rio de Janeiro-t, amely az író műveinek táptalaja és legfőbb ihletője – hatalmas  városi dzsungelekké, a bűn és az erőszak  állandó háborús fenyegetettségben vibráló terepévé tették, ahol egymásnak feszültek az épülő felhőkarcolók alagsoraiban, vagy lepusztult lakásokban meghúzódó nincstelenek,  kétes figurák és magukat a falak mögött elbástyázó gazdagok.

A kezdetekben megénekelt nagyváros után a brazil modernista mozgalom egykor visszakanyarodott a vidékhez, az ország északi területeit elfoglaló bozótos pusztaság, a Sertão ábrázolásához, amely a huszadik századi brazil irodalom kimagasló alkotóját, a Finnegan ébredésének Joyce-ához hasonlóan nyelvteremtő, Guimarães Rosa-t is arra ösztönözte, hogy ide helyezze 1956-ban megírt regényének, a Grande Sertão: Veredasnak (’Nagy Bozótos Pusztaság: Ösvények’)  színterét, s az itt élő  emberek nyelvéből formáljon ki egy lehetséges brazil irodalmi nyelvet. A kubai Alejo Carpentier sokáig dédelgetett álmát, az amerikai kontinens déli felén gombamódra sarjadó és terjeszkedő metropoliszok közegének, hangulatának ábrázolását csak a hatvanas években megjelenő írónemzedék vállalta magára: elsőként és talán a legátütőbben Rubem Fonseca, aki miután elvégezte a Rio de Janeiro-i Rendőrakadémiát, pszichológiát és vállalatvezetést tanult, majd hosszú ideig a rendőrségnél dolgozott, így közelről is kapcsolatba került a nagyvárosi élet sötét oldalaival és nehezen feloldható feszültségeivel.

Első elbeszélésköteteiben Fonseca Rio de Janeiro déli körzetének flóráját és faunáját mutatja meg, a kétes egzisztenciák, lecsúszott értelmiségiek, célt tévesztett diákok, prostituáltak, kiérdemesült bokszolók, korrupt ügyvédek, kiégett rendőrök, pénzt hajszoló üzletemberek világát, ahol mindennapos a testi és szellemi nyomorúság, az emberi értékek felrúgása, egymás kijátszása, az erőszak és a gyilkosság. De nemcsak tematikájában hozott újítást a brazil író. Ha valaki olvasta a némiképpen konzervatív ízlést tükröző Boszorkányszombat (1986) című brazil elbeszéléseket közreadó antológiát, amelynek egyik darabjában a jámbor  kisember rettenettel tekint arra a liftkezelőre, akiről az a hír járja, hogy talán embert is ölt,az ötvenes években kialakuló intimista próza alkotóinál pedig az emberi tragédiák a négy fal közt történnek meg, Fonseca novelláiban előfordul, hogy a példás brazil üzletember éjszakánként magányos emberekre vadászik, hogy luxuskocsijával halálra gázolja őket, vagy az előkelőségek karácsonyi luxusán felbőszült nincstelen betör egy elegáns házba, és ott módszeresen sorra gyilkol mindenkit, miután végigerőszakolta a nőket. Ez a mindennapok kegyetlen valóságát nyersen megmutató tematika, és a marginális  elemek által használt szalonképtelen szavakat és kifejezéseket megidéző nyelvezet, a rio-i argó beemelése az elbeszélésekbe vezetett azután oda, hogy a hatvanas évek elejétől hatalmon lévő katonai diktatúra – amelynek színre lépésekor Fonseca visszavonult a rendőri munkától, és az irodalomnak szentelte magát – az erkölcs és a jó ízlés megsértésére hivatkozva egy időre betiltotta az író műveit.

Ruben Foseca már első írásaival felháborította témáival és műveinek nyelvezetével a közízlést. De a latin-amerikai országok irodalmaiban mindig is előkelő helyet elfoglaló elbeszélést is megújította, addig szokatlan megoldásokat alkalmazva novelláiban: az egyes szám első személyű narrációt sokszor  interjúvá alakítja, mint a Feliz Ano Novo (’Boldog Új Évet’, 1975) fentebb már említett, „Intestino Grosso” című elbeszélésében, ahol kvázi önmagát meginterjúvolva vázolja fel művészetének alapvetéseit, vagy azokban az elbeszéléseiben, ahol egy újságcikk hatásvadász elemeivel, vagy egy rendőrségi jegyzőkönyv szabatosságával, eszköztelenül beszéli el a történeteket.

De nagyon sok filmekből átvett megoldást is találunk műveiben, elsősorban a regényeiben – a sors furcsa fintora, hogy egy regényéből sem készült sikeres film, még a Getúlio Vargas elnök alakját megidéző politikai krimi, az Agosto (’Augusztus’, 1990) feldolgozása is középszerűre sikerült, kritikusai szerint. Hirtelen vágások, szokatlan prózai megoldások, újságcikkek szövegének, forgatókönyvek részleteinek beépítése a fikciós szövegbe, mindezek sajátos jellegzetességei Rubem Fonseca írásművészetének, amelyben keveredtek a – ha élhetünk ezzel a mára már kétségessé vált felosztással – a magas és az alacsony irodalom elemei. Hiszen a brazil író nemcsak a kifinomult értelmiségiekhez akart szólni, hanem szélesebb olvasóközönségre gondolva bűnügyi regényeket is írt, felpezsdítve ezzel a műfajt Brazíliában, és megalkotta, angolszász írótársaihoz hasonlóan, saját magánnyomozóját, az erkölcsileg nem éppen feddhetetlen Mandrake-t, aki több regényében és elbeszélésében is vissza-visszatér.

Már idézett interjúsított elbeszélésének végén kijelenti, hogy nem szeret írni, ahogy az írók legtöbbje sem, és nagyobb élvezetet jelent számára egy jó pohár bor vagy a szerelem. Késői korszakának írásai is az élet eme ajándékainak élvezete körül forognak, de még a nőknek, vagy a szerelemnek szentelt műveiből, az együtt kiadott  Histórias de amor-ból és a E do meio do mundo prostituto só amores guardei ao meu charuto-ból (’Szerelmes történetek’ és ’Ebben a céda világban csak a szivaromat szeretem’, 1997) sem hiányoznak a korábbi műveire jellemző erőszakos, a bűn határát súroló helyzetek.

***

Rubem Fonseca művei sajnálatosan kevéssé ismertek Magyarországon, pedig az az író számos elismerést kapott az évek során, a portugál nyelvű világ legrangosabb irodalmi kitüntetésétől, a Camões-díjtól (2002), a nevét a jelentős tizenkilencedik századi brazil íróról kapó Machado de Assis-díjig (2015). A Világirodalmi Lexikonban nevét rosszul írva, szűkös két tucat sorban emlékezik meg róla Rónai Pál, magyarul pedig először 1989 márciusában, az Erato c. folyóiratban jelenik meg két elbeszélése ("Együttlét és szembenállás", "Az álom anyaga"). Ezt követően a Magyar Napló 2000 július-augusztus-szeptemberi számában („Henri”), A modern brazil elbeszélés antológiájában (2007, „A behajtó”) és a Nagyvilág  2014-es márciusi számában („Boldog új évet”) lát napvilágot egy-egy novellája.

Az esszé szerzőjéről
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Rubem Fonseca: A regény halott
Rubem Fonseca: Eseménynapló