Rubem Fonseca: Kilenc óra harminc perc
Fotó: 1749
Rubem Fonseca: Kilenc óra harminc perc

Az idén elhunyt, rendőrből lett brazil író, Rubem Fonseca újabb novellája sem Madeleine-sütemény - avagy karácsonyi előkészületek, ahogy Stieg Larssontól várnánk!

Kilenc óra harminc perc. Ott van előttem a karóra, egy helyben álló mutatóival. Amikor lefekszem, odateszem az éjjeliszekrényre, hogy amikor éjszaka felébredek, láthassam a számlapot, amelyen kilenc óra harminc perc van. Amikor felkelek, belecsúsztatom a zsebembe az órát, hogy onnan kivéve megnézhessem az időt, kilenc harminc. Azt az időt mutatja, amikor az óra megállt. A Joaquim Nabuco és a Vieira Souto sarkán.
Ostobán átadom magam a szenvedésnek, a céltalan gyűlöletnek, a reménytelenségnek. Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki csak panaszkodik, vagy azt hajtogatja, hogy legyen meg Isten akarata, vagy az Ördögé – ami végeredményben ugyanaz. Életem hátralévő részében már csak azt nézem, mit mutat az óra, kilenc harminc, és nyomorultul érzem magam.
Luciana ügyvédje telefonált. Fontos ügyben akar velem beszélni, lehetőleg személyesen. Elmegyek az irodájába.
Nem gondoltam volna, hogy a volt feleségem is ott lesz. Luciana, amit meglát, nekem támad:
– Visszamentél már a bűntett színhelyére, te gyilkos?
– Luciana asszony, kérem… – mondja az ügyvéd.
– Nem ezt csinálja minden gyilkos?
Jó ideje gyűlölt már, és az indulatain attól a kilenc óra harminc perctől fogva még kevésbé tudott uralkodni.
– Elnézését kérem, ügyvéd úr, de látni sem bírom ezt a szörnyeteget. Azt is csak azért tette, hogy bosszút álljon rajtam – mondja Luciana, és kimegy a szobából.
Az ügyvéd megy utána. Kis idő múlva visszajön.
– Nagyon megviselte, ami történt.
– Tudom. Térjünk vissza máskor arra az ügyre, amiről beszélni akart velem? – kérdezem.
– A jövő héten?
Rábólintok. Megegyezünk egy időpontban, feljegyzem a határidőnaplómba.
Amikor elváltunk, hat hónappal azelőtt, hogy az a szerencsétlenség megtörtént, Luciana megkapta a lakást, a nyaralót, a kocsit, nála maradt a lányunk, kilenc óra harminc perc, és kapott asszonytartást, amely a havi jövedelmem felét teszi ki. Mit akar még ezen kívül Luciana? Tönkre akar tenni.
De az ügyvéd irodájában tett látogatásnak  volt jó oldala is. Kiveszem a zsebemből az órát, és ránézek a számlapra. Kilenc harminc. Luciana dühödt kifakadása. „Visszamentél már a bűntett színhelyére, te gyilkos?” - most először tette világossá előttem, mit üzen az óra már örökre mozdulatlan mutatóival. Már tudom, miért nézem meg újra meg újra az óra számlapját. Minden a rendelkezésemre áll, az idő és a hely, csak eddig nem tudtam élni a felkínált lehetőséggel.
Nem alszom az éjszaka, egyik kávét a másik után iszom. Amint megvirrad, elmegyek otthonról, hét óra előtt oda akarok érni a Joaquim Nabuco és a Vieira Souto sarkára, amikor mind a két partmenti sávban a város felé megy a forgalom, és kivárom azt a pillanatot, amikor örökre megállt az óra. De kétségbeesve állapítom meg, új szemüvegre van szükségem ahhoz, hogy a tervemet megvalósítsam.
Elmegyek a szemészhez, új szemüveget csináltatok magamnak, de bosszant a késlekedés. Most, hogy már tudom, mit kell tennem, nem akarok több időt vesztegetni.
Amikor kész az új szemüveg, visszamegyek a Vieira Souto és a Joaquim Nabuco sarkára. Élesen kirajzolódnak előttem az autók és a rendszámtáblák. Még most is magam előtt látom azt szürke gépkocsit, amelyik a kanyarban megelőzte a belső sávban haladó másikat. Ezer közül is megismerném azt a szürke autót, ha újra arra jönne kilenc harminckor, a benne ülő rövid, világosbarna hajú férfival, aki fehér inget és nyakkendőt viselt, és kinyújtott karral markolta a volánt. A gyilkos mindig visszatér a bűntett színhelyére.
Ott állok a sarkon, a kezemben papír és ceruza, hogy felírjam a kocsi rendszámát, azután nekilássak a tervem megvalósításának. De a kocsit nem látom sehol. Tíz órakor visszaáll a közlekedés megszokott rendje, a belső sávban már nem lehet a város felé menni, az autók már nem fordulhatnak be a Joaquim Nabuco sarkán a város irányába.
Annak a fehér inget és nyakkendőt viselő férfinak a zakója biztos ott hevert az anyósülésen, ahová én is odafektetem, amikor autóval az irodám felé megyek.
Másnap reggel papírral és ceruzával a kezemben megint kiállok a sarokra, jóval azelőtt, hogy a haladási irány megváltozna, és csak akkor megyek el onnan, amikor a megszokott közlekedési rend visszaáll. A kocsit nem látom, de biztos vagyok benne, hogy nem haladt el előttem.
Lehangoltan megyek hazafelé. És ha más úton és más időben jár, ha azon a napon csak a Santos Dumont repülőtérre igyekezett, hogy repülőre szálljon?
Rövid hajú férfi, aki szürke gépkocsit vezet. „Ennél többet nem tud róla mondani?” – kérdezte a rendőr, „Milyen márkájú gépkocsi volt, mi volt a rendszáma?" Erre azt válaszoltam, hogy semmi többet nem tudok, csak, hogy a kocsi szürke, és rio-i rendszámtáblája van. Azt elfelejtettem mondani, hogy fehér inget viselt, és kinyújtott karral vezetett, de a rendőrnek biztos ez is kevés lett volna. Zavart voltam, feldúlt, még erősen a történtek hatása alatt álltam. Minden annyira gyorsan történt, a kocsi váratlanul kikanyarodott, hogy előzzön, és oldalról telibe kapta a lányomat, aki messzire repült. Bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy az úttesten álltam meg vele, néhány lépésnyire a járdától, arra várva, hogy átmehessünk a Joaquim Nabuco-n „A lányom azon a héten nálam volt. A gépkocsivezető látott bennünket, látnia kellett minket.” A rendőr hallgatott. „A lányom kérte aznap reggel, hogy menjünk el az Arpoador strandjára”, tettem hozzá, mintha a rendőrtől várnám a megbocsájtást, öntudatlanul is áthárítva a bűnösségem egy részét a lányomra.
Már tudom, miért hajoltam le hozzá, és csatoltam le csuklójáról a karórát, amelynek eltörött az üvege. Gépiesen cselekedtem, de valami mégis arra késztetett, hogy a lányom értéktelen órája felé nyúljak, és ne a nyakában lévő láncon függő medál után. Az óra segíthetett abban, hogy a tettes nyomára akadjak. Erre csak később döbbentem rá, de most, hogy tudom, minden erőmmel, világos elmével arra kell törekednem, hogy elérjem a célomat, és megtaláljam a gyilkost. Egészen biztos, hogy eddig ezért nem járt azon a sarkon, mert a kocsit elvitte egy szerelőhöz, a karosszériája biztos megsérülhetett az ütközéstől. Kilenc óra harminc perc.
Két nappal később feltűnik a kocsi, még alig múlt kilenc óra harminc, különös boldogság tölt el, amikor meglátom, hogy ugyanolyan gátlástalanul kanyarodik. A kormánynál az a rövid hajú, fehér inget és nyakkendőt viselő férfi ül, kinyújtott karral vezet, látszik rajta, hogy siet, vajon emlékszik-e arra, hogy ott ölt meg egy kislányt? Nem tudtam felírni a rendszámát, annyira igyekeztem megfigyelni a férfit, ez hiba volt. De tudtam, hogy vissza fog térni a bűntett színhelyére.
Másnap sikerül felírnom a kocsi rendszámát. De nem osztom meg ezt az információt a rendőrséggel. Magam fogom kideríteni a Közlekedési Rendőrségtől a kocsi tulajdonosának a nevét és címét.
Nem jelent gondot megszerezni ezeket az adatokat. Paulo Ramosnak hívják. A Barra-ban lakik. Amikor rákanyarodik a Joaquim Nabuco-ra, valószínűleg szeretne már mihamarabb a városba jutni, elege van a lassú forgalomból, és a Leblon és az Ipanema partszakasza mentén húzódó két sáv után szeretné elérni a Copacabana város felé megnyitott két sávját, mielőtt tízkor lezárnák az egyiket. Ennek érdekében akár meg is öl valakit útközben.
Beülök a kocsimba, elhajtok a zárt lakóparkig, ahol él. Ahhoz, hogy a Sernambetiba sugárútra kijusson, végig kell mennie egy csaknem ötszáz méter hosszú magánúton, amely mellett nincsenek házak. Látom, ahogy kifelé gurul, és megpróbálok a nyomába eredni, de rákapcsol, ezért a sugárúton szem elől vesztem. De ez most nem érdekes, mert már tudom, mikor indul el otthonról.
Még soha nem öltem meg senkit. A legegyszerűbb az volna, ha valami lőfegyvert használnék. Tudom, hogy kell használni, már volt revolverem, de odaadtam a hétvégi házunk gondnokának, ahová már csak Luciana jár. Honnak szerezhetnék egy fegyvert? Lehet, hogy valaki a munkahelyemen segíthetne. Szabadságon vagyok, mi van, ha csak úgy bemegyek az irodába, hogy megkérdezzem, hol vehetek egy revolvert? Kit kérdezzek meg? Ott mindenki olyan, mint én, békés polgár, akinek csak az jár az eszében, hogy kereshetne pénzt társadalmilag elismert, tisztességes munkával.
Talán a Vlamir segíthet. Vlamir jó szakember volt, de aztán ráállt a kábítószerezésre, így biztos ismer alvilági figurákat a szállítói révén. Nemrégiben találkoztam vele, elmondta, hogy nincs munkája, és megkérdezte, tudnék-e segíteni neki. Megvan a telefonja. Beírtam a határidőnaplómba. Megbeszéljük, hogy nálam találkozunk.
– Nem vagyok jól – panaszolja Vlamir, amikor megkérdezem, hogy állnak a dolgok.
Lerí a képéről, hogy beteg. De most nincs időm arra, hogy lelkizzek vele.
– Szükségem volna a segítségedre.
– Neked? Az én segítségemre? Persze, segítek, ha tudok. Tartozom neked, de visszakapod a suskát, amikor akarod.
– Felejtsd el. Nagyon gyors segítség kellene. Szükségem volna egy revolverre. Egy jobbfajta darabra. És töltényekre.
– Revolverre? Minek neked egy revolver?
– Ez nem tartozik rád. Tudsz segíteni vagy sem? Valamelyik barátod révén? Bármennyit megadok érte.
– Meggondolom.
– Szeretném, ha máris választ adnál.
– Ismerek egy illetőt…
– Beszélj vele. Még ma. Nagyon sürgős volna.
– Kaphatnék valami előleget?
– Igen.
Szép summát nyomok a kezébe. – Nem számít, mennyibe kerül. A különbözetet kifizetem, amikor elhozod a fegyvert.
– Bízhatsz bennem. Nem fogom, nem fogom…
– Tudom, hogy nem fogod elszórni ezt a pénzt… Nem vagy annyira ostoba, tudod, hogy utána kapsz még.
– Nem vagyok ostoba – ismétli,– Minden vagyok, csak ostoba nem.
Másnap újra találkozom Vlamirral. Barna papírba csomagolva hozza, amit kértem. Apró fegyver, jó állapotban van, szinte új, akárcsak a golyók. 22-es kaliberű, de a célnak megfelel, sőt még jobb is, mert kisebb zajt csap. Vlamir megmondja a teljes árat. Tudom, hogy a pénz egy részét drogokra költi, de nem érdekel, kiérdemelte azzal, hogy segített.
– Ha valami zűrös ügybe keveredsz, engem felejts el, már úgy is van elég bajom – mondja.
– Megbíztam benned, most te is bízz meg bennem, nincs mitől tartanod.
– Meg fogsz ölni valakit?
– Egy kiskutyát.
– Az nem különösebben érdekes.                                                              
– Nem is különösebben érdekes.
– De  én nem ölnék meg egy kiskutyát – mondja Vlamir búcsúzásképpen.
Egy kiskutyát én sem ölnék meg, mondom fennhangon, miközben belecsúsztatom a golyókat a revolverbe. Az utóbbi időben sokszor beszélek magamban.
Ott ülök a kocsimban az úton, ahol Ramosnak el kell haladnia, miután kikanyarodik a lakóparkból, zakó van rajtam,  nyakkendő, meg keret nélküli szemüveg, és egy dobozt tartok a kezemben. Amikor megjelenik a kocsija, dudálok, és intek neki, hogy álljon le. Kiugrok a kocsiból, a kezemben ott a doboz.
– Az úr Paulo Ramos?
– Igen.
Soha nem fogom elfelejteni azt a figurát a rövid, világosbarna hajával, fehér ingével és nyakkendőjével. Kezét a kormánykeréken nyugtatva, nyugodtan figyeli a kocsija mellett álló tiszteletreméltó, jámbor és ártalmatlan alakot.
– Át szeretnék adni valamit az úrnak – mondom, és kinyitom a dobozt.
Mondana valamit, de az első lövés, amelyet az arcába kap, beleszakasztja a szót. A dörrenést alig hallani. Kiürítem az egész tárat, még kettőt lövök a fejébe, hármat a mellébe.
Beülök a kocsimba, és elhajtok. Ha valaki hallotta is a lövéseket, nem láthatta, mi történik.
A Sernambetiban járok. Egyre több az autó, mindenki rohan, hogy mihamarabb megérkezzen, de én már eljutottam oda, ahová akartam, és nincs miért sietnem.
Bekapcsolom a rádiót.
Holnapután itt a Karácsony. Soha nem szerettem túlságosan, de azt hiszem, idén örülök neki. A kocsiban ülve magamban beszélek.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Rubem Fonseca: Nove horas e trinta minutos. Rubem Fonseca: Pequenas Criaturas. São Paulo: Companhia das Letras, 2002.

A cikk szerzőjéről
Rubem Fonseca (1925-2020)

Camões- és Machado de Assis-díjas brazil író. Magyarul az  Erato, Magyar Napló, és a Nagyvilág folyóiratban, illetve A modern brazil elbeszélés antológiájában olvashatók írásai.

A fordítóról
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Rubem Fonseca: Eseménynapló
Rubem Fonseca (1925 – 2020)
Pál Ferenc (1949) | 2020.05.13.
Rubem Fonseca: A regény halott
Rubem Fonseca: Egy más nő