Születésének századik évfordulója jó alkalmat kínál Rubem Fonseca életművének áttekintésére. A brazil író 18 elbeszéléskötete és 12 regénye radikálisan megújította a brazil bűnügyi irodalmat: eltávolodott a klasszikus, angolszász detektívtörténetektől és egy realisztikusabb, társadalomkritikusabb, irodalmilag árnyaltabb irányba terelte a műfajt, helyet biztosítva számára a „magasabb” irodalomban.

A bűnügyi regény a XX. századig gyakorlatilag nem volt jelen a brazil irodalomban. Először 1920-ban próbálkozott vele néhány író: Az O Mistério (’A titok’) című regényt, amely a Rio de Janeiro-i A Folha című újságban jelent meg 1920-ban folytatásokban. Négy író jegyezte a 47 fejezetet, elindítva ezzel a műfaj brazíliai elterjedését. A folytatásokban közreadott történet még abban az évben könyv formában is megjelent, és 1928-ig három kiadást ért meg. A regény nemcsak hatalmas sikert aratott, hanem meghatározó szerepet játszott a műfaj további térhódítása szempontjából, bár például a bűnügyi regények első katalán próbálkozásaihoz hasonlóan ironikusan, a komikus helyzeteket kihasználva – bírálva a brazil rendőrség szakmai színvonalát és a rendőrök olykor nevetséges viselkedését – mutatja be a bűnügy felgöngyölítését.

A harmincas-negyvenes években egyre nagyobb népszerűségnek örvendő bűnügyi történetek – többnyire fordítások -- a hasonló tematikájú észak-amerikai kiadványok nyomán megalkotott, az „izgalmakat kedvelő közönség” számára kiadott folyóiratokban jelentek meg, és a whodunit kategóriájába lehet sorolni őket.

Ehhez a hagyományhoz csatlakozott a brazil irodalom „fenegyereke”, Patrícia Galvão is, aki a brazil modernizmus idején tűnt föl Mara Lobo álnéven megírt a Parque Industrial (’Ipari park’) című „proletárregényével”, és a negyvenes években több bűnügyi történetet is írt. De ezek is a külföldi minták nyomán készültek – leginkább idegen közegben játszódtak és a megszokott whodunit mintát követték.

Ebbe az eladdig az irodalom határvidékén tengődő műfajba robbant be a hatvanas évek elején elbeszéléseivel Rubem Fonseca, aki egy ideig rendőrként is dolgozott, így nagyon jól ismerte a társadalom peremén élő kitaszítottak életét és a rendőrség belső viszonyait. Az író következő műveinek alaphangját az Os prisioneiros (’A foglyok’, 1963), majd az A coleira do cão (’A kutya nyakörve’, 1965) című elbeszéléskötetei adják meg, amelyek - ahogy Alfredo Bosi irodalomtörténész írta 1973-ben - az ún. „brutalizmus” nyitányai voltak. A São Paulo-i író azon az úton indult el, amelyet az ötvenes évek végén nyitott meg elbeszéléseivel a curitiba-i Dalton Trevisan. De míg Trevisan a családon belüli konfliktusokról, erőszakról és ellentétekről ír kegyetlen pontossággal, igen erős erotikus töltéssel és a ponyvaregények stílusában, Rubem Fonseca Dashiel Hammett bűnügyi regényeinek eszköztárát ötvözi Truman Capote eszköztelen neorealizmusával.

A „brutalizmus” irodalmi közege a Rio de Janeiro külső kerületeiben élő marginalizált elemek világa; hősei vagy még inkább antihősei prostituáltak, lepusztult bokszolók, a társadalom perifériájára szorult figurák, bűnözők, korrupt rendőrök és nemegyszer a legfelsőbb rétegek egy-egy perverz, romlott, meghasonlott figurája, akik olykor kétségbeesetten, olykor erőszakosan, olykor csak az eseményekkel sodródva, bűntényeket elkövetve keresik a kiutat testi vagy szellemi bezártságukból.

A következő időszak elbeszéléseiben viszont már egyértelműen eluralkodik az erőszak. A történetek nem a bűntettek felderítéséről, a tettesek megtalálásáról szólnak, hanem azokról a társadalmi problémákról, amelyek egy-egy bűntény elkövetéséhez vezetnek. Az 1975-ös Feliz Ano Novo-ban (’Boldog új évet’) majd az O cobradorban (’A behajtó’, 1979) már a nyers erőszakot ábrázoló narráció jelenik meg.

A bűntények mozgatórugója már nemcsak a puszta haszonszerzés, vagy a hirtelen felindulás, hanem a társadalmi rend igazságtalanságai ellen irányuló fellépés, mint például a Boldog új évetben, ahol az ünnepre összegyűlt gazdag családra tör rá a kisemmizettségüket az év végi ünnepek boldog konzumizmusában még jobban érző nincstelenek egy csapata. A behajtóban pedig a társadalmi igazságtalanságokra ösztönösen reagáló fiatalember dönt úgy, hogy bosszút áll nyomorúsága miatt, és apránként visszaveszi mindazt, amiről úgy gondolja, hogy a társadalom elvette tőle. De az egymás után elkövetett kegyetlenebbnél kegyetlenebb gyilkosságok felébresztik benne a gyilkolás gyönyörűségét is, és egy idő után már öncélúan végez áldozataival. Innen már csak egy lépés az Esti kiruccanások tehetős, kiüresedett, unatkozó középkorú polgára, aki a munkából hazatérve éjszakánként embereket „vadászik le” puszta szórakozásból a néptelen, sötét utcákon.

Fonseca művei ettől az időtől fogva már a hard-boiled kategóriába lépnek át a bűntények részletes, naturalista leírásával, a nyomozók, a rendőrök és a bűnelkövetők durva összecsapásával, és nemegyszer a nyelvezetükkel is, amely szabadosságával nyelvi értelemben is áttörést jelentett a brazil irodalomban. Nem csoda ezért, hogy a Boldog új évet című kötetet részben nyelvezete, részben pedig a társadalmi realitás kendőzetlen megjelenítése miatt a katonai diktatúra elkobozta, így csak a nyolcvanas években jelenhetett meg újra.

A bűntettek és a bűnüldözés társadalmi hátterének kendőzetlen bemutatása, az író olykor megértő viszonyulása az agressziót elkövetők, főleg a nyomorúságukban bűnözni kénytelen kisemmizettekkel szemben csak az egyik újítása Fonseca-nak.

Már a Lúcia McCartney című kötet elbeszéléseiben is találkozhatott az olvasó formabontó megoldásokkal, amelyek szembe mentek a hagyományos irodalmi szöveggel. Ebből a szempontból az 1973-as O caso Morel (’A Morel eset’) jelent igazi fordulópontot, mert az író ezzel a regényével újítja meg radikálisan a brazil bűnügyi regényt, elszakadva a klasszikus, angolszász detektívtörténetek szerkezetétől, és egy sötétebb, realisztikusabb, társadalomkritikus és irodalmilag szofisztikáltabb irányba terelve a műfajt.

A regény központi figurája, vagy inkább aktánsa, hogy ezt a cselekményt mozgató irodalmi terminust használjuk, az a regény, amelyet Morel, a bizonytalan, talán nem is általa elkövetett bűnténnyel megvádolt festő ír a börtönben. A könyvekkel dugig megtöltött börtöncellában Morel időről-időre átadja a kész kéziratlapokat az őt meglátogató írónak, Vilelának, aki kapcsolatban áll a nyomozást végző detektívvel, Matossal. Morel -- miközben a regényben a regényét írja -- felidézi, milyen szabados életet élt azoknak a fiatalabb és idősebb asszonyoknak a társaságában, akikkel körbevette magát, és folyamatosan elmélkedik az alkotás és a regény lehetőségeiről, meg-megakasztva ezzel a Vilelával folytatott párbeszédeit:

A hagyományos cselekménynek és linearitásnak nincs többé jelentősége… az író az alkotás folyamatában egyre tudatosabban viszonyul önmagához. A külső világ jelentősége csökken, az író elszakad az objektív valóságtól, elszakad a történettől, a cselekménytől, a megfogható alakoktól, mígnem az elbeszélő szubjektív benyomásai válnak az irodalmi mű egyetlen kétségbevonhatatlan tényévé.

De a regény folytonosságát nemcsak ezek az elmélkedések szakítják meg, hanem a tudatosan elhelyezett, más stílusréteget képviselő lábjegyzetek, a filmes vágásokra emlékeztető hirtelen átcsapások, és az idő múlására figyelmeztető, külön bekezdésben megjelenő „Idő” szó is.

Ez a metatextuális jelleg néhány további regényében is megmarad, a Bufo & Spallanzani (1986) főhőse Ivan Canabara, egy biztosítótársaság írói ambíciókat dédelgető detektívje, aki, miközben egy gyilkossági ügyben a tettes után nyomoz, párhuzamosan a saját írói identitását is szeretné megtalálni, irodalommá alakítva a saját életét és bűnügyeit. Az írásaiban felsejlő Gustavo Flavio (akinek neve szándékosan idézi, sok más irodalmi és művészeti referencia mellett Flaubert alakját) az írói lét dilemmáiról, az alkotás nehézségeiről és az írói identitás kereséséről gondolkodik, miközben nála is elmosódik az írás és a valóság közötti határ. Hasonlóképpen saját életének és emlékeinek a feldolgozásával próbálja megérteni önmagát és a világot a Vastas Emoções e Pensamentos Imperfeitos (’Roppant érzelmek és tökéletlen gondolatok’, 1988) központi alakja is, aki Isaac Babel Lovashadsereg című regényének a KGB archívumában őrzött részei után kutat, hogy ezekből a talán nem is létező töredékekből készítsen filmet.

Ugyanakkor Fonseca „tényleges” bűnügyi regényeket is ír, amelyekben a hard boiled és a noire detektívregények elemei dominálnak. Eltávolodik az olyan hagyományos „racionális” nyomozók, mint Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot figurájától, az ő nyomozói, mint az Agosto c. regényben megjelenő Matos, vagy az A grande arte (’A nagy művészet’, 1983) után több regényben is szereplő Mandrake antihősök, cinikus és ambivalens figurák, akik gyakran maguk is cselekvő részesei az erőszakos világnak, olykor olyan bűnöket követnek el, mint az általuk üldözött bűnözők, és inkább csak sodródnak az eseményekkel, úgy oldanak meg egy-egy bűntényt.

A hatvanas-nyolcvanas években a brazil katonai diktatúra cenzorainak figyelmét felkeltő direkt társadalomábrázolás és nyers nyelvezet mellett a Fonseca műveiben megjelenő szexuális töltet is felháboríthatta vaskalaposabb olvasóit. Már a Morel esetében is hosszas leírások olvashatóak a testi szerelem legváltozatosabb formáiról, a nők és a nőkkel folytatott szerelmi kapcsolatok az idő múlásával nemcsak egy-egy elbeszélés vagy regény betétjeként, hanem önálló művekként is megjelennek, mint az Histórias de amor (’Szerelmi történetek’, 1997) vagy az Ela e outras mulheres (’Ő és más nők’, 2006) novelláiban, ahol a testi vagy lelki szerelmet sokszor a szerelmesek egyikének halála kíséri. Íme ezek egyike:

Karácsonyi ajándék

- Jányom – mondta Zeférina das Dores anyó -, az Ördöng gonossága beléjük költözött az férfiakba, beléjük költözött azoktó az régi időktő fogva, amikor Ádám megette az almát, és csak a maradékát hatta meg Évának. Az mai napig ott lakozik az Ördöng az férfiak testébe, és hiábavaló az ostya, az szenteltvíz, az ima, az Penha lépcsőin a térgyen vonszolódás, az Gonoszt nem űzi ki, ott van az férfiak húsába, vérébe és csontjaiba. A te emberedet itt érzem a kezemben, amikor megérintem az gyűrűjét, az te emberedet megszállta az Ördöng.

- Zeférina anyó, mit tegyek?

Zeférina anyó széttárta két karját, megpördült, és élettelenül zuhant a földre. De azután kinyitotta a szemét, és ezt mondta:

- Jányom, bízz bennem. Tudod honnan jöttem? Egyenesen Maranhãobó, Codobó, ahol több főd van, mint máshó a világon. A Bita vót a mesterem. Figyejj rám: látomásom vót, láttam a titkot, az Atya akaratát. A füledbe kell súgnom.

Zeférina anyó egyszerre meleg és hideg leheletével mormolt valamit, a nőhöz hajolva, akinek ettől megremegett fülében a gyémántos fülbevaló.

A nő fizetett, és kilépett Zeférina anyó Pavão dombon álló kunyhójából. Az ajtó előtt várt rá a sofőrje, egy nagydarab, széles vállú, rosszarcú férfi. Karon fogta asszonyát, így mentek lefelé a domboldalon. Nem mert közelíteni hozzájuk egyetlen aszfaltbetyár, koldus vagy drogkereskedő sem.

Az autó begördült a Leblon partszakaszon emelkedő egyik épület garázsába.

A nő, akik Linának hívtak, belépett a lakásba, egy asztalra dobta a táskáját, majd leült egy fotelba. Úgy érezte, nagyon fáradt. Előző nap meglátogatott egy jósnőt, aki szétterítette kártyáit az asztalon, majd ezt mondta: „beszélhetek magának a múltról a jelentől és a jövőről”, amire Lina így válaszolt: „csak a jövő érdekel”. A jósnő ugyanazt mondta neki, mint a makumba papnője, csak más szavakkal. Mind a ketten azt látták, hogy a férje, Paulo karácsony napján elvágja a torkát egy késsel.

Lina és Paulo hét éve voltak házasok. December 25-én volt a házassági évfordulójuk. Hét év, ahogy Zeférina anyó mondta, megöli a szerelmet, a hetes szám átkot hordoz. A jósnő bőbeszédűbb volt, ahogy mondta, a hetes számnak hatalma van. Püthagorasz, a numerológia atyja szerint mágikus, misztikus szám, amely megnyitja az ismerttől az ismeretlen felé vezető utat.

Lina-t és Paulo-t többen is meghívták karácsonyozni, de közösen úgy döntöttek, hogy otthon, kettesben töltik az estét.

Eljött december 25. Lina hazaengedte a személyzetet, hogy a családjukkal lehessenek ezen a napon. A sofőr is elmehetett. Csak Lina és Paulo maradt a lakásban. Miközben vacsoráztak, Lina úgy érezte, mintha Paulo valamit rejtegetne előle. Azt hiszi, nem tudom, mire készül, futott át a fején, miközben végigsimított a kezében tartott késen.

- Meglepetésem van számodra – mondta Paulo. – Csukd be a szemed.

Lina úgy tett, mintha lehunyta volna a szemét. Amikor Paulo odalépett hozzá, a kést a mellébe döfte. A férfi a földre zuhant. A gyöngysor Paulo a kezéből a földre hullott, a gyöngyök zizegve szanaszét gurultak a holttest körül.

* 

Rubem Fonseca minden formabontó újítása, erős társadalomkritikája és nyelvi merészsége ellenére (vagy talán éppen ezért) a mai brazil irodalom elismert alakja bűnügyi és szabadosan erotikus műveivel. Megbecsültségét az irodalmi díjak is mutatják, 2003-ben neki ítélték a portugál világ legrangosabb irodalmi díját, a Camões -díjat, valamint a karibi világ elismerését, a Juan Rulfo-díjat; a Jabuti-díjat fél tucatszor kapta meg, és 2015-ben munkásságát a Machado de Assis-díjjal ismerték el.