Rubem Fonseca: Eseménynapló
Fotó: Wikipedia / Agência Brasil
Rubem Fonseca: Eseménynapló

1

Miro felügyelő hozta be hozzám a nőt.

– A férje tette – jegyezte meg közömbösen Miro. Ezen a külvárosi rendőrőrsön mindennaposak voltak a férjek és feleségek közötti összetűzések.

A nőnek elöl két foga kitörött, az ajka felrepedt, az arca bedagadt. Sebhelyek voltak az arcán és a nyakán.

– A férje tette ezt magával? – kérdeztem.

– Nem akart nekem rosszat, esküszöm, nem akarok panaszt tenni.

– Akkor miért jött ide?

– Először nagyon dühös voltam, de már elmúlt. Elmehetek?

– Nem.

Miro felsóhajtott. – Hadd menjen el – szűrte foga között a szót.

– Testi sértés történt, ez bűntettnek számít, akár panasszal él, akár nem. Elrendelem az orvosi vizsgálatot – mondtam.

– Ubiratan hirtelen haragú, de nem rossz ember – mondta a nő. – Kérem, ne bántsák.

A közelben laktak. Elhatároztam, hogy beszélek Ubiratan fejével. Egyszer, még Madureira-ban meggyőztem egy illetőt, hogy ne verje többet a feleségét, másik két esetben pedig, amikor a jacarepaguái rendőrőrsön dolgoztam, elértem két másiknál, hogy illő tisztelettel viszonyuljon a feleségéhez.

Magas, izmos férfi nyitott ajtót. Klottgatyában volt, ing nem volt rajta. A szoba sarkában egy fémrúd hevert, rajta súlyos fémtárcsák és két pirosra festett súlyzó. Éppen edzhetett, amikor bezörgettem. Az izmai dagadoztak, és iszamos verejték borította a testét. Az a lelki nyugalom és magabiztosság sugárzott belőle, amelyet a hatalmas izomkötegek adnak bizonyos embereknek.

– A rendőrőrsről jöttem.

– Aha, tehát elment, és bepanaszolt maguknál az a hülye liba – morgott Ubiratan. Kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett egy dobozos sört, kipattintotta, és ivott belőle.

– Menjen, és mondja meg neki, hogy jöjjön haza, különben megnézheti magát.

– Azt hiszem, nem fogta fel, miért vagyok itt. Velem kell jönnie, hogy vallomást tegyen a rendőrőrsön.

Ubiratan kihajította az üres sörösdobozt az ablakon, megmarkolta a fémrudat, és tízszer felemelte a feje fölé, közben úgy zihált, mint egy gőzmozdony.

– Azt hiszi, hogy félek a rendőrségtől? – kérdezte, miközben ábrándosan és csodálattal bámulta a mellén és a két karján dagadozó izmokat.

– Nem kell félnie. Csak bejön, és vallomást tesz.

Ubiratan megfogta a karom, és megrázott.

– Kifelé, szaros zsaruja, látni se bírom a pofád!

Előhúztam a pisztolyt a tokjából. – Letartóztathatnám a hatóság akadályozásáért, de nem teszem. Ne rontson a helyzetén, jöjjön velem az őrsre, fél óra alatt végzünk – mondtam nyugodtan és udvariasan.

Ubiratan röhögött. – Milyen magas vagy, kistörpe?

– Egy méter hetven. Na gyerünk.

– Kiszedem ezt a szart a kezedből, és belehugyozok a csövébe, kistörpe. – Ubiratan megfeszítette az izmait, mint egy ugrásra kész vadállat, amelyik meg akarja ijeszteni az áldozatát, és kinyújtotta felém a kezét, hogy begörbülő ujjaival kikapja a kezemből a revolvert. Belelőttem a combjába. Elképedve nézett rám.

– Mit csináltál a combfeszítő izmommal! – bömbölte Ubiratan, és a combjára tapasztotta a kezét. – Tönkretetted a combfeszítő izmomat, te állat!

– Nagyon sajnálom – mondtam –, és most induljunk, mert különben golyót eresztek a másik lábadba is.

– Hová viszel, kistörpe?

– Először a kórházba, utána az őrsre.

– Ezt nem úszod meg, kistörpe. Vannak befolyásos barátaim.

A vér végigcsorgott a lábán, lefolyt a kocsiszőnyegre.

– Te állat, a combfeszítő izmom! – Üvöltése még a kocsi szirénáját is túlharsogta.

 

2

 

Meleg szombat reggel, São Clemente utca. A busz elgázolt egy tízéves kisfiút. A kerekek szétlapították a fejét, és több méter hosszan ragacsos nyomot hagytak maguk után az úttesten. A test mellett egy vadonatúj kerékpár hevert, egyetlen karcolás sem látszott rajta.

Egy közlekedési rendőr ott helyben letartóztatta a buszvezetőt. Két tanú egybehangzóan állította, hogy a busz nagy sebességgel száguldott. A baleset helyszínét gondosan elkerítették.

Egy rosszul öltözött öregasszony, kezében gyertyát tartva, be akart menni a kordon mögé, „hogy üdvözüljön a kis angyalka lelke”. Nem engedték oda. A többi bámészkodóval együtt csak messziről nézhette a kis testet. A halott a kordonnal elkerített utca közepén még kisebbnek tetszett.

– Még jó, hogy ma hétvége van – mondta az egyik rendőr, aki a forgalmat terelte el –, elgondolni is rossz, mi lenne itt hétköznap.

Egy nő sikoltozva átrohant a kordonon, és a földről felemelve magához ölelte a kis testet. Rászóltam, hogy engedje el. Megszorítottam a karját, de mintha nem is érezte volna, csak zokogott megállíthatatlanul. Az egyik rendőr segítségével hosszan küzdöttünk vele, amíg végül sikerült kiszabadítanunk a holttestet az öleléséből, és visszatennünk a földre, hogy ott maradjon, amíg megjönnek a helyszínelők. Két rendőr karon fogta, és távolabb vonszolta a nőt.

– Ezek a buszsofőrök úgy vezetnek, mint az állatok – mondta az egyik helyszínelő –, még jó, hogy a helyszín tiszta, így olyan szakvéleményt készíthetünk, amibe egy ügyvéd sem tud majd belekötni.

Odamentem a járőrkocsihoz, beültem előre néhány percre. A kabátomon ott voltak a halott testének darabkái. Megpróbáltam lesöpörni őket a kezemmel. Magamhoz intettem az egyik rendőrt, és mondtam neki, hogy hozza ide az előzetest.

Úton a rendőrőrs felé elnéztem az arcát. Sovány férfi volt, hatvanéves lehetett, fáradt volt, talán beteg is, és minden pórusából áradt a félelem. Régi keletű lehetett benne ez a fáradtság, ez a betegség és ez a félelem.

 

3

 

Odaértem a Cancela utcai házhoz, a kapuban álló rendőr útba igazított: első emelet. A fürdőszobában.

Felmentem. A nappaliban egy nő ült, és némán, kivörösödött szemmel nézett rám. Mellette egy sovány fiúcska, aki félig összegömbölyödve feküdt, és nyitott szájjal, nehezen vette a levegőt.

A fürdőszoba? A nő egy sötét folyosó felé mutatott. Az egész házat belengte a dohszag, mintha a falban futó lefolyók tartalma beszivárogna a lakásba. Valahonnan sült hagyma és fokhagyma szaga terjengett a levegőben.

A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt. A férfi teste ott lógott.

Visszamentem a nappaliba. Már föltettem a nőnek az összes ilyenkor szokásos kérdést, amikor megérkezett Azevedo, a helyszínelő.

– A fürdőszobában – mondtam.

Alkonyodott. Felgyújtottam a lámpát a nappaliban. Azevedo kérte, hogy segítsek. Bementünk a fürdőszobába.

– Emeld meg a testet, hogy kiszedhessem a hurokból.

A gyomránál öleltem át a holttestet. Mintha felnyögött volna.

– A gyomrában megrekedt levegőtől – mondta Azevedo –, fura, nem?

Kedvetlenül felnevettünk. Lefektettük a halottat a nedves kőre. Cingár férfi volt, borotválatlan, az arca szürke – akár egy viaszbaba.

– Nem hagyott maga után se levelet, se semmit – mondtam.

– Ismerem ezt a típust – mondta Azevedo –, amikor már nem bírják tovább, gyorsan végeznek magukkal, hogy ne tudjanak visszakozni.

Azevedo belevizelt a vécécsészébe. Azután megmosta a kezét a mosdóban, és beletörölte az inge aljába.

A cikk szerzőjéről
Rubem Fonseca (1925-2020)

Camões- és Machado de Assis-díjas brazil író. Magyarul az  Erato, Magyar Napló, és a Nagyvilág folyóiratban, illetve A modern brazil elbeszélés antológiájában olvashatók írásai.

A fordítóról
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Rubem Fonseca (1925 – 2020)
Pál Ferenc (1949) | 2020.05.13.
Rubem Fonseca: A regény halott
A brazil irodalom röntgenképe (Beszélgetés Regina Dalcastagnèval)
Rubem Fonseca: Kilenc óra harminc perc
Rubem Fonseca: Egy más nő
Rubem Fonseca: Minden kezdet…