Őrület és anyaság (Anne Sexton: Fájdalom a lányomért, Egyszerű kis himnusz)
Fotó: 1749
Őrület és anyaság (Anne Sexton: Fájdalom a lányomért, Egyszerű kis himnusz)

Fenyvesi Orsolya A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez című, vallomásos hangvételű kísérleti kötete 2018-ban jelent meg a Scolar Live!-sorozatban. Ezúttal létező versekhez írt személyes kommentárokat, széljegyzeteket. Lehet-e más írása a sajátom? Vajon miből alakul ki számunkra a versélmény? Mi mindent keletkeztet egy szöveg? Havonta megjelenő esszésorozatában az írás, az olvasás ismét, mint létélmény jelenik meg.

Anne Sexton:
Fájdalom a lányomért (részlet)

A szerelemtől vakon sírt lányom
éjszakánként a lovakért,
a hosszú nyakú, tajtékzó lépkedőkért,
akiket immár uralt, akiknek
parancsolt, mint egy cirkuszos --
micsoda robbanékony izmok, érett nyak!
Nyáron egy pónit és egy csikót gondozott.

(Fenyvesi Orsolya fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

Anne Sexton: Egyszerű kis himnusz (részlet)

az akart lenni.
Volt ilyen dal!
Dal a térdkalácsodhoz,
dal a bordáidhoz,
a szívedre hajló, gyenge fákhoz;
dal a könyvespolcodhoz,
húsz kézzel fújt kacsa sorakozik egy gondolában;
dal a mutatós magassarkúidhoz,
a tűzpiros gördeszkádhoz,
húsz szutykos ujjadhoz,
a rózsaszín kötésedhez, neki-nekikezdesz,
de sosem fejezed be;
a grimaszoló angyalokat ábrázoló
temperaképeidhez,
dal az álmomban
kanalakat zörgető nevetésedhez.

(Fenyvesi Orsolya fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

Mostanában sok időt töltöttem odabent, versek nélkül. Küzdöttem, miről írhatnék, küzdöttem az ellen is, hogy az új esszé megírása erőszakosan kirángasson a világra. Végül az Anne Sexton kötetet vettem kézbe, amit Mesterházi Mónikával és Szlukovényi Katalinnal fordítottunk abban a reményteli pár évben, amikor a 21. század Kiadó világirodalmi lírakötetek kiadására vállalkozott (Élj vagy halj meg, 2021). Sexton közvetlen képhasználata, metafora-vagdalkozása mindig üdítően hat rám, ezúttal azonban inkább fő attribútuma, lázas őrülete izgatott, megfordult a fejemben, hogy a mentális betegségek romantikájáról írjak. Mire vágyunk, amikor sóvár részvéttel növeljük kiterjedésünket egyféle kamaszos rajongással az elmebeteg, a látnok, a depressziós költő felé? Mert Mental Awareness Month ide vagy oda, – vagy önpusztító látnok figurájának behelyettesítése a tudós, higgadt lírikussal –, a tragikus sorsok, az elbírhatatlan szellemet megtestesítő művészek iránti hódolat mégis abból az elképzelésből fakad, hogy az eksztázis avatja a létezést életté.

Nemrég forgattam Guido Tonelli olasz részecskefizikus Genezis című kozmológiáját, és meglepett, hogy a végén, ahol egyébként számomra kedvesen az emberré válás kulcsmozzanataként a közlésvágy, a narratíva iránti igény kialakulását jelöli meg, egy lelkileg terhelt embert mutat fel: „(…) valaki történelmünk egy bizonyos pillanatában belefogott az elbeszélésbe. Ihletettségével ez az ember bizonyára kilógott a többiek közül. Talán valamilyen mentális betegségben szenvedett, de lehet, hogy egyszerűen csak nyugtalanabb volt, és meglepő módon tudta összefűzni a szavakat.” Tehát az embernek ki kell készülnie, hogy megpillantsa az isteni látomást önmagáról? Annak idején, még kamaszként saját érzékenységem növekvő, fenyegető árnya űzött a legszomorúbbak, legtüzesebbek felé, vagy mindannyian a túlzásokban éljük ki magunkat képzeletben? Néha megkísért egy gondolat vagy téma, de megunom, mielőtt tisztességesen végiggondolhatnám. Nyugtalanul ezt is elvetettem. A türelmetlenségen tehát osztozom Anne Sextonnal.

A könyvet lapozgatva azonban újra meg újra visszatértem a lányához írt versekhez, amelyeket én fordítottam. Azután is, hogy dolgoztam velük, időről időre megtaláltak ezek a szövegek, már a saját szavaimmal, keserűen kísértettek, torokszorítóan, mintha mégis engem idéznének fel – így hát gyakran hagytam magam beléjük veszni, soha korábban nem tettem így versfordításaimmal, igazán igyekeztem mindig kellő távolságot tartani, de ezeket újra meg újra elolvastam, és hagytam, mint egy-egy filmjelenetet vagy popslágert, hogy hisztérikussá tegyenek. Szükségem volt ezekre a versekre ahhoz, hogy megélhessem szégyenteli érzéseimet.

Az Egyszerű kis himnusz lemondással vegyes vágyakozás a könnyű, örömteli szeretet után, amelyben a szeretett lény percein való osztozás magától értetődő, a testek felcserélhetősége természetes - egy anya szájából, aki nem volt mindig jelen. Aki dalt írt volna a gyermeke térdkalácsához, kiszáradt, lázas szájához, aki Örömnek nevezte a lányát, majd elhagyta az őt önkívületbe sodró démonokért, amitől kapcsolatuk nehézzé, bűntudatossá, végtelenségében örök szomjúsággá és drámaivá vált. („Egyszerű kis himnusz, az akart lenni. Volt ilyen dal!”, „Öklöd gömbölyű, mint egy labda, kicsi magzat, kicsi csiga, benne a düh, a jóvátehetetlen düh maradéka.”) A Fájdalom lányomért egy kétségbeejtő tapasztalat lenyomata: a lány irtózatos fizikai fájdalma közepette tekintetét anyjától elfordítja, és Istenért kiált. „Amikor más gyerek az anyját hívta volna! (…) Ő Istenért kiáltott, (…) és én megláttam életét kiterítve…” Abban a pillanatban, amikor a leválás végleg megtörténik, és a gyerek megtapasztalja, hogy egyedül van, az anya megélése, hogy elhagyták, és mintha bosszúból, meglátja őt „a szülés kínjaiban széjjelszakadva”, sőt látja, „ahogy meghal, és tudtam, hogy ő is tudja”. Mert ez a kétségbeesés csúcsán születő tapasztalat egy rideg tudás építőköve: hogy valóban egyedül születünk és halunk meg, hogy összetartozásunk a sorsunkba vetett bizalmat tápláló illúzió, hogy életbe vetettségünk magányos gyakorlat, a testi fájdalom ezt mindig megmutatja. Az anya tehetetlen kezdetektől fogva, szeretete lelepleződött: szenvedő gyermeke láttán áll szeretetéhesen, becsapottan, mindentudón.

Én nem hagytam el a lányomat, nem hagytam árokban, nem hajóztam ki az őrületbe, nem molesztáltam, nem ütöttem meg soha, ahogy Anne Sexton vállaltan megtette ezeket. De üvöltöttem vele, amiért nem megy odébb, és sikítottam, amiért minden pillanatban engem követel, és pánikrohamokban sodródtam dimenziókkal távolabb tőle, és éreztem biztos vesztemet, amikor neki az ölelésem volt a világ, és elváltam az apjától, hogy szabad lehessek újra. „Enyém voltál, és odaadtalak.” Hiába vallom meggyőződéssel, hogy az apa ugyanúgy teljes értékű szülő, mint az anya, hiába tudom az eszemmel, hogy a lehetőségeimen túl is mindent megadok neki, hogy önmagamból újra és újra kilépek, hogy az övé lehessek, hiába erősített meg benne pszichológus, barát, családtag, hogy a váltott gondoskodással jár a legjobban, és egyeztünk meg az apjával szeretetben, hogy mindhárman boldogabbak leszünk - én mindig visszatérek ezekhez a versekhez, és hisztérikusan azok beszélőjével azonosulok, hogy elsírhassam: elárultam őt. Egy sorsfordító pillanatban magamat választottam helyette, és ezt nem tudom megbocsátani magamnak. Ha elesik a játszótéren, és még nem is Istenért, de apjáért kiált, kicsinyes fájdalmam úgyszintén egy becsapott gyermeké. Az összetartozás illúziója olyan tökéletes volt, hogy gyakorolnom kellett őt akár csak órákra hátra hagyni. Évekig visszatérő rémálmom volt, hogy hallom a sírását, de nem találom, végül egy megközelíthetetlen toronyból ismerem fel sürgető hívását, és tudom, hogy lehetetlen eljutnom hozzá. Ha neki fáj valami, én látom őt „a szülés kínjaiban széjjelszakadva”, és igenis látom, ahogy meghal. Az, hogy egy teljesebb élet lehetőségéért vállaltam, hogy az otthon kötelékében töltött élete felében nem fogom látni, ahogyan él, hogy nem lehetek az ő állandósága, olyan fájdalommal tölt el, amit egyedül ezekben az Anne Sexton versekben, egy súlyosan depressziós, bántalmazó nő vallomásos szövegeiben tudok átélni – miközben pontosan tudom, hogy nem tettem semmi rosszat.

Nem éppen ekképpen jogosítanak fel minket az öngyilkosok és a tragikus sorsú költők arra, hogy szánnivaló, szélsőséges érzéseinket kiterjesszük a valahol mégiscsak bennünk képződő univerzumra? Mindennapi kis poklainkat a túlzás révén élhetjük át az elengedésig, aprócska fájdalmainkat a nagy érzelmek magukba olvasztják – a giccsnek is ez a lényege, de a giccset szégyellni kell, míg a költészet felfüggeszti a szégyent, feloldoz a „helyes” gondolkodás kényszere alól. Ölelő világában gondolatban mindent szabad.

Mert hiszen tudjuk a leckét: szerelembe bele nem veszünk. A gyereket magunknak meg nem tartjuk. És mégis, mégis.

Az esszé szerzőjéről
Fenyvesi Orsolya (1986)

Ír, szerkeszt, fordít, olvas. Legutóbbi kötete:  A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar, 2018).

Kapcsolódó
Fél szememmel mindig a dombot nézem (Derek Mahon: Tavasz Belfastban)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.04.12.
Hátha megérzem, milyen volt testük valósága (Ewa Lipska: Emberek, kezdőknek)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.03.15.
Csak élni akar (Elizabeth Bishop: A gyom)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.02.16.
Aki önfeledten ír (Louis Aragon: Elza a tükör előtt)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.01.17.