Csak élni akar (Elizabeth Bishop: A gyom)
Fotó: 1749
Csak élni akar (Elizabeth Bishop: A gyom)

Fenyvesi Orsolya A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez című, vallomásos hangvételű kísérleti kötete 2018-ban jelent meg a Scolar Live!-sorozatban. Ezúttal létező versekhez írt személyes kommentárokat, széljegyzeteket. Lehet-e más írása a sajátom? Vajon miből alakul ki számunkra a versélmény? Mi mindent keletkeztet egy szöveg? Havonta megjelenő esszésorozatában az írás, az olvasás ismét mint létélmény jelenik meg.

Elizabeth Bishop
A gyom (részlet)


A gyökérjárta szív változni kezdett
(bár verni nem). Kettéhasadt,
és vízsugár tört föl belőle.
Kétoldalt két fényes folyó,
egy jobbfelől, egy balfelől,
félig-áttetszően rohant le
(a bordákon vízesés lett belőlük),
és azt hiszem, akár a kés hatoltak
a sötét rögök közé odalenn.
A növényt csaknem elvitte az ár.
A két levél kalimpált,
s vízgyöngytől súlyosan bukkant elő.
Néhány cseppjük arcomra fröccsent,
és a szemembe, s ekkor láttam
(vagy a sötétben látni véltem):
minden csöppben valami fénylik,
egy apró jelenet világít,
s maga a gyom-terelte ár
rohanó képekből áll.
(Mintha csak egy folyó vinné magával
mindazt, mi egykor benne tükröződött,
vizébe zárva, nemcsak elfutó
felszínre hullana futólagos kép.)
A kettészelt szívben ott állt a gyom.
S én megkérdeztem: “Mit akarsz itt?"
Fölemelte a fejét - csupa víz volt
(a gondolataimtól?) s így szólt: “Azért növök csak,
hogy ismét megosszam a szíved."

(Rakovszky Zsuzsa fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

Megindító – ugrik be, vagyis „erős érzéseket kelt”, ami hagyományosan a szív feladata volna, ha nem akarjuk érteni. És ekképpen visszavonatkoztat saját magára: a préselődés, a cseppek és a csordulás, vízsugár, és ömlik a rohanó képek árja, szalad az összesség, a pillanat hatványszárnyakon. Olyan gyönyörű volt! Ám végül felemeli konok fejét a gyom, és keményen így szól: „Azért növök csak, hogy ismét megosszam a szíved.” Öntudatos, kegyetlen növény, követel, kisajátít, túlél.

(„Csak élni akar”, kérlelem anyámat a rózsakert gazolása közben, „legalább ezeket itt hadd tartsuk meg, olyan szépek.” Anyám őrjöng, már megint porcsint dédelgetnék, hát ő akkor itt hagyja abba, ő nem is érti, miért kell neki, miért kell nekem, és egyáltalán, úgyhogy hallgatok, és csak húzogatom sorra ki a földből a húsos szárú, fényes levelű büszkeségeket.)

Fáj ez a verssor, miközben arra gondolok, hiszen a szív könnyedén felezhető, kettős működésű, egyik felét kékkel, másikat pirossal színezném, miért fáj, amit ez a gondolatoktól harmatos fejű gyom beszél? Hogyhogy „ismét”? Hiába kel életre, kezd változni újra a szív, hiába járja át mozgás a falait, örökre és öröktől fogva csak pusztul. Pedig a két fényes folyó kétoldalt, jobbfelől és balfelől, ahogy a sötét rögök közé rohan, ez mintha ugyanaz volna, amikor élt, a fényes-bordó folyók vizét egyengetve, hogy oxigént-fényességet vigyen a megvilágítatlan sejteknek. De megmondta a gyom: akkor sem volt másképp, azt te csak hitted!

Holtan szemlélődni talán nem mindenki képes, de Elizabeth Bishop előre küldi a belső szemet, a csalót, a zsiványt, az utazgathat szabadon a határvidékeken is túlra, hogy megláthassa kis gazdájának elszánt, vad álmait az életen túl. Meditáció ez a vers, nehéz, türelmes olvasást kívánna, csak ne rohannék mindig a végéhez! A csöppekben fénylő apró jelenetekre kéne koncentrálni, lassan belélegezni a sorokat, hogy utolérjem a gyom terelte árt, de nekem „ismét” tudnom kell, mit mond majd a gyom a végén, mert abban van az igazság: olyan ez a növény, mint egy békés szendergést megszakító extrasystole. A tisztán magasodó utolsó gondolat árnya. Visszahajlás a kezdeti, még el nem titkolt nyugtalanságba.

Elizabeth Bishop ismerte az elfogadásban rejlő keserűséget, gondoljunk csak klasszikusa, A vesztés művészete utolsó sorára, az önmagának intézett parancsra: „írd le!” Túl nehéz. Persze tudom, semmi vész. Ez a halott még reménnyel telve kérdez: „Mit akarsz itt?” Talán csak nem megváltani, átváltoztatni engem? Elpárologtatod, ugye, a gondolataimat, hadd felhőzzék az eget? De a látomás túlságosan éltető-érzéki, és istentelenül makacs a gyom. Csak a szokásos. Képzelődsz, írd le!

(Egyszerű földsírt szeretnék, rózsabokrot ültessetek rá, és senki ne gazoljon ott, ha kérhetem!)

 

Az esszé szerzőjéről
Fenyvesi Orsolya (1986)

Ír, szerkeszt, fordít, olvas. Legutóbbi kötete: Mindig kezdetben (2022, Kalligram)

Kapcsolódó
Aki önfeledten ír (Louis Aragon: Elza a tükör előtt)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.01.17.
Életem legkülönösebb találkozása egy idegennel (Sylvia Plath: Ariel)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.05.27.
Keats, jöjj velem! (John Keats: Utolsó szonett)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.11.25.
Hátha megérzem, milyen volt testük valósága (Ewa Lipska: Emberek, kezdőknek)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.03.15.
Fél szememmel mindig a dombot nézem (Derek Mahon: Tavasz Belfastban)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.04.12.
Őrület és anyaság (Anne Sexton: Fájdalom a lányomért, Egyszerű kis himnusz)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.05.15.
„Az agy és Isten súlya egy” (Emily Dickinson: 632. vers)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2024.07.12.