Sylvia Plath:
Ariel

Pangás, sötétben.
Majd testetlen kék
Zuhogás: sziklapúp, messzeségek.

Isten nőstény
Oroszlánja, eggyé növünk,
Sarkak-térdek forgatója! – Hasad, Zárul

A barázda, nővére
Egy nyak barna ívének,
Melyet nem tudok elérni,

Mór-szemű bogyók
Vetik
Fekete horgaik –

Vér sötét, édes kortyai,
Árnyak.
Valami más hajt

Engem a levegőn át –
Comb, haj;
Sarkamról szilánkok. 

(Tandori Dezső fordítása)

 A teljes vers itt olvasható.

Életem legkülönösebb találkozása egy idegennel a londoni St. James Parkban, amikor először voltam szabad, józanul lángoló kamasz, világközepe-alak zavaros álmaim városában, és egy ajándék Sylvia Plath-összes, angolul. „I wish I had a Sylvia Plath” – busongtam Ryan Adamsszel, amikor úgy akartam, hogy akarjanak. Költő barátom komolytalan izgalma: „Legyünk mi Ted Hughes és Sylvia Plath!” És a magyar Sylvia Plath, akit manótársammá avattam. Most is, amikor felidézném alakját, kapkodok érte.

A frufrus démon több mint kulturális ikon, mára mitikus, sőt generációm nő költői számára magánmitológiai alak: árnyangyalunk. Ó, tizenhat évesen én mindent tudtam Sylvia Plathról! Mint sokan mások, azt is tudni véltem, miért választotta a halált, és mint sokan mások, én is magamból indultam ki (ti. annyira rettegte, hogy a megszállottjává vált). Megvetettem Tedet, és én is egy Tedre vágytam: egy párduc üldözzön szüntelen, ki rögtön megöl, ha utolér. Csak előtte még legépelem a verseit!

De maguk a versek mit jelentettek? Foglalkozik még azokkal valaki?

Először Az üvegburát olvastam tőle, nem a verseket: apám ajánlotta a családi könyvespolcról – az Európa Zsebkönyvek-sorozatot később egyetemistaként, a Múzeum körúti antikváriumokban is vadásztam. Jó kérdés, ugyan miért ajánlott temperamentumos, mondjuk ki, olykor hisztérikus kamasz lányának egy idegösszeroppanásról, öngyilkossági kísérletről és annak körülményeiről írott regényt, de mi ilyenek voltunk: mindig is örültünk a túlérzékeny hasonszőrűeknek, és megnyugvással töltött el minket, hogy mások is szarul érzik magukat. (Egyébként később sokáig nem voltam benne biztos, hogy a mentális problémáim nem a túlzott azonosulási vágyból eredtek-e, ahogy korábban Anne Shirley-re kezdtem hasonlítani – mindenesetre maradhattam volna vörös, nem kellett volna a szőkét erőltetni.) Majd apám hazaállított pár versével, eredeti nyelven, egyenesen az internetről! Hiszen „egyébként” költő volt. Jelentős költő, nem csupán lelki társ. Miről beszélhetett? Épp csak elkezdtem tisztességesen angolul tanulni a gimnáziumban, ezért bevallom, fogalmam sincs. Nem értettem!

Stasis in darkness! A sötétség, az megvan, oké. Aztán kék, nőstény oroszlán, vér, levegő, tengerek, nyíl. Segítség, kérem szépen, én pár éve még Tóth Árpád Az árnyból szőtt lélek című versén remegtem az ágyban, és épp csak megismertem Rilkét! De nem, mégsem kérek segítséget, maradok. Lélegzetemet visszatartva figyelek arra, ami bennem történik. Ez zajlás, ez robajlás! Először a költészet ritmus volt, majd szépség, retorika, ám ezúttal a nem értés tapasztalatán keresztül megértettem, hogy lehet csupáncsak sejtés. Hogy a feltételezett jelentés sejtelme habzó űr, keletkezések színtere! Nincs kódolt üzenet, nem kell megfejteni semmit: a költőnek nem szándéka, mondanivalója van, hanem izgalma. A szavakat vehetjük szó szerint: önmaguk hétköznapi értelmét fennen sugározva feltöltődnek általunk, és egy aktívabb szférába kerülnek. Megvalósulnak, majd megvalósítanak. Into the red / Eye, the cauldron of morning. (S várja a rőt / Szem, a reggel üstje.) Felkelhet bennünk a Nap, ám ennél sokkal izgalmasabb, hogy valamiféle megfeleltetés történik itt, egyetlen vessző révén. A metafora-ősrobbanást követően világgá rajzanak az idegsejtek. Nem értettem az Arielt, egyébként magyarul sem, később, amikor a Lyra Mundi-kötetben olvastam. De letaglózott, mennyi mindent jelenthetne. Nem egész verseket olvastam ezentúl, hanem szavakat, sorokat. És megtanultam, milyen fontos a nem értés tapasztalata.

Ben Lerner írja A költészet utálatában, hogy a költemény mindig a kudarc lenyomata. A transzcendens élményt, a végtelen dalát befolyásolják a végesség körülményei, cserben hagyja az ábrázolás világa. Én ennek a pontos ellentétét éreztem, amikor először olvastam, jobban mondva láttam az Arielt: hogy a vers megszólaltatja bennem a végtelen dalát, azáltal is, hogy nem teljesen értem. Ennek a versnek végre nem volt mondanivalója. Meg lehetne fejteni, de akkor nem habzana búzává senki.

És mit jelentenek Sylvia Plath versei számomra ma, amikor alakja inkább már idegesít, képtelen vagyok azonosulni vele, és olykor meg is tépném ambiciózus szőke loboncát? Elsősorban a mérhetetlen akaratot, ami végérvényes, csillogó formáját az Ariel-versekben érte el, amikor ő maga is megértette, hogy semmi másról nem tud beszélni. A legviharosabb időkben, amikor a férfiak végleg magukra hagyták, és idegein, mint a percek, csüngtek kisgyerekei, megszólaltatta fékevesztett sóvárgását. Magát a költészet akarását, a kifejezőerőt tette egyenértékűvé a verssel.   

Sylvia Plath versei ma elsősorban arra biztatnak mint alkotót és mint önmagát lépten-nyomon tükrözni vágyó, társtalan lelket, hogy bármit megtehetek! Szóban legalább. Hogy ez az áradás, ez a féktelen vágy a költészet, az élet. Én ezért az áradásért válok épp a férjemtől, lányom apjától, de a bíróságon vagy a játszótéren nem beszélhetek erről. Követelőzésem veszteség, fájdalom, szégyen, áldozatom hiábavaló, és nem halok bele. Legalább nem halok bele. Ó, és az életet akarni mennyivel reménytelenebb!