Ana Rossetti:
Martyrum omnium

Kedves gyerekkori társaim,
ti szigorúan tiltott olvasmányok,
mikor az egész ház megadta magát
a nyár hevének – a redőnyök mögött
legázolt, szétszedett mindent a délidő,
s a vasakarat is elalélt a félhomályban –,
az óvatosságot feledve nyúltam értetek.
Titeket ölembe véve pontosan indult
a mártírium kegyetlen kalandja.
Csábító szavak: horgok, skorpiók,
égnek álló haj, korbácsolás, frissen főtt halak…
S hogy fejem reájuk hajolt, alámerült
zaklatott rémületébe,
bemocskolódott a legélénkebb bíbortól,
s magas kiváltságra vágyott,
hogy szétfröcskölve vérem,
levágva gurulhasson el a padló kövén.
Mígnem, végül, homlokom
lerótta adóját
az álmok cselszövése előtt,
és ádáz légiósok törtek életemre.

Pajzsaik összecsaptak,
fényes bőröveik összeverődtek
a legszebb combokon, amiket életemben láttam,
a repülő vörös köpenyek alatt
kőkemény vállak dagadtak.
S én vártam, hogy a kellő pillanatban,
pontban, mikor a sima, ragyogó kard
átdöfi szűzi keblem, rázendít az angyalok kara,
és a beáradó fény kidönti szobám falát,
és egyben marad halál és elragadtatás.
Többé bele sem mertem nézni
a Katolikus Kalendáriumba,
csak ha égszínkék takaróm is odavettem,
illő öltözékként, ha magamhoz ölelem
a tisztaság liliomát, amihez, bizonyosan,
még aznap este felérek.

(Csuday Csaba fordítása)

Előfordul, és a teliholdnál gyakrabban és tartósabban, hogy úgy érzem, a költészet már semmit nem jelent számomra. Még az ideája sem, nemhogy konkrét versek. Kamaszkoromban Radnótit szavaltam hangosan, átéléssel a családi ház teraszán, napozás közben, és versekkel írtam tele a falam, az ágyam mellé grafittal róttam fel Kafkától Az éjszakát, a Teremtés könyve első fejezetét, és hogy Te győzz le engem, éjszaka! Egyéb kedvenceimet papírdarabkákra írtam ki, új kézírásommal, majd a papirosok széleit megégettem öngyújtóval, hogy elveszett, de újra megtalált titkos írásoknak tűnjenek. Újabban végig sem járatom szemem a polcomon. Nem is értem, hogyan lehettem úgy oda… A lelkesedésemet elpörgetem. A többi ujjal szembefordítható derék hüvelykujjam mélán scrollozik. De tétován még matatok, és épp egy ilyen céltalan, rutinos matatás közben talált rám legutóbb is, mint mindig, a földindulás.

Hogy úristen, ez egy kurva jó vers! Nagyjából ezt jelentette a nyár nekem is: a rekkenő kánikulában, a dögletesen meleg, nyugati fekvésű manzárdszobában elheverve buján gondolni a történelemre. Igenis, lenyalni a mártír szentek hasfalán csorgó vért. Vagy már korábban: még számomra is ismeretlen kíváncsisággal, álmodozva olvasni a boszorkány fojtó, szorító hadműveleteiről. Addig szorította Hófehérke derekát a cicomás övvel, míg el nem alélt!

Végtelen időkön át hevertem a tikkasztó kánikulában a Balaton-parton, és az izzadt, egymáshoz dörgölőző testek – mert a gyenge szellőre senki nem bízta magát! – dühöt és kegyetlenséget ébresztettek bennem. Amíg ebéd után, teli hassal az irtóztató forró manzárdszobában hevertem, képzelgéseimben karddal döfték át gyenge testem, és szavak helyett vér bugyogott a számból. Újra és újra feláldoztam magam egy magasztos eszméért. 

A hőség bilincsbe vert. Légypiszok sercegett a verőfényben. Senkinek nem volt kedve semmihez. Mégis, odakint a pusztulás ellentéte zajlott: a nyaralók gumimatracokkal felszerelkezve tartottak nagyon is konkrét helyekre. Bennem mind elégtek: sikítozva vonaglottak a lángok ölelésében.

Újra és újra fellapoztam Az emberiség enciklopédiáját a Marat halálát ábrázoló David-festménynél. Mindig hosszasan elidőztem ennél a képnél. Az erőszakos halál esetlegessége feletti diadal érzete letaglózott. A guillotine története, VIII. Henrik hat feleségének válogatott halála, a véres Habsburg-tragédiák, a mártír szentek ókori-reneszánsz tájba varázsolt brutális szenvedései felizgattak, noha akkoriban ezt nyilvánvalóan nem így fogalmaztam volna meg. Mintha arra vágytam volna, hogy engem is ragadjon magával a történelem, mint a szabin nőket, vagy ahogy a leányrabló kun vágtat lován a félájultan hátrahanyatló, nyitott fűzőjű szépséggel, mögöttük a megmentő László király. Érdekes, hogy a huszadik század sosem töltött el hasonló vágyódással, a fotók torokszorító valóságossága inkább az emberi sorssal való meghasonulás felé lökött. Talán kell egy kis giccs, a kizárólag a tömegpusztító fegyverek feltalálása előtt érvényes túlcsorduló érzelmesség a katartikus életigenléshez. A huszadik század nem szolgált ilyennel – talán a Disney-rajzfilmekben: én felnőttként is elragadtatást élek meg, akárhányszor az Ezer színnel száll a szél című Pocahontas-betétdalt hallgatom, mert bizony olykor ilyen bohóságokra is kapható vagyok, hogy gyönyörűséget érezhessek.

Az életüket feláldozók seregei valami olyasmit idéztek elém, hogy átfogó, a meg nem történtet éppúgy, mint az élőket is igazoló narratíva van működésben, hogy például a barátság, a jóság, a szabadság világformáló erők, és a halálunk egy efféle összetartozáshoz vezető kikövezett út csupán. Erre a benyomásra reagáltam kiskamaszként bírhatatlan, sürgető vággyal, és jut eszembe! Nem is olyan régen szintúgy, amikor Rómában jártam:

ANGYALVÁR

Mint aki most lépett ki a videotékából,
áll Mihály arkangyal szobra
a történelem egyik árnyas udvarán.
Pihenni érkezett:
hazaviszi az összes filmet. 

A talapzatra ügyet sem vetve ígér
besötétített, hűs szobákat és a redőnyréseken át
sok-sok szexet.

Ám legyen.
Reneszánsz megformáltsága gyönyörűen vetekszik
a pornós fantáziákkal,
és végre gondolatban sem kell
kimozdulnom többet,
sem időben, sem térben,
mert az ő tekintete
pergő döbbenet!

Mindig visszatekerem a kedvenc jelenetemhez,
ahol felbukkanok én, és az özönvíz mögöttem.

Egyébként úgy tesz, mintha szárnyai
csupán elragadó
kiegészítők lennének,
és a mennyei seregek uraként eltöltött idejéről úgy beszél,
mint az amerikaiak Vietnámról.
Szerettem volna, ha áldottnak nevezi
méhem gyümölcsét, erre azt felelte,
ha teheti, ő termelői piacra megy.

Azt azonban nem felejtem, amikor
mint e versben, soha-egyszer,
testembe mart, mintha a sajátja lenne,
és csillagokat hörgő, mélységes torkából
felszakadt az évszázadok sikolya!

Azóta engem is minden orgazmusom
hatalmas angyallá avat,
és ahogy a gyönyörre egyre éhesebben
a bolygó testén helyezkedem, azt kiáltom:
Ki olyan, mint az Isten?

(Ez a versem a nemrég a Kalligramnál megjelent Mindig kezdetben című kötetemben szerepel. A terhes nők elragadtatásra hajlamosak, ezt azért ne feledjük.)