"Sam barátja, aki szerette a verseket, beállt
focizni a suliban, bár igazából nem akart.
Eltalálták. Azt mondta később, „Verseket írok.
Vagyok, aki vagyok… csak fáj a nyakam.”

Hányszor álltam neki egy versnek
anélkül, hogy tudtam volna, melyek lesznek
a fő szólamai. Majd kiderül. A vége felé
a vers egyszerre elkezd alakot ölteni."

Robert Bly: A versírás két módja (részlet)

A teljes vers (Mohácsi Balázs fordításában) itt olvasható.

Ez a vers Robert Bly 1997-ben publikált, Morning Poems című kötetében szerepel. „Reggeli versek” – egyáltalán mit jelent ez? Olvasom, hogy Robert (nekem inkább Robert, mint Bly, hiszen ki azonosul a vezetéknevével? Rossz érzéssel tölt el, amikor Fenyvesiként hivatkoznak rám. Ti is szólítsatok csak Orsinak, esetleg Orsolyának, ha engem olvastok!), szóval Robert versei a reggeli szendergésben körvonalazódtak: a költő addig nem kelt fel az ágyból, amíg le nem tudta az aznapit. Minden reggel várta, hogy megtörténjen. A vers egyszerre kezdjen alakot ölteni. Bizony, fogalmunk sincs, kik vagyunk, az állandó alakulásban folytonosan testet öltünk, de alakunk alig láttat valamit irdatlan, isteni tömegünkből.

Ismerek többeket, akik hajnalban kelnek dolgozni, a költészet munkáját elvégezni, vagy legalábbis kísérleteztek ezzel. Én reggel halként tátogok a sosem volt oxigén után, még délelőtt is darabos körülöttem a levegő, de képzelem, milyenek ezek a vágyott reggeli versek: kristálytisztán, szelíden látomásosak, hunyorogva láttatók, a teremtés előtti ősnyugalom szomorúságát viselik. Ki kell próbálnom – egyszer, majd ha nagyobb lesz a lányom. És milyenek lehetnek a kora délutáni versek? Pengetősek-révetegek? Bizonyára emésztik a hétköznapiságot. A délután 5-6 óra körüliek még a fényes nap tapasztalataiból indulnak ki, de biztos metaforák és hasonlatok révén átkötnek olykor egy másik valóságba. Az esti versek a kétség versei, a homályos alakzatokat olykor egy sikoltás, a pillanatnyi józanság okozta kétségbeesés pontosítja. És az éjszaka – az éjszaka a végtelen lehetőségeké. Éjszaka a verset nagyon akarni kell, de olyankor legalább önmagát adja.

Elkalandoztam. Elkalandoztam hát, ez volna a lényeg, erről beszél Robert is. Erről a csodás közvetlenségről, amit csupán gondolataink tesznek lehetővé – mindennapi életünkben nem léphetünk olyan azonosságokat és tündökléseket, nem élhetünk át olyan összeforradásokat és tovafolyásokat, mint egy versben.

Weöres Sándor, aki megdöbbentően őszintén vallott saját verset adó, verset akaró állapotairól A vers születésében, szintén este-éjszaka működött, és leírása jól érzékelteti, mennyire más ebben a napszakban működni:

„Este, vagy éjszaka van, egyedül vagyok a szobában, gondjaim elpárologtak és kicsit fáradt vagyok; még nincs kedvem lefeküdni, de nem tudom, hogy mivel foglalkozzam, a túlságos ráérés üressége nyomaszt; körbe-körbe járok az asztal körül és »nem gondolok semmire«, de ebben a semmire se gondolásban számtalan emlék-törmelék csillámlik; tulajdonképpen cél- és irány-nélküli mindenfélére gondolás. A hintázó körbe-járkálás narkotikus hatására az ernyedt és rendszertelen gondolat-gomoly kezd jellegzetes hangulattá válni, határozott irányba rendeződni; szín-, forma- és hang-képzetek bizonytalan érzése támad bennem, annyira fátyolozottan, hogy pillanatra sem tudnám megrögzíteni őket, alakzatukról sejtelmem sincs, csak jellegüket érzem. […] Minden cselekvés automatikus: gyakori cigaretta-töltés és rágyújtás, télen a kályhára-rakás, ez-amaz, mind reflex-szerű: inkább történés, mint tett. Az egyirányúvá lett hangulat kezd megtelni egyirányú gondolatokkal: vagy egy régebben keletkezett motívum-csoport, vagy a gomolygásból kialakuló sejtelem szabja meg a gondolatok irányát; a versforma, ami ilyenkor felötlik bennem és késznek mutatkozik a tartalmat magába fogadni, többnyire egyszerű elemekből önkénytelenül tevődik össze, vagy már előbb kigondolt formám, vagy valamelyik szokásos forma. […] A kéjes, narkotizált érzés egyre fokozódik, néha a reszketésig és csöndes könnyekig […] Az eksztázis tovább folytatódik fogalmazás közben is, de már nem ringató, hanem hajszoló és gyötrelmes állapot.”

Hát miért teszed ezt magaddal, kérdezem magamtól is, mert valahol persze mulatságosnak tartom, mekkora hűhót csapunk egy-egy versért, miféle mentális ragadozóknak eshetünk áldozatául, miközben semmiségeket hajszolunk. A reggeli versek még a hit, az egyneműség közvetlen tapasztalatából származnak (az alvás: kis halál), elég a tenyerünket nyújtani értük, míg az estiekért és éjszakaiakért meg kell tépni a fákat.

Írni az írásról: ó, ezt én is szeretem nagyon, ahogyan a történésekkel lépten-nyomon, szimultán narrálom az életemet. Aki elgondolkodik azon, ahogy a gondolatairól gondolkodik, az a megőrüléssel játszik – olyankor érezhető is, ahogy megbillen az elme. Rajtakapni, kimerevíteni vagy épp folyamattá avatni valaminek a bekövetkezését: így játszadozunk mindenható elménkkel. Mint amikor Ted Hughes gondolat-rókájának bűze a fej sötét üregébe lép, és íme, teleírva a lap. Talán ennyi az emberlét: lehetőségeinket latolgatni, majd nem csinálni semmit. Magunkba zárni a mindenséget, majd elveszíteni, de anélkül, hogy felfoghatnánk, hogy megszűnésünk közben esélyünk lenne bizonyosságot szerezni felőle.

Ám ha a költő előre kiválasztja a rímszavakat és a fő szólamokat, és nem hagyja, hogy zajlás közben találjon rájuk, úgy csak önmagából táplálkozik. „Vagyok, aki vagyok, és semmi több.” A vers halála, ha megértem és elfogadom, hogy nem vagyok több másoknál. Ez esetben teljes mértékben elfogadtam az elmúlással járó veszteséget, és megszólalásom történetmondás, nem a lehetőségek mutatója.