Csak a szív nehogy megszakadjon
Fotó: 1749
Csak a szív nehogy megszakadjon

Fenyvesi Orsolya esszésorozata legújabb részében Jaroslav Rezník Mosoly című verséről és arról ír, hogyan lehet a szívről vallani.

Jaroslav Rezník:

Mosoly (részlet)

 

Tudom, hogy egyszer meghasad a szívem
az élet túlerejétől
és az iránta érzett szeretettől
csak nem tudom biztosan,
hogy ennek az egész életen át
imádkozó izomnak
melyik felén történik
majd meg,
mint ahogy a tavaszi jég
se tudja, hogy a folyó éppen hol
támad majd rá
alsó áramlataival.

Fordította: Bolemant László

A teljes vers ide kattintva olvasható.

 

Megdöbbent, hogy a szívről vall. Mert igenis, aki a szervszívről ír, az vallomást tesz. Ujjatlan tapogatózik.

Egyébként persze szívből írunk. Kiírjuk, ami a szívünkben van, sőt, ami a szívünkben rejlik. Egyesek ki is tárják a szívüket. (Neked mit súg, és miért nem beszél végre hangosan?) De nekik könnyű, mert ők csupán képzelegnek a szívről. A költészet is mindig az elvont szívvel: a lélekszinonimával, a burjánzó és hasogató vörössel, a jóság és a szerelem motívumaival dolgozott. Sosem a lényegről beszélt, a nagyon is konkrét izomzatról, a vérpumpáról, az önfejű sejtek kényszeres csoportosulásáról, amelyek közül az egyik hirtelen – csak úgy, vagy csak azért is – összehúzódik, majd láncreakcióban a többiek is; majd innentől vég nélkül, az időnk végéig pulzálnak, mint a csillagok. Ne legyenek kétségeink: az idő dobog a mellkasunkban, a mi időnk: az egyetlen, ami nem csupán képzelet, hanem az anyag ölelésre tárt karja. A szervszívre gondolni csak tétován szabad.

Ismeritek azt az érzést, amikor addig ismételgettek egy szót, míg az széthullik, jelentését veszti, és a gyomor görcsbe rándul? Vagy néztétek már tükörben olyan sokáig az arcotokat, mozdulatlanul, hogy egy irtózatos, néven sem nevezhető lény nézett vissza rátok? Pillanatnyi megőrülés, már rég nem játszom ezzel. Gondoltam viszont túl sokat, túl kitartóan a szívemre – olyannyira, hogy elhihettem, ha túl sokat gondolok rá, egyszerűen megáll. Én is vallottam róla:


A SZERVSZÍV


A felvételen fekete-fehérben látom, nem lobog,
és másé, másért dobban, de nem ver, nem dobog:
vonaglik, a vér orgazmusa. Egy életen át
élvez, és nekem kéne gondoskodni róla.

Nem tudok élni nélküle, de nem szabad, hogy rá gondoljak,
munkámat kell elvégeznem, „épp a szívről írok verset”,
„na, puszi, szia”. Pedig nem szoktam beszélni róla.

És közelednek mások a nagy szívdobbanásaikkal,
és vérem mégsem a vérük, csak a dezoxiribonukleinsav,
villan végig a sötét gépezeten: egy szkenner olvasófeje.
Nem akarom hallani, mások lármás mellkasa
épp olyan kínosan érint, mint amikor egy közös tálban
állat szívét találom felkínálva, csirkeszívet
a leveshúsban. Különösen vasárnap,
épp, mint akit rajtakaptak. A családi ebédnek vége.

A Miatyánkra emlékeztet, és a túl sok ismétléstől
jelentésüket vesztő szavakra.
Tőle függök, és undorodom tőle,
nem is, azt kívánom, nekem bárcsak ne lenne:
Ne lenne szívem, kívánom, mint egy kamaszlány,
hogy ne legyen szerelmes. Csak titokban gondolok a szervre,
nehogy tudomást szerezzen rólam, mert tudom,
az ő sötét szerelme titkon megölne engem.

Hozzáteszem, a versírás is hasonló, a megőrüléssel való játék, amennyiben transzba ejtő, kényszeres gondolkodás. Szeretek is repetitív zenére (Steve Reichre, Philip Glassra vagy végtelenített barokk playlistekre) írni. Imádom azt az érzést, amikor túlgondolva, éppen, mielőtt túlcsordulna az agyam, és elveszítenék mindent, eszembe jut egy kifejezés, egy szókapcsolat, ami tehát erről a határvidékről származik. Az összeomlás előtti utolsó pillanatban ragadtam meg, és hoztam magammal.

Engem annyit riogattak a lányom magzati szívműködésének szabálytalanságaival, hogy végül hagytam, hogy kivágják belőlem, és úgy hozzák világra. Tíz halk sebet ejtettek a barlangóceán boltozatán, hogy magával ragadhassa a fény. Jaroslav Rezník utolsó mosolya, a gyámoltalan hasadás a meglepett izmon is egyféle születés – legalábbis ezt kell gondolnunk, ahelyett, hogy továbbgondolnánk. „A teremtés hatalmas rés, / Hogy rám láthassanak” (Emily Dickinson, 891). Nem mosolyoghatunk vissza.

Meg kell állnunk az abszolútumhoz vezető úton. A jelentés farvizén kell eveznünk, mert a gondolkodás és nyelv sem elégséges ahhoz, hogy közel kerüljünk a feltétlen létezőhöz. Elménk működésének megértése tán ugyanúgy lehetetlen, mint saját szemünkkel látni arcunkat: a megértés folyamata visszabontja az elmét felépítő mentális struktúrákat, és a saját fogalmaink alapján teljes megsemmisüléssel jár. A Homo sapiens sapiensnek kudarca lehet csak üdvözítő. Az egyetlen tapasztalatom, ami engedne hinni Istenben – ami alatt a feltétlen és végtelen összetartozást értem –, az a szeretet. Akkor pedig mégiscsak átvitt értelemben vagyok kénytelen írni a szívről. Nem áltatom magam: a költészet csak afféle maszatolás.

 

Az esszé szerzőjéről
Fenyvesi Orsolya (1986)

Ír, szerkeszt, fordít, olvas. Legutóbbi kötete:  A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar, 2018).

Kapcsolódó
A játékos komolyság prizmája (Frank O’Hara: A vadász)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.06.24.
Életem legkülönösebb találkozása egy idegennel (Sylvia Plath: Ariel)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.05.27.
A múlt akarása (Lassi Nummi: Az vagy te nekem)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.04.29.