Emily Dickinson: 632. vers (részlet)

...

Az agy mélyebb mint Óceán,
Azúrhoz mért azúr,
Az agyad spongya vagy vödör,
A másik belefúl.

Az agy és Isten súlya egy,
Laton latolható,
S ha eltérnek, csak annyira
Mint hangzás és a szó.

(Károly Amy fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

Vulkánokról álmodó, apró kis nő, akinek a versei zihálnak: szavai közt kötőjelek idéznek végtelen fonalat az összefüggés helyére. Sorai meg-megtorpannak, az élmény hevében direkt ritmust téveszt, rímei gyakran szándékoltan esetlegesek, épp össze nem érők, hiányzók, távoliak, sérültek. Önhatalmúlag írt bizonyos szavakat nagy kezdőbetűvel (ezt, ahogy az önkívületi állapotok sugalló hosszú kötőjeleket a magyar fordítás eleinte és gyakran nem is vette figyelembe). Hisztérikusan kellett hangsúlyoznia írásban, a kis cetliken, szalvétákon, borítékokon, amelyekre feljegyezte költeményeit, mert nem volt rá lehetősége, hogy élőben értesse meg közönségével tömör közléseinek nyomatékait. Fordítói, akik értették, szerették, odaadni akarták őt a magyarul olvasóknak, mintha nem merték volna olyan vadul, nyersen írni le a szövegeit, ahogy pedig ő képes volt rá. Megszelídítették, dallamosabbá tették, földöntúli sugallatokká, érzékeny kis megnyilatkozásokká. Pedig a nyers életerő tanúságai voltak, a lélegzet lenyomatai, „eksztázist találok abban, hogy élek”[1], írta meg Th. W. Higginsonnak, az Atlantic Monthly irodalmi folyóirat szerkesztőjének, akit megkeresett verseivel, és akivel élete végéig levelezést folytatott. „Ha testileg úgy érzem, mintha levennék a fejem tetejét, tudom, hogy ez költészet.”

Nem felelt meg a kor ízlésének, Higginson, kevés bizalmasainak egyike, az egyetlen, aki hatalmi pozícióban volt, és közlésre biztathatta volna, vagy kiadhatta volna verseit, csak halála után szánta el magát arra, hogy felvállalja a nő képviseletét, akit életében nem csak agyonhallgatott, de gyakran nevetség tárgyává is tett. Emily csupa szívvel fordult felé, de a kritikáját nem fogadta meg, saját világának teljhatalmú úrnőjeként inkább bezárkózott, lemondott a sikerről és a nyilvánosságról, hogy egyedül maradhasson saját életével, amelynek minden rebbenését kozmikussá avatta azáltal, hogy gondolataiba foglalta. Károlyi Amy írta az első magyar nyelvű válogatáskötet bevezető tanulmányának legelején: „Az élményre való képesség vagy képtelenség nem az élményre való alkalmon és az élmények számán múlik, hanem egyszerűen az élményre való képességen vagy képtelenségen”, és ez valóban az egyik, ha nem a legfontosabb megállapítás Emily Dickinson tehetségéről. Nem a sértett vénkisasszony élte egyedülvaló életét az amhersti házban, hanem a tehetségének teljes tudatában lévő csupa tűz nő, aki élete második felében szinte kizárólag hófehér, hímzett, csipkével díszített ruháját viselte, amely az emlékmúzeumban kiállítva ma is őrzi „a költő súlytalan energiáját és libbenő nyugtalanságát”[2]. A fehér számára a lehetetlen lehetőségét, az olvashatatlanságot, az átlátszatlan végtelent jelentette, és ebbe a színbe öltözött, amikor már nem mozdult ki a szobájából. Az istenit saját lelkének rezdüléseiben üdvözölte, és önmagát választotta társul. Megélte a magányt, a félelmet, a szerelmi csalódást, a legmélyebb szomorúságot és az elutasítottságot is, semmi nem hagyta érintetlenül, de „Az agyunk tágabb, mint az ég”, írta, és nincs égi fény. Minden fény bennünk van, és csak amíg élünk. Ennek megtapasztalására tette fel életét Emily Dickinson, és valahogy így „bírhatta ki”, hogy soha elismerést nem kapott öntörvényű, vad, ránk visszatekintő költeményeiért.

Talán. Én így képzelem, miközben keresem-kutatom magamban ezt a tudást – egyszer birtokomban volt! Sokkal inkább akkor, amikor még csak álmodoztam az írásról, amikor titkom volt még, hogy író szeretnék lenni, és mint a beteljesült szerelmet, vártam, hogy körém épüljön a csillagboltozatos ház, könyveim sejtelmeiből. Bezárkózásnak érződött, önnön magamba, de a magány ellentéteként. Később dicsőségről, még később elismerésről, újabban megélhetésről álmodozom, de a kezdetek kezdetén az isteni agy működtetésének ígérete babonázott meg: hogy örökkévalónak élhetem meg a perceimet, ha írássá sűrítem az időt, amin másokkal osztozom. „Szóltak: „az ablakhoz gyere, /Most nyugszik le a nap”. /Csak zafir farmot láttam  én/ És opál barmokat.”, szólnak a 628-as sorszámot viselő vers első sorai. Én is! Én is így birtokoltam tekintetemmel, változtattam kincseimmé az engem körülvevő jelenségeket és tárgyakat. Embereket is, mert az átváltoztatásban, a tárgyszerűsítésben az Örökkévalóság ígérete visszhangzott: az élő élettelen formájában megőrződhet. Hegyeket hordtam a szobámba, pulcsiként hordtam a nagymamámat, a sorsfordító napok gesztenyékbe zárva sorakoztak polcomon. Aztán megpillantottak, és azóta csak arra vágyom, hogy lássanak. Annyit mocorgok, nem válhatok ametiszt emlékké mindannyiunkról. 

*

Jegyzetek:

[1] Az Emily Dickinsontól származó idézetek ebben a szövegben Károlyi Amy fordításai, forrásuk Emily Dickinson válogatott írásai – Károlyi Amy fordításai és tanulmányai, Budapest, Magvető, 1978

[2] https://www.theparisreview.org/blog/2020/02/25/emily-dickinsons-white-dress/