Ewa Lipska
Emberek, kezdőknek (részlet)

... 

Íme, itt vannak. Kezükben ficánkoló evezővel.
Még meleg a nyomuk a sziklás ösvényeken.
Hangjukból holtsápadt kövek potyognak.
El sem hangzott mondatok foszlányai.
Vulkanikus levéltöredékek. 

Íme, itt vannak. Önzetlenül klasszikusok.
Csöndes összhangban a reggelizőasztalnál,
mikor vajat kenünk a kenyérre,
s az abroszra kétségbeesés szóródik. 

(Zsille Gábor fordítása)

A teljes vers itt olvasható.

Mennyit erőlködtem, hogy megpillanthassam őket! Kastélyokban ünnepélyesen lépdelve, egyenes háttal a várromokon, macskaköves utcákon félrehúzódva, mintha megidézhetném őket, mintha, akár egy ismeretterjesztő dokumentumfilmben, egyszeriben elém tárulhatna a száz, kétszáz, ezer évvel ezelőtti látvány, és húsom a húsuk lenne. Egészen kiskoromtól kezdve vágytam arra, hogy hozzájuk tartozzak.

Ültem a képes enciklopédiám felett, és meredten, sokáig néztem az ősembereket ábrázoló rajzokat, hátha egy pillanatra megérzem, milyen volt testük valósága. A görög és kelta mítoszokat bújva átszármazott belém valami abból a fenségesből, amit évszázadok képzelete keltett, az élet írásba származtatott gyönyöre. A történeteknek amúgy is van ez a kínos sajátossága, hogy azt az érzetet keltik: mind összetartozunk. Kamasz koromban a történelmi regényeket, korrajzokat, kultúratörténeti munkákat bújtam, újra és újra, megbabonázottan olvastam a Tudor-kori társasági események korabeli beszámolók alapján összeállított leírását, éltem a Habsburg-sorsokat, bele-belepillantottam a századforduló-kaleidoszkópba, faltam az útirajzokat, abba a szent meggyőződésbe ringatva magam, hogy éljenek akárhol, akármikor, az emberek lelke egyetlenegy. Tudni, sőt érezni akartam, milyen volt élni akkor, vagy még inkább valamiféle testbeli időutazásra vágytam, hogy az áttűnés bennem történjen meg, erre használtam a művészeteket is: hogy máshol lehessek, de főleg, hogy velük lehessek. Hosszú percekig szuggeráltam a poros múzeumi vitrinek néprajzi ereklyéit, mintha azokban még meglenne az erő, hogy átrajzolják, visszabontsák maguk körül a valóságot. Hiszen megtalálták őket!

„Az emberek.” Nem tudom, gyerekkori ábránd volt-e, hogy léteznek emberek, együtt, összességben, vagy Disney-rajzfilmek kórusa ivódott belém, a kilencvenes évek humanista szemléletű közönségfilmjei sugallták ezt, esetleg a saját érzékenységükben fürdőző, elvágyódó, így művészetkedvelő családtagok körében hihettem a mindenkori többiekben, de azóta is bennem robajlik az együttérzés, ami kizárólag az élők sajátja, ha nem maga az élet.

Az én abroszomra is sűrűn szóródik kétségbeesés, de mindig, mielőtt megsiratnám magam, eszembe jut, hogy itt téblábolnak, és valóban – önzetlenül. Ők már csak a mi javunkra vannak, ők adtak életet nekünk, érzeteink, körülményeink, kultúránk mind annak köszönhetők, hogy ők egyetlenből eggyé váltak. Mind a mai napig torkomat szorongatja a szomorúság a nagy számok hallatán: ötezer, háromszázezer, kétmillió, egymilliárd! Lesújt a távolság: hogyan érhetnék el képzeletben odáig? Felölelhetetlen, ami az élet korábbi formáitól elválaszt, és én maradok önmagamba zárva. Ujjongtam, amikor tudomást szereztem a génekről: felfoghatatlanul bár, de itt vannak, „csöndes összhangban”, és nincs bennük neheztelés.

Volt már, hogy megvigasztalt a gondolat, hogy ha elmúlok, hozzájuk fogok tartozni végre: az emberekhez.