Derek Mahon
Tavasz Belfastban

(Részlet)

Mégis maradunk a humoros fordulatoknál,
A bennfentes bólintásban hamis titok;
Vagy fényben, árnyékban dacosan hallgatunk,
És körültekintő megváltásunkat próbálgatjuk
Egy szemforgató Isten hideg tekintete alatt.

A tudatom jobb, ha tudja a helyét.
Ami itt zajlik a kétségbeesett város
Hátsókonyháin, a kongó sikátorokban,
Futó érdeklődésnél többet várhatna el,
Izgathatna futó szánalomnál jobban.

Mesterházi Mónika fordítása

(A teljes fordítás itt olvasható.)

Ha megkérdezik, honnan származom, hová valósi vagyok, zavarba jövök, és hosszadalmas magyarázkodásba kezdek felmenőim és a szűk családom gyakori költözéseinek okait és következményeit ecsetelve, míg a kérdező fejben hiába próbál elhelyezni a térképen, kusza, folytathatatlan párbeszédbe gabalyodva, holott a válasz a kategorikus „nem érdekel” és a „nem tudom megmondani” közt lehet, már ha létezne ilyen hely, már ha tudnék beszélni róla.  A szülővárosomat teljesen feleslegesnek tartom említeni, átmeneti hely volt, és ha mégis ki kell mondanom, hát rendszerint jól megbabitsoznak Leggyakrabban kiterjesztem hovatartozásom a Somogy-Tolna-Baranya hármasra, romantikusabban a somogyi dombokra, pedig balatoni lánynak tartom magam, csak a Balatont nem tudom a nyár nélkül mondani, és akkor már inkább letagadom, és hiába volt az otthonom Pécsváradon, ha többé nem tudok oda hazamenni. Tizennyolc éves korom óta Budapesten élek, de ez a kínkeservvel megírt „rövid CV-kben” úgy szerepel: jelenleg Budapesten él. Kezdeti elragadtatottságom, ami a függőfolyosós bérházakat, a piszkos üvegeken áttűnő világháborús jeleneteket, a lélegzetüket visszatartó utcákat illeti, hamar átadta helyét a Király utca népétől való átható iszonynak, és miután minden VI-VII. kerületi utcán jártam már kétségbeesetten, örökre áttelepültem Budára, a lépcsős rejtekjáratokon osonni. Tíz albérlet kellett ahhoz, hogy most végre a saját lakásomban ne érezzem otthon magam. Amikor valamelyik hídon megyek át, általában hangosan megállapítom, hogy ez a város gyönyörű, és talán azt is mondtam már, talán többször is, hogy szeretek itt lakni, de nem vagyok budapesti, pláne nem vagyok budai, hacsak nem tekinthetjük Budát egyfajta upgradelt Pécsváradnak, amiben pedig van valami.

Talán komolyabb gond, hogy nincs magyar identitásom se, bár a nyelvet egyetlenemként szeretem, és mondhatom, hogy az tart egyben, hiszen összetapasztja-horgolja a testem és a tudatomat, amiket makacsul még mindig megkülönböztetek, talán épp azért, hogy a nyelvemen szólhassak. De megint csak magyarázkodom, a szabadságharcokba és forradalmakba már bele sem megyek. A lényeg, hogy én fél szememmel mindig a dombot nézem, ahogy ott emelkedik öröktől minden utca végén, állandó látvány, ezért bizsergető, a sanda szív lomha képeit hol elodázza, hol végteleníti.  A társadalmi problémák, a nagyon is valódi emberi küzdelmek, a filozófiák és hírportálok által egyaránt sugallt gyötrelmek a csendes szomorúság fátylát borítják rám, aztán letépem a fátylat, igen, hogy a nedves kővel konspirálhassak, csak a zaklatott igazságkeresés köti le kitartóbban az energiáimat.

Lustaság? Önzőség? Szégyen? Hogy dagonyázok ebben a szabadságban, amit az anyaság egyébként jó időre megvont tőlem, hogy a pillanatokat számolatlanul valami felfoghatatlannak áldozom? Vagy tényleg mind megmenekülnénk, ha fél szemmel a tájat néznénk? Mindössze a gesztus kedvéért, önmagunk felhatalmazásának gyönyörteli gesztusáért? Mintha a Föld volna az a talpalatnyi hely, ahol én vagyok – és a történések, a civilizáció tárgyiasult emlékei, a tudatom a táj azok, amiket önfeledten, zaklatottság nélkül szemlélhetek. Az élet szépséges és morálisan nagyra tartott körülményei mindig karnyújtásnyira maradnak. De hiszen ez szégyen, ahogy szégyellem most is, amiért a lányom pillantásai olykor belém marnak, amiért mentálisan kikészültem attól, hogy folyton elvonta a figyelmemet, el a tekintetemet a dombról. És lustaság is, de kéjes lustaság. És filozófia, a messzemenőkig: ne érintsetek, maradni akarok.  

Még akkor is, ha hosszas mentegetőzésem csak bizonytalanul enged következtetni arra, mi minden izgathatna futó érdeklődésnél, futó szánalomnál jobban, a költészet ismét helyettem győzedelmeskedik: értve vagyok, egy már halott, nem anyanyelvemen gondolkodó, ismeretlen Derek Mahon által. És ez a közelség volna tekintetem amplitúdója, az egyetlen megnyugtató tudat – valaki másé.