Anne Sexton: Lepaktálni az angyalokkal; Egyszerű kis himnusz
Fotó: pxfuel
Anne Sexton: Lepaktálni az angyalokkal; Egyszerű kis himnusz

Lepaktálni az angyalokkal

Belefáradtam, hogy nő vagyok,
belefáradtam a lábasokba, kanalakba,
belefáradtam, hogy ajkam és mellem van,
belefáradtam a kozmetikumokba és selymekbe.
Láthattam még férfiakat asztalomnál
ülni a tál körül, amit felkínáltam.
Lila szőlőszemekkel raktam tele,
és az illatra betévedtek a legyek,
még apám is eljött fehér csontjával.
De belefáradtam, hogy a dolgoknak neme van.

Múlt éjjel álmot láttam
és azt feleltem...
„Te vagy a válasz.
Túléled a férjem és apámat.”
Álmomban egy láncokból épült városban
küldték a halálba Johannát férfiruhában,
és senki sem firtatta, az angyalok mifélék,
miért nincs belőlük két egyforma,
egyiknek az orra van a kezében, másiknak a füle,
a harmadik csillagot rág, míg rögzíti pályáját,
öntörvényű versekként
végzik Isten munkáit,
szétszóródott nép.

„Te vagy a válasz”,
mondtam, és beléptem,
elheverve a város kapuin.
Aztán megfeszültek rajtam a láncok,
és elvesztettem hétköznapi nemem és végső formámat.
A bal oldalamon volt Ádám
és a jobb oldalamon volt Éva,
ellentmondva az értelem világának.
Összefont karral
vágtattunk a nap alatt.
Nem voltam többé nő,
nem voltam sem ez, sem az.

Ó, Jeruzsálem leányai,
a király a szobájába hívatott.
Fekete vagyok, gyönyörű vagyok.
Felnyitottak és levetkőztettek.
Karom, lábam nincsen,
egyetlen bőr vagyok, mint a halak.
Úgy vagyok csak nő,
ahogyan Krisztus férfi volt.

1963 február

Egyszerű kis himnusz

Joynak

az akart lenni.
Volt ilyen dal!
Dal a térdkalácsodhoz,
dal a bordáidhoz,
a szívedre hajló, gyenge fákhoz;
dal a könyvespolcodhoz,
húsz kézzel fújt kacsa sorakozik egy gondolában;
dal a mutatós magassarkúidhoz,
a tűzpiros gördeszkádhoz,
húsz szutykos ujjadhoz,
a rózsaszín kötésedhez, neki-nekikezdesz,
de sosem fejezed be;
a grimaszoló angyalokat ábrázoló
temperaképeidhez,
dal az álmomban
kanalakat zörgető nevetésedhez.

Még az éjszakádhoz is volt egy dal,
emlékszel, tavaly nyáron a hőhullám alatt,
amikor két hétig le sem ment a lázad,
fejedet az ablakpárkányra hajtva aludtál,
ajkad száraz volt, mint a szikkadt radír, szomjad
nehéz és csillámló, míg kanalaztam szádba a vizet,
szemed hunyva a dobogó júniusi bogarak előtt,
ajkad mozgott csak, motyogtál,
levelet írtál a csillagoknak.
Álmodtál, csak álmodtál,
tested hajóját
életed és halálom ringatta.
Öklöd gömbölyű, mint egy labda,
kicsi magzat, kicsi csiga,
benne a düh, a jóvátehetetlen
düh maradéka.

Még röptödhöz is volt egy dal,
amikor lezuhantál a szomszéd lombházából,
gondoltad, kisétálsz a biztos kék levegőbe,
miért is ne?, gondoltad,
majd a deszkákat magad mögött hagyva egyszerűen
kiléptél a porba.

Ó, kicsi Ikarusz,
elrágcsáltál egy felhőt, beleharaptál a napba,
aztán lezuhantál, fejjel lefelé,
nem a tengerbe, hanem
a kemény sóderba.
A szemedre! Az álladra!
Micsoda monoklit szereztél! El is ájultál,
két karomban
cipeltelek haza, kiütött kis
dingi-dungim.

Ó, dingi-dungi lányom,
Joynak neveztelek.
Ami önmagában ének.
Mikor elneveztelek, megneveztem
minden örömöt, ami vagy…
kivéve az árkot,
amiben otthagytalak,
mint egy öreg, kapaszkodni képtelen gyökeret,
az árkot, amiben otthagytalak,
amikor kihajóztam az őrületbe,
a házak fölött s az esernyőm alatt navigáltam,
három évig hajóztam,
így az első gyertya,
és a második gyertya,
és a harmadik gyertya
szülinapi tortádon egyes-egyedül égett.
Úgy akartam, hogy elfeledd ezt az árkot,
te is minden nap próbálod elfelejteni.

Iskolai portrédon is,
ahol a harmadikat járod újra,
mert rajtakaptak, hogy nem akarsz nőni –
abban a kis börtönben nem –
fal mögé bújsz,
mosolyod ijedten elhal,
ahogy rejteni igyekszed metszőfogaidat.
Joy, érted kiáltok,
de szemed,
félig hunyva az irányzék fölött,
gigantikus tudásod fölött,
az ide-oda cikázó, apró kék halacska fölött,
az itt-ott utcák, az idegen szobák,
mások széke, mások ebédje fölött,
egyre csak azt kérdi, “Miért zártál a pincébe?”

És vannak szavaim,
sarkamban loholó szavak,
kiárusított szavak, mondanád,
és szorzótáblám és folyóírásom,
amikre nem figyelsz, inkább megtanítod ujjaimnak
a macskabölcsőt és a boszorkány seprűjét.
Pedig igenis! Ebéd előtt rendreutasítalak,
ebéd után hosszan ölellek, és mégis, azok a szemek -
messze, messze,
bűntudattól mentes
himnuszokért esedeznek…

És hidd el,
akartam én
könnyed kis himnuszt írni hozzád,
de csak a nevedet találom.

Volt ilyen dal,
de megsérült.
Nem az enyém.

Egy nap odaugrasz,
egy nap ebből a házból is kiugrasz majd.
Ünnep lesz, parádé, fieszta!
És repülni fogsz.
Tényleg repülni.
Aztán egész egyszerűen, egész nyugodtan
megalkotod magadnak a köveket, alaprajzodat,
a saját hangodat.

Meg akartam én írni ezt a verset
a zenével, a gitárszólókkal;
felsorakoztattam a hang csúcsán
a zaj légióit;
a hullámtörőnél a hajók
csillagai után kapdostam;
és amikor összezárult két kéz,
én a házakat figyeltem,
csöndjüket.
Egyet találtam csupán.

               enyém voltál
               és odaadtalak.

Keresem, de hiába, a szeretetnek nincs
könnyed kis himnusza.

1965 március

*

A versek eredeti címe és megjelenési helye: Consorting with AngelsA Little Uncomplicated Hymn; in: Anne Sexton, Live or Die, Houghton Mifflin, Boston, 1966.

Anne Sexton magyar nyelvű verseskötete a 21. Század Kiadó Versum-könyvek sorozatában az ünnepi könyvhétre jelenik meg. 

A vers szerzőjéről
Anne Sexton (1928-1974)

Pulitzer-díjas amerikai költő.

A fordítóról
Fenyvesi Orsolya (1986)

Ír, szerkeszt, fordít, olvas. Legutóbbi kötete:  A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar, 2018).

Kapcsolódó
„A szeretetnek nincs könnyed kis himnusza” (Anne Sexton verseiről)
Anne Sexton: Három zöld ablak; A nászéjszaka
Anne Sexton: Arcod a kutya nyakán; A függő