„Nagyon személyes verseket írok”[1] – mondta Anne Sexton egy interjúban. Ez az átütő erejű személyesség minket is lenyűgözött, akik Sexton Élj vagy halj meg[2] című könyvének magyar változatát készítettük – a műfordítókat, Fenyvesi Orsolyát, Mesterházi Mónikát és engem, valamint a két szerkesztőt, Berta Ádámot és Krusovszky Dénest. A XXI. Század Kiadó gondozásában végre magyarul is megjelenő, 1967-ben Pulitzer-díjjal elismert kötet sokak szerint Sexton pályájának csúcsát jelentette, és kétségkívül a vallomásos költészet egyik kiemelkedő teljesítménye.

Úgy tűnik számomra, hogy néhány éve a személyesség reneszánszát éli a magyar irodalomban. Hadd érzékeltessem néhány kiragadott példával, hogy milyen sokféle műfajban figyelhető meg a népszerűsége. 2015-től éveken át játszotta az Örkény Színház a Diggerdrájver című előadást, amely egy Angliába kivándorolt fizikai munkás saját élményeit rögzítő blogbejegyzésein alapult. 2016-ban a Magvetőnél jelent meg a Zetor Leila néven szintén blogszerzőként ismertté vált Szaniszló Judit első kötete. 2017-ben Peer Krisztián 42 című verseskönyvének központi, a marketing során erősen hangsúlyozott témája a személyes gyász volt. A 2018-ban Margó-díjjal elismert Mécs Anna jelenleg egy családtörténeti szövegen dolgozik. 2019-ben a 26. Budapesti Könyvfesztivál Karl Ove Knausgårdot, a provokatívan feltárulkozó Harcom sorozat szerzőjét hívta meg vendégül. 2020-ban Spiró György önéletrajzi esszékötettel, Bereményi Géza pedig szintén autobiografikus „életregény”-nyel jelentkezett. Vagyis a jelek szerint az olvasók népes tábora és a hivatásos irodalom intézményei egyaránt fokozott érdeklődést mutatnak mostanság az egyes szám első személyű, hiteles hangon privát tapasztalatokat megfogalmazó beszédmód iránt.

Hasonlóan széles körű érdeklődés fogadta az 1960-as években az amerikai vallomásos költők mozgalmát, amelynek Anne Sexton egyik meghatározó alakja volt. Érdekes irodalomszociológiai kérdés ugyan, hogy a két jelenség közt vonhatók-e további párhuzamok, mondjuk, hogy magyarázható-e mindkettő az irodalom demokratizálódásának eredményeképp. Nem kizárt például, hogy a huszadik század közepén az USA tömegessé váló felsőoktatásában szocializálódott, nagyobb számú potenciális olvasó és a digitális média nyomán jelenleg átalakuló magyar olvasóközönség igényei mutatnak némi hasonlóságot – de ennek végiggondolása messze túlmutatna ennek az esszének a keretein. Az azonban irodalomtörténeti tény, hogy a vallomásos költők magánéletre koncentráló, tabutörő nyíltsága és közvetlen stílusa óriási hatást gyakorolt nemcsak kortársaikra, hanem a későbbi nemzedékekre is. A magam részéről pedig bízom benne, hogy az Élj vagy halj meg magyar kiadása ugyan fél évszázados késéssel, mégis kifejezetten kedvező pillanatban kerül a hazai olvasók kezébe. Nem csupán rég várt klasszikusként vehetjük kézbe, hanem olyan verseskötetként, amely a most legizgalmasabbnak érzett témáknak ad hangot.

Sexton ugyanis az elsők között beszélt az intimszféráról a nők nézőpontjából, és ezzel olyan terepen tört utat, amelynek feltérképezéséhez még ma is csak próbáljuk kialakítani a nyelvet. 1995-ben például Esterházy Péter az Egy nő 8. fejezetének legendás első bekezdésében a szeretkezés nyomdafestéket alig tűrő szinonimáival birkózott, és a szexualitás minden árnyalat kifejezésére alkalmas, irodalmi létjogot nyert szókincsének megteremtése jelenleg is előkelő helyen szerepel az elvégzendő feladatok listáján. Sexton ráadásul egyáltalán nem csak a szerelmeiről beszél, bár kevés érzékletesebb képet találni a szüzesség elvesztésének tapasztalatáról A nászéjszaka rémisztően gyönyörű magnólia-metaforájánál; az egyik pszichiáteréhez, Anne Wilderhez írt szerelmes verse, az Arcod a kutya nyakán[3] pedig a féltékenység már-már állati hevességű érzelmeibe enged bepillantást. Emellett azonban Sexton sokat foglalkozik korábban tabunak tekintett vagy egyszerűen elhanyagolt témákkal, például a menstruációval vagy a női öregedés testi-lelki folyamatával, valamint a családjához: traumatikus gyerekkorához, szüleihez, imádott másodnagynénjéhez és saját lányaihoz fűződő ellentmondásos viszonyával. Utóbbiaknak önálló verset dedikál: az idősebbnek, Lindának szól a Kicsi lány, zöldbabom, gyönyörűm, a kisebbnek pedig a jelen esszé címében idézett, Egyszerű kis himnusz. Ahogy ez a vers is mutatja: a szeretet korántsem egyszerű. Sexton épp szülés utáni depresszió miatt kezdett el pszichiáterhez járni,[4] majd egyik orvosa, Dr. Martin Orne tanácsára, terápiás céllal fogott versírásba.[5] Erre a szanatóriumi helyzetre reflektál A három zöld ablak önvizsgáló, meditatív hangja, míg A függő és a Búcsúlevél az öngyilkosság kérdéseit boncolják kíméletlen őszinteséggel. Nem meglepő tehát, hogy a család és az ezzel összefüggő, hagyományos női szerepek jelentősége kiemelt Sexton verseiben. Hiszen e szerepek nemcsak a boldog izgalom és a kiteljesedés lehetőségét kínálják, mint pl. a Szerelmes dalban, de sokszor nyomasztóak: az Én 1958-ban babaháza Ibsen Nórájának fojtott feszültségeit idézi, a Lepaktálni az angyalokkal pedig így indít: „Belefáradtam, hogy nő vagyok, / belefáradtam a lábasokba, kanalakba, / belefáradtam, hogy ajkam és mellem van, / belefáradtam a kozmetikumokba és selymekbe. […] belefáradtam, hogy a dolgoknak neme van.”

Ahogy Sexton kötetének címe is mutatja, a versek tétje élet vagy halál. A záródarab végén a lírai én így kiált föl: „Azt mondom, Élj, élj”. Érdemes vele tartani az ide vezető, izgalmas poétikai úton.

*

Jegyzetek:

[1] Harry Moore interjúja Anne Sextonnal. Idézi: Joanna Gill, „My Sweeney, Mr. Eliot”: Anne Sexton and the „Impersonal theory of Poetry”, Journal of Modern Literature 2003/27.1, 36.

[2] Live or Die, 1966.

[3] Tamar R. Lechrich, „To Bedlam and Part Way Back: Anne Sexton, Her Therapy Tapes, and the Meaning of Privacy, UCLA Women's Law Journal, 199/2, 193. https://escholarship.org/content/qt2sn2c9hk/qt2sn2c9hk.pdf?t=mlqnqf

[4] Dawn M. Skorczewski, An Accident of Hope: The Therapy Tapes of Anne Sexton, Routledge, 2010, xii.

[5] I. m. xvi.