Téli égről ködgomolyban
Átdereng a holdvilág,
Erdőszélre bánatosan
Szórja sápadt súgarát.
Únt mogorva téli úton
Fut a fürge szánfogat,
Szól a csengő egyhangúan,
Trappolnak a pejlovak.
Nótázik a kocsis egyre,
Nótás kedve oly rokon:
Féktelen duhaj kedv benne,
S szívből jövő fájdalom.
Nincs se fénysugár, se kunyhó.
Csak a hó, s a rengeteg,
Olykor egy szembe iramló
Versztaoszlop, az dereng.
Bús, levert vagyok… De holnap,
Nyína, visszaérkezem.
Kandallónál, csüggve rajtad,
Néz, s be nem telik szemem.
Körbe jár az óra karja,
Elüti az éj felit,
Únt vendégünk elzavarja,
Kettőnket el nem szakít.
Bús vagyok, lásd, zúg az erdő,
Kocsisom szundít, morog,
Egyhangúan szól a csengő,
Ködbe bújt a holdkorong.