Hanzaburó elsősorban arra ügyelt, nehogy kételyek merüljenek fel a kollégáiban. Minden igyekezete ellenére ezt talán viszonylag fesztelenül tette. Ha azonban a naplóját olvassuk, látható, hogy folytonos veszélynek volt kitéve, és állandóan küzdenie kellett.

„Július X. Hát köszönöm! Az az ifjabb kínai undorító lábakat passzintott hozzám! Mind a két lábam valóságos bolhafészek! Ma is a hivatalban úgy viszketett, hogy azt hittem, belebolondulok! Most minden erőmet a bolhák megsemmisítésére kell fordítanom…”

„Augusztus X. Ma kereskedelmi tárgyú megbeszélésre mentem a menedzserhez. És mi történt? A menedzser a tárgyalás közben folyton az orrát szívogatta. Nahát! Már a csizmámon kívül is lehet érezni a lábszagomat!...”

„Szeptember X. Úgy tűnik, hogy a lóláb mozgását még a lovaglásnál is nehezebb irányítani. Ma az ebédszünet előtt sürgős üzleti tárgyalásra küldtek, kis léptekkel futottam lefelé a lépcsőn. Ilyenkor mindenki csak a tárgyalásra koncentrál. Hát nekem sem jutott eszembe a lólábam. Egy sóhajtás sem telt bele, s máris hét lépcsőfokot ugrottam lefelé…”

„Október X. Lassan megtanulom, hogyan lehet a lólábat irányítani. Végül is csak a csípőt kell egyensúlyban tartani. Ez a legfontosabb. Ma kudarcot vallottam. Persze nem csak az én hibámból. Reggel kilenc óra körül beszálltam egy riksába, hogy a céghez vigyen. Nem tudni miért, de a riksás a 15 szen helyett 20-at kért tőlem. Erősen megmarkolt, s nem engedett belépni a cég kapuján. Szörnyen dühbe gurultam, és hirtelen jól belerúgtam a riksásba. Mintha egy futball-labda lett volna. Persze borzasztóan sajnáltam. Ugyanakkor ösztönösen horkantottam egyet. Akárhogy is van, sokkal óvatosabban kell a lábamat mozgatnom…”

 Cuneko kételyei elől azonban sokkal nehezebb volt elmenekülni, mint a kollégákat becsapni. Hanzaburó folyamatosan arról ír a naplójában, hogy mélységesen sajnálja ezt a menekülést.

„Július X. Cuneko a legnagyobb ellenségem. Kulturális életszükségleteimre hivatkozva védőpajzsként egyetlen japán stílusú szobánkat végül európai stílusúvá alakítottam át. Ilyenformán Cuneko előtt is csizmában maradhatok. Úgy tűnik, Cuneko rettenetesen sajnálja, hogy nincs tatami a szobában. De szerintem még japán zokniban is képtelenség lólábbal sétálgatni egy tatamis szobában!...”

„Szeptember X. Ma eladtam a franciaágyat egy bútorboltnak. Egy amerikaitól vettem valamikor árverésen. Amikor hazafelé jöttem arról az árverésről, a külföldi negyedben, egy fasoron haladtam át. A japánakácok teljes virágzatukban pompáztak. A csatorna vizén úszó papírlámpások fényei villództak, gyönyörű látvány volt! De most nincs helye az édelgésnek. Tegnap éjszaka is oldalról hasba rúgtam Cunekót egy kicsit…”

„November X. Ma én magam vittem el a mosodába a szennyesemet. Tulajdonképpen nem szoktam mosodába járni. A mosoda a Tóan piac szélén van. Csak mostanában járok oda. Merthogy mindig tapad valamennyi lószőr az alsónadrágomhoz, a nadrágomhoz és a zoknimhoz…”

„December X. Szörnyű, de állandóan elszakadnak a zoknijaim. Iszonyúan nehéz feladat zoknit vásárolni úgy, hogy ne tudja meg Cuneko…”

„Február X. Persze akkor sem veszem le a zoknimat és az alsónadrágomat, ha alszom. Ráadásul, hogy Cuneko ne lássa, a lábfejemet gyapjútakaróba tekerem, hisz minden lefekvés kockázatot jelent! Cuneko tegnap este elalvás előtt ezt kérdezte:

– Ennyire fázol, hogy még a fenekedet is szőrmébe bugyolálod?

 Lehet, hogy hamarosan eljön az az idő, hogy felfedezi a lólábamat…”

De ezeken kívül is különböző veszélyek fenyegették Hanzaburót. Az összes esetet persze lehetetlenség lenne mind felsorolni Mégis Hanzaburó naplójában az alábbi történeten lepődtem meg a legjobban.

„Február X. Ma az ebédszünetben be akartam nézni a Longfu buddhista templom melletti antikváriumba. A bolt előtt a napfényben egy lovas kocsi állt. Nem európai kocsi. Mélykék fedelű kínai lovas kocsi. És igen, a kocsis ott ült a bakon, és pihent. Különösebb figyelmet nem fordítottam rá, megállás nélkül az üzlet felé tartottam. Ekkor a következő történt. A kocsis, miközben megpattintotta az ostorát, így kiáltott a lovára: „Hő, hő!” Ezzel akarta kifejezésre juttatni, hogy a ló maradjon veszteg. De mielőtt a kiáltás elhangzott volna, a kocsi döcögve, nyikorogva elindult hátrafelé. Ebben a pillanatban csoda történt! Ahogy ott az antikvárium előtt nézelődtem, nekem is hátrafelé rándult az egyik lábam. Ekkor valami félelem, valami iszonyatos rettegés fogott el, amelyet szavakkal kifejezni egyáltalán nem lehet. Hiába próbáltam az egyik lábammal előrelépni, valami szörnyűséges gonosz erő miatt nem voltam rá képes, ehelyett hátrahőköltem. Különben szerencsém volt, hogy a kocsis „Hő, hő!”-t kiáltott. Mert mikor a hátrafelé guruló kocsi hirtelen megállt, ugyanabban a pillanatban nekem is sikerült megállnom. De nem csak ez a furcsaság történt. Miközben megkönnyebbülten fellélegeztem, gondolkodás nélkül a lovas kocsi irányába fordítottam a tekintetemet. Egyszer csak a foltos szőrű ló, amely a kocsi elé volt befogva, érthetetlen módon felnyerített. Érthetetlen módon? Ugyan már, nem is volt az olyan érthetetlen! Ebben az idegtépázó hangban – úgy éreztem – egészen bizonyosan volt valami olyan, mint amikor egy ló röhög. De nemcsak a ló adta ki ezt a hangot: mintha nekem is valami nyerítésféle tört volna fel a torkom mélyéről. Most aztán mindenből elegem lett! Befogtam a fülemet mindkét kezemmel, s elkezdtem vágtatni, ahogy csak tudtam…”

A sors még egy utolsó csapást mért Hanzaburóra. Ez azonban nem külső csapás volt. Március vége felé egyszer déltájban váratlanul arra lett figyelmes, hogy a lába táncolni, ugrálni kezdett. Vajon miért lett hirtelen ilyen zabolátlan a lába? Hogy erre a kérdésre választ találjunk, nézzük meg Hanzaburó naplóját. Igen ám, de mekkora csapás! A napló éppen egy nappal azelőtt ért véget. Akkor csupán az előtte történt események alapján lehet néhány általános feltételezésre jutni. Miután alaposan áttanulmányoztam A lovakról szóló főbb feljegyzések, az Amit a lovakról tudni kell, az Összes tudnivaló a szarvasmarhákról, a lovakról és a struccokról 1321 és 1324 között és a Gyógykovácsok és lovak című műveket, az alábbi következtetést vontam le azzal kapcsolatban, hogy miért vált fékezhetetlenné Hanzaburó lába.

Azon a napon szédületesen sok sárga por lepte el a várost. A sárga port, vagyis a homokot a tavaszi szél hozta Mongóliából Pekingbe. A Sunten dzsihó cikke szerint több évtizede nem láttak annyi sárga port, mint akkor:

„A Tösen kaputól ötlépésnyire még a kaputornyot sem lehet látni” – írta a lap, és valóban minden rettenetes volt. Hanzaburó lólába a Tösen kapun túlról, a lóvásár egyik lótetemétől származott. Maga a ló pedig – napnál világosabb – Csang csia koun és Csin csoun keresztül érkezett ide, Pekingbe. Mongóliából származó kunlun ló volt. Magától értetődik, hogy Hanzaburó lába azon nyomban ugrándozni kezdett, amint megérezte a mongol levegőt. Ráadásul a ridegtartásban élő lovaknál ilyenkor van a párzás ideje, amikor aztán széltében-hosszában körülfutkosnak mindent. Így tehát, őszintén szólva, nagyon sajnálhatjuk Hanzaburót, hiszen az ő lólába ezeket a körülményeket képtelen volt nyugodtan elviselni.

Nem kell körömszakadtáig ragaszkodnunk ehhez az értelmezéshez, mégis mindenki azt mesélte, hogy Hanzaburó egész álló nap megállás nélkül táncolt és ugrándozott. Aztán beszámoltak még arról is, hogy hazafelé menet három lakónegyeden haladt át, s eközben hét riksát leelőzött. Végül, miután hazaért, Cuneko elmondása szerint úgy lihegett, mint egy kutya, amikor betántorgott a házukba teaivás idején. Ezután rádobta magát a díványra, és kimerülten azt parancsolta a feleségének, hogy azonnal hozzon spárgát. Persze Cuneko rögtön azt képzelte, hogy a férjével valami nagy baj történt. Először is az arcszíne rettenetes volt. De ez még mind semmi: mintha valami elviselhetetlen dolog kínozná, csizmás lába szűnni nem akaróan rángatózott. Az asszony, aki most az egyszer örök mosolyáról is megfeledkezett, megkérdezte, mire kell neki a spárga. De a férj, miközben kínzó arckifejezéssel letörölte homlokáról az izzadságot, egyre csak ezt ismételgette:

– Hozd ide gyorsan! Gyorsan, különben nagy baj lesz!

Cuneko ímmel-ámmal behozott egy guriga csomagolásra szánt spárgát a férjének. Ekkor Hanzaburó fogta a spárgát, és a csizmaszártól kezdve lefelé mind a két lábát szorosan összetekerte. Cuneko lelkéből ekkor tört fel először a rettenet: a férje megbolondult! Tekintetét Hanzaburóra szegezte, miközben remegő hangon próbálta rábeszélni, hogy hívják ki Jamai professzort. De Hanzaburó egyre hevesebben tekerte körül a spárgával a lábát, és egyáltalán nem hallgatott a felesége szavaira:

– Ugyan már, mit ért ebből az a lódoktor! Az a szemét tolvaj! Iszonyatos szélhámos! Inkább gyere ide, és ölelj át!

Átölelték egymást, és nyugodtan üldögéltek a díványon. Pekinget pedig egyre jobban elborította a sárga por, vagyis a homok, amely mind szaporábban hullott alá. Aznap úgy tűnt az ablakon át, hogy a felkelő nap egyáltalán nem ontotta sugarait, zavaros vörös színe szétáradt a levegőben. Persze eközben Hanzaburó lába képtelen volt nyugton maradni. Hiába volt összekötözve a spárgával, szünet nélkül mozgott, mintha folyamatosan egy láthatatlan pedált nyomogatna. Cuneko, úgy tűnt, sajnálja a férjét, igyekezett benne tartani a lelket, ezért különféle dolgokat mondott neki.

– Drágám, miért reszketsz olyan nagyon?

– Nincs semmi baj.

– De hiszen úgy meg vagy izzadva! A nyáron majd hazautazunk. Drágám, olyan rég voltunk már otthon!

– Hmm. Mindenképpen hazamegyünk! Hazamegyünk Japánba, és otthon fogunk élni!

Öt perc, tíz perc, húsz perc – a két ember fölött lassan haladt az idő. Cuneko később azt nyilatkozta a Sunten dzsihó újságírónőjének, hogy ekkor úgy érezte magát, mint egy láncra vert elítélt. De harminc perccel később végre elszakadt ez a lánc. Valójában azonban nem az a lánc szakadt el, amire Cuneko gondolt. Arról az emberi kapcsolatokat összekötő láncról volt szó, amely Hanzaburót a családjához kötötte. Egy szélroham hatására az ablak, ahonnan látni lehetett azt a zavaros, vörös színt, hirtelen nagy zajjal kicsapódott. Ugyanabban a pillanatban Hanzaburó hatalmasat kiáltott, és három saku[1] magasságig repítette fel magát. Cuneko csak azt látta, hogy a spárga darabokra szakadt. Hanzaburó pedig… erről azonban már nem Cuneko adott nyilatkozatot. Merthogy Cuneko, mikor meglátta a férje hatalmas ugrását, eszméletlenül elterült a díványon. Ezt az a kínai fiú mondta el a már említett újságírónőnek, aki a vállalat tulajdonában lévő házban teljesített szolgálatot.

*

Hanzaburó, mintha valami űzte volna, a ház bejárata felé szökkent. Egy pillanat, és már ott is állt a kapu előtt. Megrázta magát, nyerítéshez hasonló félelmetes kiáltás tört fel a torkából, és egyenest a sárga porban úszó utcai forgalom közepébe rohant…

Hogy ezek után mi történt Hanzaburóval? Ezt mind a mai napig homály fedi. Különben a Sunten dzsihó tudósítója szerint ugyanaznap este nyolc óra körül láttak egy férfit kalap nélkül futni a holdfénytől megvilágított sárga porfelhőben, a híres Patalingnál, az ott futó vasút mentén, ahonnan a kínai nagy falat szokták nézni. De azért ne higgyünk a cikk minden szavának! Ugyanennek az újságnak egy másik tudósítója ugyanis úgy nyilatkozott, hogy valóban este nyolc óra tájban, a sárga port hozó esőben ő is látott egy fedetlen fejű férfit futni, ez azonban a Siszanling mellett vezető úton volt, ahol a lovas szobrok sorakoznak. Tehát merő képtelenség pontosan megállapítani, hogy Hanzaburó valójában hová és miért távozott, miután a vállalat tulajdonában lévő ház bejáratát elhagyta. 

Hanzaburó eltűnése ugyanolyan sok szóbeszédre adott alkalmat, akár a feltámadása. Cuneko viszont a menedzsernek, a kollégáknak, Jamai professzornak, a Sunten dzsihó főszerkesztőjének és bárki másnak mindezt a férje elmeháborodottságával magyarázta. Kétségtelenül sokkal egyszerűbb volt ezzel magyarázni, mint a lólábbal! Az emberek többsége általában a könnyebb helyett a nehezebb utat választja. Ezt az utat képviseli Mutagucsi úr is, a Sunten dzsihó főszerkesztője, aki Hanzaburó eltűnésének másnapján aranytollának csodás remekét az alábbi vezércikkben publikálta:

„Ósino Hanzaburó, a Mitsubishi vállalat alkalmazottja tegnap délután öt óra öt perckor minden valószínűség szerint hirtelen megháborodott, s nem törődve Cuneko nevű felesége intő szavaival ismeretlen helyre távozott. Jamai professzornak, a Tungzsen kórház igazgatójának magyarázata szerint Ósino úr az elmúlt nyáron agyvérzést kapott, három napon keresztül eszméletlen állapotban volt, ettől kezdve pszichikai jellegű hanyatlást diagnosztizáltak nála. Továbbá Ósino úr naplója szerint, amelyet Cuneko asszony fedezett fel, úgy tűnik, a férjének különös rögeszméi voltak. Mindazonáltal szerettük volna megtudni, mi a neve Ósino úr betegségének. Mennyiben tartozik felelősséggel a férje, Ósino úr iránt a felesége, Cuneko asszony?

Megingathatatlan nemzetünknek, melyet soha idegen erők nem birtokoltak, szilárd alapja a család, amely mindenek fölött áll. Ha a család mindenek fölött áll, még csak kérdésként se merülhet fel, milyen nagy a családfő felelőssége. Ha viszont ez a családfő váratlanul megbolondul, fölmerül a kérdés: van-e erre joga, avagy sem? Erre mi határozottan azt feleljük, hogy nincs joga! Ám ha a férjek mégis jogot formálnak arra, hogy megbolonduljanak, akkor eldobhatják a családjukat, s úgy szereznek örömöt maguknak, hogy az utakat járják és énekelnek, vagy bebarangolják a hegyeket, völgyeket, avagy egy kórház elmeosztályán kapnak kosztot és kvártélyt, így találva meg a boldogságukat. Ebben az esetben viszont porrá hullik majd kétezer éves családalapú rendszerünk, amelyre széles e világon joggal lehetünk büszkék. A bölcs imígyen szólt: a bűnt gyűlöljük, a bűnözőt azonban nem kell gyűlölnünk. Legelőször is, semmiképpen sem akarunk kegyetlenek lenni Ósino úrral. Óhatatlanul is el kell ítélnünk azonban a bűnt, amely azáltal jött létre, hogy egy ember megbolondult. És nemcsak Ósino úr bűnét kell elítélnünk. Ha az ég a megbolondulás betiltásáról szóló törvényről nem vesz tudomást, akkor el kell ítélnünk minden eddigi egymást követő kormányt, amely ezt nem vette figyelembe!

Cuneko asszony elmondása szerint a férje eltűnésétől számított nem kevesebb, mint egy éven belül ő az X utcában, a vállalat tulajdonában lévő házban marad, és vár Ósino úr hazatérésére. Mi amellett, hogy teljes szívünkből együttérzésünket fejezzük ki a hűséges hitvesnek, bízunk benne, hogy a bölcs belátással bíró Mitsubishi vállalat vezetősége figyelemmel kíséri a feleség kényelmi körülményeit, és soha sem fog szűkmarkúan bánni Cuneko asszonnyal…”

*

   Fél év sem telt el, és Cunekónak új jelenséggel kellett szembesülnie, ami miatt nem merülhetett el a tévelygéseiben. Az eset októberben történt, alkonyidőben; Pekingben ilyenkor a fűzfák és a japánakácok kezdik hullatni sárga leveleiket. Cuneko éppen teázott, s a díványon merengve az emlékeibe mélyedt. Ajkáról eltűnt az elmaradhatatlan mosoly. Üde arcvonásainak is nyoma veszett. Hol elveszett férjén, hol az eladott franciaágyon, hol a poloskákon töprengett. Egyszer csak valaki határozatlanul megnyomta a csengőt a ház bejáratánál. Cuneko rá sem hederített, arra gondolt, hogy majd a házban szolgálatot teljesítő kínai fiú kinyitja a kaput. A boy azonban valószínűleg elment valahová, nem volt se híre, se hamva. Eközben a csengő újból megszólalt. Cuneko végül felállt a díványról, s nyugodtan elindult a bejárat felé.

A lehullott falevelekkel borított bejáratnál egy férfi állt kalap nélkül a halovány fényben. Kalap nélkül? Ha csak kalapja nem lett volna! A férfit szinte teljesen belepte a homok, testét rongyok borították. Cuneko úgy érezte, valamiféle félelem sugárzik a jövevényből.

– Miben segíthetek?

De a férfi egy szót sem szólt, hosszú hajjal borított fejét lehorgasztotta. Miközben Cuneko a férfi alakjára meredt, félénken még egyszer megismételte a kérdést:

– Miben… miben segíthetek?

Végül a férfi felnézett. 

– Cuneko…

Csak ezt az egy szót mondta.  De ez az egy szó holdsugárként ragyogta be a férfi őszinte arcát. Cuneko mintha megnémult volna, egy darabig lélegzet-visszafojtva meredt a férfi arcába. Annak megnőtt a szakálla, úgy lefogyott, hogy nem lehetett ráismerni. De ahogy Cunekót nézte, tekintete valóban a várva várt pillantás volt.

– Kedvesem!

Miközben Cuneko ezt kiáltotta, már-már a férje karjaiba borult. Egy lépést tett előre, de mintha tüzes vasra lépett volna, hirtelen hátrahőkölt. Férje rongyos nadrágszárából két szőrös lóláb bukkant elő. Még az alkonyatban is látszott a szőr színe: a pej ló lábait harmat borította.

– Kedvesem!

Cunekót a lólábak láttán kimondhatatlan undor fogta el. De nem törődött vele, mert érezte, hogy most látja utoljára a férjét. A férfi szomorúan nézett felesége arcába. Cuneko még egyszer a karjaiba akart borulni, aztán meggondolta magát. Az undor másodszor is megakadályozta ebben.

– Kedvesem!

Amikor Cuneko harmadszor is így szólt, a férje megfordult, és csendesen elment. Cuneko erre összeszedte a bátorságát, s szinte őrjöngve a nyomába eredt. De még egy lépést sem tett, mikor a fülét patadobogás hangja ütötte meg. Cuneko halottsápadt lett, szeretett volna segítségért kiáltani, de nem tette, csak szótlanul férjének a távozó alakja után kémlelt. És azután… azután eszméletét vesztve a bejárat elé hullott levelek közé zuhant.

Mióta ez történt, Cuneko elkezdett hinni a férje naplójának. De sem a menedzser, sem a kollégák, sem Jamai professzor, sem Mutagucsi úrék nem fogadták el, hogy Ósino Hanzaburó úrnak lólába lett. Ráadásul mindannyian hallucinációnak tartották, hogy Cuneko lólábat látott. Amikor Pekingben tartózkodtam, találkoztam Jamai professzorral és Mutagucsi úrékkal, de minden teljesen hiábavalónak bizonyult. Visszájára fordult az egész, és végül engem nevettek ki! Ezek után a napokban levelet kaptam egy Okada Szaburó nevű regényírótól, aki hallott erről az ügyről, és azt írta nekem: képtelen elhinni, hogy valakinek ember létére lólába legyen. Okada szerint, ha viszont ez mégis igaz lenne, „akkor nagy valószínűség szerint a ló mellső lábát illesztették Ósino Hanzaburó testéhez, de az a véleményem, hogy ez a ló a legjelentősebb, a legjobb ügető, amely lovaglásra alkalmas, olyan, amelyik annyira elszánt, hogy a galoppban is a legnagyobb teljesítményt nyújtja, sőt olyan mutatványra is képes, hogy még rúgni is tud a mellső lábával. De az biztos, hogy ehhez olyan lovasra van szükség, aki ezt megtanítja neki, mint például Juasza hadnagy, tehát bizonyos kétségeim vannak a dolog felől.” Persze nekem is vannak kétségeim ezzel a nézettel kapcsolatban. Nem gondolják, hogy túl meggondolatlan döntés csak ezek alapján akár Hanzaburó naplóját, akár Cuneko vallomását jelentéktelennek feltüntetni?! Észrevettem, hogy ugyanabban a számban, ugyanazon az oldalon, csak két-három hasábbal lejjebb, mint ahol a Sunten dzsihó cikket közölt Hanzaburó feltámadásáról, a következő hír olvasható:

„Henry Ballet, az Absztinensek Társaságának elnöke, utazása közben, a hankoui vasútvonalon váratlan hirtelenséggel elhunyt. Mivel halálakor orvosságosüveget tartott a kezében, a halál okaként először öngyilkosságot feltételeztek, de aztán alaposan megvizsgálták az üvegben lévő folyadékot, melynek alapján bebizonyosodott, hogy az üvegben alkohol volt.”

[1]        1 saku = 30,3 cm