csomó Proust 1912 októberében küldte el André Gide-nek a regényfolyam első kötetét az NRF (a későbbi Gallimard) Kiadónál való megjelenés reményében, Gide azonban nem tartotta a művet kiadásra méltónak. A döntést később keservesen megbánta, és a mű egyik ügyetlen mondatával próbált takarózni. Proust házvezetőnője, Célest Albaret viszont úgy emlékszik, Nicolas Cottin, Proust inasa bonyolult matrózcsomót kötött a kéziratcsomagra, és amikor azt visszaküldték a feladónak, a csomó érintetlen volt. Ami annyit jelent, hogy Gide úgy mondott nemet, hogy ki se bontotta a csomagot.

Finaly, Horace (1871-1945) Proust zsidó származású osztálytársa a Condorcet-gimnáziumban. Szülei, akik – feltehetően a tiszaeszlári vérvád hatására – a nyolcvanas évek elején vándorolhattak ki kiskorú gyerekeikkel Óbudáról Párizsba, 1890-ben kapták meg a francia állampolgárságot. Proust rövid ideig udvarolt is osztálytársa húgának, Marie Finalynak. Horace Finaly, akiről Proust Az eltűnt idő Albert Blochját mintázta, a Banque de Paris igazgatójaként több ízben adott befektetési tanácsokat volt osztálytársának. Ágyban használatos írópultot is ajándékozott neki, de Proust jobban szeretett a térdén írni.

incipit A regényfolyam híres első mondata (Longtemps, je me suis couché de bonne heure), Albert Camus Aujourd’hui maman est morte-ja mellett, a huszadik századi francia regény másik legismertebb ~je. A kezdőmondat Gyergyai Albertnél: „Sokáig korán feküdtem le”, Jancsó Júliánál pedig: „Jó ideig korán feküdtem”. Én harmadik megoldással próbálkoznék. Értelmezésem szerint az adott francia mondat legfontosabb közlését nem a szójelentés, hanem a grammatikai szerkezet, mégpedig a választott igeidő, a visszafordíthatatlan befejezettséget kifejező passé composé hordozza. A narrátor életében valami végérvényesen lezárult, visszahozhatatlanul. Hogy mi, arra a narrátor is céloz a regénykezdetnek az éjszakai (asztma)rohamot leíró második bekezdésében: az az időszak, amikor még úgy-ahogy egészségesnek érezhette magát, és ami az ő szemében azonos volt a fiatalsággal. (Ennek elmúltával már nem fekhetett le korán, mivel a fekvő helyzet kedvez az éjszakai asztmarohamnak.) Fontos ennek az első mondatnak a fordítása, mert erről tekeredik le az Eltűnt idő legfontosabb cselekményszálának gombolyagja. Ezért részemről a következő megoldást javasolnám: Volt idő, amikor még én is koránfekvő voltam.

Kosztolányi Dezső (1885-1936) Fordított ő is Proustot, ha csak két mondat erejéig is, a hosszú mondat illusztrálásaképpen „Rövid és hosszú mondat” című 1935-ös írásában: „Akár öt órakor láttuk ezt a tornyot, amikor postára mentünk a levelekért, néhány háznyira tőlünk, balkézt, amint egyik magányos csúcsával fölemelintette a háztetőgerincek vonalát, vagy akár akkor, amikor Sazerat-néhez igyekeztünk, érdeklődni hogyléte felől, s lejutva a lejtő kaptatóján, ez a vonal, éppen ellenkezőleg, alacsonnyá vált tekintetünk előtt, és mi tudtuk, hogy a torony után a második utcában be kell fordulnunk, vagy akár akkor, amikor a vasúti állomásra tartva tovább haladtunk, és tetőélének új felületeinek körvonalát ferdén pillantottuk meg, mint holmi kézzelfogható meglepetést körforgásának egy eddig ismeretlen pillanatában, vagy akár akkor, amikor a Vivonne partjairól úgy rémlett, mintha az izmosan zömök és a távlattól megnövesztett apszis abból az erőfeszítésből harsannék ki, amelyet a torony tesz, hogy nyilát az ég szívébe röpítse: mindig a toronyhoz kellett visszatérnünk, mindig a torony uralkodott mindenen, váratlan ormával fölhujjogatva a házakat, és úgy emelkedve elém, mint isten ujja, aki nyilván az emberek tömegében rejtőzködött, noha én őt sohase tévesztettem volna össze a tömeggel. És még ma is, ha valamilyen járókelő «útba igazít» egy nagy vidéki városban vagy Párizs egy előttem ismeretlen negyedében, s ha a távolban egy kórház haranglábát mutatja nekem vagy egy kolostor tornyát, fejében a hegyesedő papi süvegével, mint valami célpontot, melyet el kell érnem, emlékezetem bármily csekély és homályos hasonlóságot is tud találni e tornyok és az eltűnt kedves torony között, mihelyt hátrafordul a járókelő megbizonyosodni, vajon nem tévedtem-e el, ámulva láthatja, hogy feledve megkezdett sétámat vagy sürgős utamat, ott rekedek a torony előtt órák hosszáig, gyökeret vert lábbal álldogálok, emlékezni próbálok, érzem, amint lelkem mélyén visszahódítom a feledés árvizétől elöntött területeket, és azok lassanként kiszáradnak, megint fölépülnek, s ekkor – és sokkal szorongóbban, mint az imént, amikor a járókelőtől fölvilágosítást kértem – még mindig keresem az utam, befordulok egy utcán… de… benn a szívemben…” Lehet fantáziálni, milyen is lett volna az Eltűnt idő Kosztolányi fordításában!

madeleine ez az édes (tea)sütemény ma már nálunk is közismert. Proust mindig a petite (’kis’, ’kicsi’) jelzővel együtt emlegeti. A francia petite azonban itt nem minőség-, hanem értelmező jelző, mivel a francia süteménynek van egy ’nagynak’ nevezett szokásos nagyságú meg egy ’kicsinek’ nevezett mini változata. A regényben az utóbbiról van szó.

párbaj súlyos sértés esetén egészen az első világháborúig elfogadott elégtétel politikusok, újságírók és írók körében. 1897. február 6-án, életében először és utoljára, Proust is párbajozott. Ellenfele a botrányairól ismert Jean Lorrain volt, aki egyik cikkében arra célzott, hogy intim kapcsolat lehet az író és barátja, Léon Daudet között. Proust nem hagyta annyiban a dolgot, és párbajra hívta a revolverező újságírót: mindketten tízegynéhány méterről kettőt a levegőbe lőttek, ezzel a becsületbeli ügy el is volt intézve.