Nőkről és anyákról (is) írni: az alapértelmezett perspektíva megkérdőjelezése  

A nyugati (kultúra)tudomány, beleértve az anyaság különböző jelentéstartalmait vizsgáló fehér feminista elméleteket, mindig is hajlamos volt arra, hogy valójában csak egy nagyon szűk rétegre összpontosítson, holott a „nők”-ként aposztrofált kategória vizsgálata során szükséges felismerni, hogy nem minden nő részesül ugyanazokban a (faji, etnikai, gazdasági alapú) kiváltságokban. A nőket heterogén csoportként kezelő, reduktív értelmezés számos csoport érdekeit figyelmen kívül hagyja, hiszen – az afroamerikanista Saidiya Hartman szavaival élve – „azzal, hogy azt feltételezzük, hogy a nő egy ismert referenst jelöl, egy a priori egységet, könnyen felismerhető jellemzők, vonások és diszpozíciók pontos halmazát, figyelmen kívül hagyjuk a kategória esetlegességét és széttartó voltát”.[1]

A nőiség és az anyaság a fehér feminizmus keretei között is kulturálisan problematikus fogalmak. Az anyaságról szóló nyugati patriarchális diszkurzus és normatív kódjai számos elméleten, hiedelmen és érdeken nyugszanak, amelyek mind a nők testének és viselkedésének ellenőrzésére irányulnak. Miközben a nő(i)ség és az anyaság fogalmai összemosódtak, számos elmélet és ideológia törekedett a női és anyai viselkedés szabályozására, köztük a 18. században burjánzó, a „deviáns” anyai viselkedéssel foglalkozó elméletek, a hazafiságra való nevelés 18-19. századra jellemző politikai szólamai, valamint a valódi nőiség viktoriánus ideológiai konstrukciója és az otthon kultusza. [2] A 20. század elején a pszichoanalitikus elméletek megállapították, hogy a csecsemő mentális egészségének előfeltétele kizárólagos gondviselőjének állandó jelenléte, hangsúlyozva a nukleáris család fontosságát és bebetonozva a fehér nőket a privát szférába.[3] Később az anyaság medikalizálódása magával vonta a terhes, vajúdó és szülő nő testi autonómiájának megtagadását, valamint a szoptatás és csecsemőgondozás szigorú keretek közé szorítását.[4] Ellenreakcióként a 20. század nagy részében a fehér feminista értelmiségiek álláspontja – az esszencialista és a társadalmi konstruktivista nézetek mentén – két pólus között ingadozott: üdvözölték az anyává válást mint a megerősödés potenciális forrását, vagy korlátozó, életteret beszűkítő voltára hivatkozva elutasították.[5] Később, a 20. század végének és a 21. század elejének úgynevezett anyaháborúi az egyéni preferenciák körül forogtak számos tengely mentén, beleértve a béranyaságot, az abortuszt, az otthonon kívüli munkát, az otthonszülést, a csecsemőtápszer használatát, az oltásokat, az otthoni iskoláztatást, a szoptatást és még sok mást, nem kis részben a késő kapitalista ideológia által táplálva.[6]

Az anyaság tehát mind társadalmi, mind egyéni szinten vitatott terepként jelent meg – főként a fehér nők számára, fehér férfiak és nők által pozicionálva. A feminizmus és az anyaságkutatás terén végzett elemzések többsége a nyugati társadalmak fehér, középosztálybeli, cisznemű, heteroszexuális, munkaképes anyáira összpontosít, akiknek a tapasztalata természetesen korántsem monolitikus, mégis számos aggályuk közös. Azok számára azonban, akik kívül esnek ezen a kategórián, például a fekete nők, a színes bőrű nők (köztük latinák, őslakosok, vagy ázsiai-amerikaiak) és/vagy az alacsonyabb társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkezők számára az anyaság egészen más jelentéstartalmakat ölthet.

Fekete anyaság: rövid szociokulturális kontextus

Az afroamerikai anyaság konceptualizálása során megkerülhetetlen tény, hogy a rabszolgaság intézménye óriási szerepet játszott a vonatkozó ideológiák kialakulásában. A fekete nők már az úgynevezett köztes utazástól (Middle Passage, vagyis az Afrika nyugati részéről elrabolt vagy fogságba esett embereknek az Észak-Amerikába történő szállítása) kezdve ki voltak zárva a fehér terekből, mivel a fehér dominanciájú társadalom kizárólag munkaerőként tekintett rájuk. A rutinszerű nemi erőszak és a kikényszerített reproduktív munka messze nem csupán az egyes fehér férfiak kontrollálhatatlan szexuális vágyainak eredménye volt, hanem „a rabszolgatartó és a rabszolga közötti társadalmi kapcsolatok alapvető dimenzióját” jelentette.[7] A fekete nők sokrétű kizsákmányolásának azonban nem csak a polgárháború előtti Dél volt az egyetlen helyszíne. A 20. században a fekete nőket eugenikus befolyás alatt aránytalanul nagy számban manipulálták és kényszerítették sterilizációra és születésszabályozásra.[8] A faji egyenlőtlenségek a 21. században is fennállnak, többek között a perinatális ellátás minősége és mennyisége, valamint az anyai és csecsemőhalandósági arányok tekintetében.[9] A gyermekgondozási gyakorlatban is vannak különbségek; a tápszergyártó cégek etikátlan marketingje például sok fekete nőt igyekezett a szoptatás ellen fordítani, mégpedig szövetségi közegészségügyi irányelvekkel összhangban.[10] Az „anyaháborúkkal” kapcsolatban a fekete nők hangsúlyozták, hogy ezeket a vitákat a (minimum) középosztálybeli fehér nők kiváltságai teszik lehetővé, hiszen jellemzően ők rendelkeznek azzal az anyagi biztonsággal, amely lehetővé teszi, hogy szabad akarattal, pályaválasztással, főállású anyasággal kapcsolatos vitákba bocsátkozzanak, míg sok fekete nőnek előbb meg kell küzdenie a munkaerőpiac rendszerszintű rasszizmusával.[11] A fekete amerikaiakat érintő másik fontos kérdés a rendőri brutalitás és a feketeellenes rasszizmus, amely a fekete anyákat is elkerülhetetlenül célba veszi.[12]

A rabszolgaság nyomában: afropesszimizmus és a wake

Azt a gondolatot, hogy a rabszolgaság még mindig hatással van az afroamerikai népességre annak ellenére, hogy már jó ideje véget ért, mind az irodalomkritikában, mind az elméletben az afroamerikai tanulmányok több kutatója is felvetette, de a legmarkánsabban az afropesszimisták tették ezt. Az afropesszimizmus egy értelmezési keret vagy metaelmélet,[13] amely lehetővé teszi a feketeség és a rabszolgaság ontológiai szempontból történő vizsgálatát; gyakorlói között – akár az Egyesült Államokban élnek, akár nem – különböző tudományterületek képviselői is jelen vannak. Frank Wilderson a rabszolgaság Orlando Patterson által adott definíciójára épít, amely szerint a rabszolgaság a születésüktől (fogva) elidegenedett és meggyalázott személyek állandó, erőszakos uralma, amely a rabszolgaság három alkotóeleméből ered: ez a folyamatos és indokolatlan erőszakkal kikényszerített teljes kiszolgáltatottság; a születési elidegenedés/elidegenítés, azaz a közeli és távoli ősöktől és leszármazottaktól való jogi, genealógiai és kulturális elszigetelés; és az általános meggyalázottság állapota, amely a társadalmi érték(esség), a státusz, és a jó név hiányát jelenti.[14] Wilderson többek között Hortsense Spillers és Saidiya Hartman munkáira támaszkodva kibővíti a rabszolgaság definícióját, és azt állítja, hogy a fekete rabszolgaság nem egyszerűen egyszeri esemény, tapasztalat vagy állapot, amelynek az élet bármely területén élő emberek alávethetők, hanem az ontológiából való száműzetés tartós állapota.[15]

Bár a kényszermunka és a mobilitás korlátozása valóban a rabszolgaság közismert jellemzői közé tartoztak, önmagukban még nem adnak magyarázatot azokra a hatalmi viszonyokra, amelyek a gyarmati rendszer konceptuális felépítésének alapjait képezik. A fekete személy Wilderson szerint „olyan egyén, aki definíció szerint mindig már eleve ki van zárva a relacionalitásból”, tehát „társadalmilag halott a világ többi része számára”. Wilderson megfogalmazásában a fekete egyének, bár „érző lény[ek]”, nem tételeződnek politikai szubjektumokként.[16] Ennek következtében a fehér civil társadalomnak nem voltak – nem is lehettek – etikai aggályai az afrikai emberek rabszolgasorba taszításával szemben,[17] és a feketék elleni erőszak azóta is „egészségmegőrző szerként működik mindenki számára, aki nem fekete”.[18] Ennek megfelelően, ahogy Hartman kifejti, nem pusztán önkéntes fixáció az, ami a rabszolgaságnak a mai feketék életére gyakorolt hatásáért felelős, és nem is az emlékezet súlya; ehelyett „a fekete életeket még mindig veszélyezteti és leértékeli egy olyan raciális kalkulus és politikai aritmetika, amely évszázadokkal ezelőtt rögzült”.[19] Vagyis a rabszolgaság utóélete egy olyan jelen idejű környezetre utal, amelyet „aszimmetrikus életesélyek” és „korlátozott hozzáférés az egészségügyhöz és az oktatáshoz, korai halál, bebörtönzés és elszegényedés”[20] jellemeznek azokban az időkben is, amikor már elvileg meg kellett volna haladnunk a faji megkülönböztetésen alapuló társadalmi berendezkedést.[21]

Christina Sharpe Hartman és más afropesszimisták munkájára építve a wake fogalmi metaforáját használja erre a sokrétű, poszttraumás állapotra és folyamatra. Sharpe számba veszi a wake különböző jelentéseit: a szó ’virrasztás’ vagy ’halotti tor’ értelemben például utalhat gyászra és „rituálékra, amelyeken keresztül a gyász és az emlékezet megtestesül”, vagy ’nyom’, ’nyomvonal’ értelemben olyan állapotokra, mint a repülőgép mögötti légáramlat vagy a hajó, vagy egy vízben úszó test mögötti farvíz,[22] megidézve a kortárs rasszista fegyveres erőszakot és a köztes utazást egyaránt. Mivel a wake jelentésének szerves részét képezi annak a jelenléte, ami már elmúlt és ami még itt maradt, Sharpe szerint a wake olyan állapot, amelyet különböző időbeli keretek összjátéka jellemez: „a wake állapotaiban a múlt, ami nem múlt, mindig újra megjelenik, hogy megszakítsa a jelent”,[23] hasonlóan a Hartman által utóéletnek nevezett állapottal. A lineáris, progresszív időbeliség helyett ebben a mindig a múlttal árnyalt jelenben a szabadság olyan megfoghatatlan állapottá minősül, amelynek már nem része a szó szoros értelmében vett rabszolgaság, de amelyben az egyén messze van attól, hogy szabad legyen; a túlélés a fekete halál állandó jelenlétében „nem/túléléssé” (non/survival) válik; ez a rabszolgaság utóéletében, azaz a rabszolgaság nyomában (wake-jében) érvényes nem/létezés, vagy Sharpe kifejezésével élve a „nem/lét” intersticiális módja.[24] Ha a fekete alávetettség sajátosságai megváltoztak ugyan, de maga az alávetettség érvényben maradt, akkor, kérdezi Sharpe, „mi éli túl – ha egyáltalán valami túléli – ezt a hosszan tartó fekete kirekesztést, ezt az ontológiai negációt”.[25] Sharpe a wake egy újabb jelentését – ’ébredés, ébrenlét’ – hívja játékba: szerinte az ontológiai negáció ellenében csak a wake work teheti képessé az afroamerikaiakat arra, hogy újszerű módokat képzeljenek el a rabszolgaság utóéletében való túlélésre, sőt boldogulásra, vagyis arra, hogy „lakják be és szakítsák szét ezt az episztémát a mi ismert, megélt és nem/elképzelhető életeinkkel”.[26]

Sharpe tehát a wake-et minden jelentésében annak a szemléltetésére használja, hogy hogyan bukkannak fel a rabszolgaság erőszakos megnyilvánulásai a fekete nem/lét térbeli, jogi, pszichikai, anyagi és egyéb dimenzióinak kortárs körülményeiben, valamint az ellenállás fekete módozataiban,[27] vagyis a wake éppúgy szól a túlélésről, mint azokról a feltételekről, amelyek miatt meg kell küzdeni a túlélésért. A fekete anyaságot Sharpe szintén ebben a keretben konceptualizálja: „a fekete gyermek az anya nem/státuszát, nem/létét örökli”.[28] Ebben a raciális légkörben az afroamerikai szülők kénytelenek állandó félelemben élni, hogy gyermekeik esetleg erőszakos, faji indíttatású bűncselekményekben halnak meg,[29] miközben a wake work lehetőséget ad a halállal átitatott mindennapok túlélésére.[30]

Sharpe a túlélés és/vagy az ellenállás témáira helyezi a hangsúlyt, ami Kevin Everod Quashie és Alexis Pauline Gumbs munkásságával is egybecseng, akik – bár munkájuk nem kötődik szorosan az afropesszimizmushoz – szintén azt vizsgálják, miként befolyásolja a rabszolgaság intézménye az anyaság mai konstrukcióját. Quashie azt állítja, hogy a fehér felsőbbrendűségi társadalmakban rejlő strukturális egyenlőtlenségek miatt a fekete anyaság „nehezen viselhető felelősség, amely elkerülhetetlen kétségbeeséssel és kudarccal kezdődik: ha jó anyának lenni azt jelenti, hogy a legjobbat biztosítjuk gyermekünk számára, a fekete anya nem lehet jó anya, és aligha lehet egyáltalán anya”.[31] Következésképpen mind az anyaság elutasítása, mind vállalása „politikai jelentőségű cselekedet és ellenállás egy olyan jogrendszerben, amelynek célja a fekete nők reprodukciójának korlátozása és ellenőrzése”.[32] Gumbs az anyaságnak mint a fehér felsőbbrendűségi rend megzavarásának hasonló gondolatát veti fel, és összekapcsolja a túlélés fogalmával. Az anya fogalmát boncolgatva azt állítja, hogy a patologizált fekete anya szerepe olyannyira kulcsfontosságú a gazdasági, eugenikus és állami erőszak narratív igazolásában, hogy mindez „queereli”, sőt, szét is szaggatja a fogalmat.[33] Ha a sokrétű elnyomás egymásba fonódó rendszerei patologizálják a fekete anyaságot és magát a fekete életet, akkor ez az élet – a feketeség túlélése mind a népesség, mind a kultúratermelés szempontjából – bűncselekménnyé válik.[34] Gumbs a fekete túlélést és a fekete anyaságot egybevonja és összemossa, azt állítva, hogy az előbbi előfeltétele az utóbbi radikális cselekedete,[35] vagy más szavakkal: „soha nem voltunk arra hivatottak, hogy túléljünk, de ha mégis, akkor az egy veszélyes és bomlasztó anyai nyomvonalon keresztül történik”,[36] ami a gondoskodás queerelt, a szó szerinti és átvitt értelemben vett anyaságot egyaránt magában foglaló etikája.[37]

Quashie, Gumbs és Sharpe együttes olvasása lehetővé teszi a fekete anyaságnak mint állapotnak, viselkedésnek és cselekedetek sorozatának vizsgálatát annak a figyelembe vételével, hogy egyrészt mindezt évszázadokig dehumanizáció övezte, másrészt a regeneráció, túlélés, fennmaradás potenciálját is magában rejti. Sharpe-nak az ellenállásra és túlélésre irányuló wake workről alkotott elképzelése valamelyest kiegészíti, módosítja Quashie modelljét: az, ami Quashie szavaival lehetetlen, a Sharpe-féle paradigma mentén a wake worknek köszönhetően inkább im/possible, tehát egyszerre lehetséges (possible) és lehetetlen (impossible). Amikor tehát a fekete anyaságot im/possible-nek nevezzük, egyrészt elismerjük gyógyító potenciálját, másrészt elismerjük, hogy mindez eleve egy olyan rendszerrel szemben történik, amely megtagadja az anyától a képességet, hogy gyermeke számára a legjobbat biztosítsa. Gumbs megfogalmazásában az anyaság gyakorlata queer gyakorlat lehet, azaz felforgathatja a status quót azáltal, hogy elfogadja és validálja azt, ami eddig a Másiknak számított.[38] Az anyaság így nyújt az elemzett korpusz számos szereplőjének lehetőséget arra, hogy ellenálljon a feketeségben már eleve benne rejlő és mindig már a küszöbön álló halálnak – azaz „a fekete halál immanenciájának és immanenciájának” – és hogy „megszakítsa és megzavarja”.[39]

Anyaszövegek

A Lehetetlen választások: Kortárs afroamerikai anyaszövegek és a rabszolgaság utóélete célja, hogy a fenti megállapítások figyelembevételével, az afropeszimizmus, az anyaságkutatás, és a trauamelmélet eszköztárának segítségével előtérbe helyezzen egy eddig kevéssé vizsgált szövegkorpuszt. Az 1980-as évektől számos olyan regény és novella jelent meg, amelyeket anyaszövegeknek nevezek. Ezt a korpuszt az teszi újszerűvé, hogy az anyai testesültségre összpontosít: nagy hangsúlyt fektet az első, korai és biológiai anyaságra is, amely a fogantatástól a szoptatásig terjedő időszakot öleli fel. A monográfiában vizsgált regények és novellák – Alice Walker: „The Abortion” (1982), Sherley Anne Williams: Dessa Rose (1986), Sapphire: Push (1996), Kalisha Buckhanon: Conception (2008), Danielle Evans: „Harvest” (2010) és Jesmyn Ward: A csontok megmaradnak (2011) – előtérbe helyezik az anyai lehetőségek és lehetetlenségek kettős természetét: az anyaság egyszerre jelenik meg mint a regeneráció, túlélés, fennmaradás potenciálját magában rejtő állapot és mint a dehumanizáció és fájdalom színtere; és bár az anyaszereplők által választott idioszinkratikus megküzdési módok a cselekmény végére elégedettséget vagy akár eufóriát eredményeznek, a szövegűrök vizsgálata a fekete anyaság lehetetlenségét, megszakítottságát, törését tárja fel.

A regények és novellák közötti szoros tematikus kapcsolat ellensúlyozza a viszonylag széles időtávot: mindegyikük azt vizsgálja, hogy milyen érzés az anyaság testesült tapasztalata, amikor egy már eleve traumatizált, egységét, integritását elvesztett, „töredezett” fekete női testtel történik. Az anyaságot a rabszolgaságon belül vagy annak utóéletében kontextualizálják, társadalmi, családi és nőgyógyászati erőszak, valamint fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazás közepette, hogy számot vessenek a rabszolgaság visszhangjával és rávilágítsanak a rasszizmus okozta folyamatos traumára. A fekete nőkhöz és anyákhoz kapcsolódó sztereotípiákat (Mammy, Jezebel, Sapphire, Mátriárka, Welfare Queen, Urban Teen Mother)[40] is újrafogalmazzák és reflektálnak rájuk, és rávilágítanak a női szolidaritás fontosságára. A fekete anyák történeteinek és szubjektivitásának a történelem során végigvonuló kitörlése az elmúlt évtizedek szépirodalmában nem egyszerűen megújult érdeklődésként, hanem egyúttal hiányként, ürességként is lecsapódik: bár a cselekményvezetés gyakran erősen támaszkodik a terhességre és a szülésre, kevés boldog anya fordul elő ebben a korpuszban. Ahogy a rabszolga-narratívákban a fekete anyai szenvedés és az anya-gyermek kapcsolat megszakadása elkerülhetetlennek tűnik, úgy az elemzett regények és novellák is az anya-gyermek kapcsolatokban bekövetkező töréseket ábrázolják. Mindazonáltal ezek a művek az anyasággal kapcsolatos traumát és annak gyógyító potenciálját is feltárják. Az anyaság tematizálásán keresztül a szövegek a rabszolgaság közvetlen vagy közvetett megidézésével a fekete nők kollektív traumájának birtokba vételére törekszenek, ezáltal problematizálva a fősodorbeli történetírást, valamint – a fekete anyaság traumáját gyógyítandó – megkérdőjelezik a nyugati kultúra mesternarratíváját. 

A monográfia tehát azt vizsgálja, hogy a lehetetlenségek és lehetőségek metszéspontján létező anyaszereplők miként küzdenek meg a korai anyaság testi aspektusaival; a szövegek hogyan reflektálnak a narratív tekintélyhez való jogra; milyen változások következtek be a fekete anyai test irodalmi és vizuális reprezentációjában; valamint hogy az im/possibility miként érhető tetten az anyaszövegek irodalmi kánon egészéhez való viszonyulásában.

Lénárt-Muszka Zsuzsanna Lehetetlen választások. Kortárs afroamerikai anyaszövegek és a rabszolgaság utóélete című kötete a napokban jelenik meg a Balassi Kiadónál.

*

Jegyzetek:

[1] Minden angol szöveg a szerző fordítása. Saidiya V. Hartman: Scenes of Subjection: Terror, Slavery, and Self-making in Nineteenth-century America. Oxford, Oxford UP, 1997, 99.

[2] Julie Kipp: Romanticism, Maternity, and the Body Politic. Cambridge, Cambridge UP, 2007, 14–15; Linda Kerber: “The Republican Mother: Women and the Enlightenment – An American Perspective”. American Quarterly 1976/2, 187–205, 188.

[3] Ann Oakley: Woman’s Work: The Housewife, Past and Present. New York, Pantheon, 1974, 186.

[4] Rebecca Kukla – Katherine Wayne: “Pregnancy, Birth, and Medicine”. The Stanford Encyclopedia of Philosophy, szerk. Edward N. Zalta, 2018, https://plato.stanford.edu/archives/spr2018/entries/ethics-pregnancy/; Amy Mullin: Reconceiving Pregnancy and Childcare: Ethics, Experience, and Reproductive Labor. Cambridge, Cambridge UP, 2005, 54; Susan Bordo: Unbearable Weight, Feminism, Western Culture, and the Body. Berkeley, CA, University of California Press, 1993, 91; Jessie Givner: “Reproducing Reproductive Discourse: Optical Technologies in The Silent Scream and Eclipse of Reason”. Journal of Popular Culture, 1994/3, 229–244; Bernice L. Hausman: “Things (Not) to Do with Breasts in Public: Maternal Embodiment and the Biocultural Politics of Infant Feeding”. New Literary History, 2007/3, 479–504, 479.

[5] Evely Nakano Glenn: “Social Constructions of Mothering: A Thematic Overview”. Mothering: Ideology, Experience, and Agency, szerk. Evelyn Nakano Glenn – Grace Chang – Linda R. Forcey. London, Routledge, 1994, 1–32, 22–25.

[6] Suzanne Barston: Bottled Up: How the Way We Feed Babies Has Come to Define Motherhood, and Why It Shouldn’t. Berkely, University of California Press, 2012, 15.

[7] Angela Y. Davis: Women, Race and Class. New York, Vintage, 1983, 153.

[8] Uo., 177, 179; Harriet A. Washington: Medical Apartheid: The Dark History of Medical Experimentation on Black Americans from Colonial Times to the Present. New York: Doubleday, 2006, 197.

[9] További, 20. század végi és 21. századi példákért lásd Richard J. David – James W. Collins, Jr.: “Differing Birth Weight among Infants of U.S.-Born Blacks, African-Born Blacks, and U.S.-Born Whites”. The New England Journal of Medicine, 1997/17, 1209–1214; Andreea A. Creanga, et al.: “Pregnancy-Related Mortality in the United States, 2011–2013”. Obstetrics and Gynecology, 2017/2, 366–373; Arline T. Geronimus: “On Teenage Childbearing and Neonatal Mortality in the United States”. Population and Development Review, 1987/2, 245-279 és “The Weathering Hypothesis and the Health of African-American Women and Infants: Evidence and Speculations”. Ethnicity and Disease, 1992/3, 207–221.; Kenneth C. Schoendorf, et al.: “Mortality among Infants of Black as Compared with White College-Educated Parents”. New England Journal of Medicine, 1992/23, 1522–1526.

[10] Andrea Freeman: Skimmed: Breastfeeding, Race, and Injustice. Redwood City, CA, Stanford University Press, 2019, különösen a 2, fejezet.

[11] Julianne Malveaux: “Black Women and the Mommy Wars”. The Institute of the Black World 21st Century, 2012, https://ibw21.org/commentary/black-womenand-the-mommy-wars/.

[12] Tanya A. Christian: “Appeals Court Reinstates $38 Million Verdict in Korryn Gaines Case.” Essence, 2020. július 2, https://www.essence.com/news/korryngaines-baltimore-shooting-death-38-million-award/. A Black Lives Matter mozgalom anyáiról lásd “’We know what it is to bury a child’ – The Black Mothers Turning Mourning into a Movement”. The Guardian, 2016. november 22, www.theguardian.com/ world/2016/nov/22/mothers-of-the-movement-trayvon-martin-sandrabland-eric-garner-amadou-diallo-sean-bell. A #SayHerName mozgalommal kapcsolatban lásd Kimberlé Williams Crenshaw – Andrea J. Ritchie: “Say Her Name: Resisting Police Brutality against Black Women”. The African American Policy Forum, 2015. https://scholarship.law.columbia.edu/faculty_scholarship/3226/.

[13] Frank B. Wilderson: Afropessimism, New York: Liveright, 2020, 14.

[14] Orlando Patterson: Slavery and Social Death: A Comparative Study. Cambridge, MA, Harvard University Press, 1982, 13, kiemelés tőlem – L–M. Zs.; Wilderson 2020, 2–11.

[15] Wilderson 2020, 18.

[16] Uo.

[17] Uo., 17.

[18] Uo., 40.

[19] Hartman 2006, 6.

[20] Uo.

[21] A posztrasszizmus eszméje, amely az egyre növekvő egyenlőség progresszív narratívájának

része, az 1970-es években jelent meg. Történelmi áttekintésért lásd Vincent L. Stephens  – Anthony Stewart, szerk.: Postracial America? An Interdisciplinary Study. Lewisburg, PA, Bucknell University Press, 2017. A posztraciális kifejezés különböző iterációiról lásd Ralina Joseph: Postracial Resistance: Black Women, Media, and the Uses of Strategic Ambiguity. New York, New Yok University Press, 2018 bevezetőjét.

[22] Christina Sharpe: In the Wake: On Blackness and Being, Durham, NC, Duke University Press, 2016, 20.

[23] Uo., 8.

[24] Uo., 14.

[25] Uo.

[26] Uo., 17.

[27] Uo., 14.

[28] Uo.

[29] Uo. A #SayHerName mozgalom is megemlékezik a feketék elleni intézményes erőszak női áldozatairól; lásd Crenshaw–Ritchie 2015.

[30] Sharpe 2016, 17.

[31] Kevin Everod Quashie: Black Women, Identity, and Cultural Theory: (Un)Becoming the Subject. New Brunswick, NJ, Rutgers University, 2004, 66.

[32] Uo.

[33] Alexis Pauline Gumbs: We Can Learn to Mother Ourselves: The Queer Survival of Black Feminism 1968–1996. PhD disszertáció, Duke University, 2010, 191.

[34] Uo., 209.

[35] Uo.

[36] Uo., 238.

[37] Uo., 192.

[38] Uo., bevezetés az „Out (of) Line” című fejezethez.

[39] Sharpe 2016, 13.

[40] Bővebben lásd Lénárt-Muszka Zsuzsanna: “Sztereotípiák metszéspontjában: A fekete női test ábrázolásai a freak showtól Beyoncé-ig”. Szkholion, 2018/1-2, 90–99.