„Mihez kezd vele? Mire lesz jó, hogy emlékezik?” (112) – teszi fel magában a kérdést Annis, amikor a New Orleans-i rabszolgapiacon megpillantja az Afrikából elrablottakat követő szellemet, aki minden szenvedést lát, és emlékezik. A rabszolgasorban született lány is azt teszi a hetekig tartó embertelen gyaloglás közben, miután észak-karolinai ültetvényes apja eladja délre, hiszen jóformán semmije sincs az emlékein kívül, amelyek anyján és nagyanyján keresztül visszanyúlnak az óceánon túlra, Dahomey királyságába, de arra jut, hogy „a szellem emlékezése nem elég”. (113) Ezen a megállapításon alapul a neorabszolga-elbeszélés egész műfaja, amely a hatvanas években – részben az afroamerikai polgárjogi mozgalmak kulturális hatásának köszönhetően – kezdte felfejteni az évszázadokon keresztül elfojtott, gyakran kimondhatatlanul traumatikus és korábban kiadhatatlan történeteket. A kétszeres Nemzeti Könyvdíjas szerző előző regénye, a magyarul 2018-ban megjelent Hallgasd a holtak énekét! a szellem-narrátor alakján keresztül visszanyúl a harmincas évekbe,

Annis története viszont arra a múltra nyit újabb ablakot, amely a magyar olvasók számára Toni Morrison A kedves (magyarul 2007), és Colson Whitehead A föld alatti vasút (magyarul 2017) Pulitzer-díjas műveiből lehet ismerős.

 Az olvasó nagyon szép kivitelezésű kötetet vehet kézbe Gy. Horváth László fordításában, akinek sikerül úgy visszaadni az afroamerikai dialektus jellegzetességeit a párbeszédekben, hogy nem bomlik meg az egyes szám első személyű elbeszélés lírai jellege.

Ward korábbi regényeiben is domináns motívum a szerettek elvesztését követő fájdalom, a gyász és a gyógyulás kezdete, ami egyben a műfaj sajátossága is, de a lány sorsát nemcsak rabszolgatartó apja és a kegyetlen rendszer, hanem az anyai vérvonalon örökített emlékek is alakítják. Bár a cím által idézett dantei pokoljárás valóban megfelelő kép a délre vezető út, majd a cukornádültetvény fizikai és mentális borzalmainak átadására, Annis világképét nem a keresztény hagyomány, hanem a nyugat-afrikai fon nép hiedelemvilága és a nagyanyjától származó személyes történetek határozzák meg. 

A szerző még véletlenül sem esik a nosztalgikus múltba révedés csapdájába, amikor az afrikai harcosnő életét idézi fel:

bár Azagueni névleg egyike volt a dahomeyi király sok „feleségének,” valójában egy kizárólag nőkből álló hadtestben szolgált, ahol jól ment a sora, de az élet kemény volt, veszélyes és lemondásokkal teli. (Ők ihlették a Fekete párduc katonanőit, a The Woman King – A harcos című 2022-es film pedig történelmi hitelességre törekedve dolgozta fel Afrika történelmének ezen szakaszát.) A másik érzékeny pont, amit a regény szépen old meg, az a fon nép vallásának integrálása a történetbe, hiszen a vodun adta az Újvilágban kialakult, és gyakorta popkulturális klisévé sínylett vudu szellemhitének alapját. A spirituális sík jelenléte indokolt, azt pedig nem rontó szándékú varázslatként, hanem élő gyakorlatként mutatja be a szerző, egyúttal helyesbítve a fehérek által boszorkányságnak bélyegzett afroamerikai hiedelmek megítélését is.

Az emlékeken keresztül a büntetésből rabszolgának eladott Aza története is kibontakozik: örökségül akaraterejét, harctudását, a füvek és gombák ismeretét hagyta lányára, aki továbbadta a tiltott tudást Annisnek. A lány, akinek egyre világosabbá válik kiszolgáltatottságuk, megkérdőjelezi a fegyverforgatás hasznát, hiszen nem védekezhet a rabszolgatartók ellen, de Ward kiváló érzékkel láttatja, mi módon biztosítja a törzsi tudás a főszereplő fizikai és spirituális túlélését, amikor anyja elvesztése után az ültetvényt is el kell hagynia, kiszakadva az egyetlen közösségből, amit valaha ismert. Ekkor derül fény arra, hogy Afrika több, mint emlék, több, mint mese, mégpedig Aza révén, akinek szüntelen jelenléte nyilvánvalóvá válik Annis számára, hiszen nevét és alakját viseli a viharszellem, akit akaratán kívül megidéz. 

A szerző előző regényeihez hasonlóan itt is felnövéstörténetet követ nyomon az olvasó, de jelen esetben, rendhagyó módon a három generációt összekötő szeretetkapocs töretlen.

Morrison és Whitehead rabságban anyátlanul maradt főszereplőivel ellentétben Annis felbecsülhetetlen örökséget kapott: annak tudatában száll alá a mély-déli pokolba, hogy élni és túlélni nem egy és ugyanaz.

Bár a természetfeletti lények jelenléte folytán ezt a művet is a mágikus realista kategóriába sorolják, fontos kiemelni, hogy az Annis előtt fokozatosan feltáruló szellemvilág ábrázolásával Ward a fon nép Nyugat-Afrikában jelenleg is élő hagyományait, kozmológiáját és vallását szövi a történetbe. Fehér apja – akit következetesen nemzőjének nevez, hiszen semmilyen más kapcsolata nincs vele – és fehér istene nem jelent számára semmit, de képzeletét megragadja az Isteni színjáték, amit lopva hallgat féltestvérei tanulószobájánál. A két hagyomány ütköztetése megkérdőjelezi az egyetlen narratíva, az egyetlen világértelmezés helyességét, ami szintén visszatérő, és a mai napig releváns kérdéseket feszegető motívum nemcsak Ward könyveiben, hanem a világ minden olyan részén, ahol különböző kultúrák együttélésére kell megoldást találni. Mivel a 19. századi rabszolga-narratívák elsődleges célja az, hogy a rabságban tartott afroamerikaiak emberi mivoltát bizonyítva elérje az egész rendszer eltörlését, a kereszténység és a nyugati értékek elfogadása elengedhetetlen feltétele volt a beszámolók kiadásának és közvéleményformáló erejének. A neorabszolga-elbeszéléseknek már sajátja az erőszak okozta traumák részletes feldolgozása és a gyökértelenség feletti gyász megjelenítése, de Annis számára világos, hová tartozik: 

az anyja lánya, akinek révén tudja: nem csak fehér ember élhet szabadon.

A főszereplő tudatának szűrőjén keresztül a nyugati és afrikai kultúrák keveredése hitelesen, jellemfejlődése részeként jelenik meg. Egy ismeretlen, ellenséges világból kell magának helyet kikanyarítani – de mi kell ahhoz, hogy valóban éljen, és ne csak túléljen, mint a mocsárba szökött bujdoklók?

„Ravasznak kell lenni, okosnak. Ha nem vagy az, nem éled túl. … Ebben a világban te magad vagy a magad fegyvere”. (28) Ezzel az útravalóval és egy nem feltétlenül szavahihető és jóindulatú viharszellem kíséretével hurcolják el Annist, akinek nemcsak a fehér ember rendjét, hanem a szellemvilágot is ki kell ismernie ahhoz, hogy sikerrel járhasson. A lány belső világának ábrázolásához Ward sajnálatos módon személyes élményeiből merít, hiszen a könyvet az írás időszakában váratlanul elhunyt férjének, és egy ittas vezető által halálra gázolt öccsének ajánlja, aki révén megtanulta, hogy „a szeretet élő kapocs a holtakkal.” 

A szerző mesterien egyensúlyoz a bénító bánat peremén:

Annis meggyőzően számol be a körülmények okozta testi-lelki szenvedés és a körülmények ellenére kapott szeretet és gyengédség hatalmáról, amelyek együttesen terelik sorsfordító döntése felé. Tudjuk, hogy az elbeszélő túléli a rabságot, hiszen a szerencsés végkifejlet a műfaj egyik jellemzője, de miféle fegyverhez folyamodik a lány, és hol köt ki végül? Hová vezeti a harcosnő emléke, akinek a neve annyit tesz: elefántot nem zárhatsz ketrecbe?

Jesmyn Ward: Most leszállunk innen. Fordította Gy. Horváth László. Budapest, 21. Század, 2024. 320 oldal, 5999 forint