Az elvégzett munka önreflexiója időszerűnek tűnik, miután Benjamin városképeinek, gondolatképeinek, irodalmi esszéinek, irodalomkritikáinak és recenzióinak, valamint a Párizsi passzázsok első jegyzeteinek korábban még nem olvasható fordításai a Goethe születési évszámát névként magán viselő internetes világirodalmi magazin jóvoltából és felkérésére az elmúlt két évben elkészülhettek és még azon melegében meg is jelenhettek. A Benjamin‑rovatban szereplő írások műfajilag és tematikájukat tekintve is rendkívül heterogének. Más tehát első ránézésre aligha köti össze őket, mint a szerző személye és az, hogy ezek a téma- és problémakörök éppen őt foglalkoztatták. A fordító, miközben elmerül a szövegek mondatrasztereiben, szó- és utalásrengetegében, azt tapasztalja, hogy Benjamin írásai számtalanszor akkor is nyilvánvaló összefüggésben állnak egymással, ha éppen teljesen más műfajban és célkitűzéssel keletkeztek. Sokszor akár számottevő időbeli távolság ellenére is akad egyes szövegek között lényegi korrespondencia (ld. Paul Scheerbart Lesabéndiójának kritikáját).[1] Számos gondolatkép irodalomkritikai vagy esztétikai töredékként is olvasható, irodalomkritikái tartalmaznak filozófiai mozzanatokat, és akad olyan eset is, amikor egy álomleírás a (talán elsősorban későbbi önmagának írt) magánlevél jellegét ölti fel.

E szövegközi összeköttetések ismeretében felmerül az ötlet, hogy a sokféle műfajú szöveg közötti tájékozódás érdekében felvázoljuk Benjamin írásainak egyfajta taxonómiáját: kísérletképpen rajzoljunk (a szerző szellemében) egy logikai‑absztrakt sémát. Két tengely határozza meg ezt a sémát: az érzéki és az absztrakt, valamint a receptivitás és produktivitás tengelye, és ekkor talán kijelölhetővé válik, akár egy térképen, a mindenkori benjamini írás helye. Ha a szerzőt mint olvasót vesszük szemügyre, akkor az északi pólust a filológus Benjamin tölti ki, aki egyszersmind a szép szövegek kedvelője, s aki gyakorta az irodalmi avantgárd megnyilvánulásainak nyomába szegődik. A déli póluson a kutató, társadalomtudós Benjamin áll. A tudós, aki azért olvas, hogy mindent, ami csak saját korában jelentős, lehetőség szerint feltérképezzen, egyben a „(könyv)gyűjtő” fiziognómiáját is megvalósítja. A produktív tengelyre, azaz az írás tengelyére két szélső pontot képzelhetünk: az északi pólust a szépíró Walter Benjamin, a délit a filozófus foglalja el. E séma szerint az irodalmi esszékben a filológust és az esztétát halljuk megszólalni, a könyvkritikákban gyakran a társadalomtudós beszél bele az irodalmár gondolatvilágába. A gondolatképek a szépíró és a filozófus eszköztárát ötvözik, míg az elkészületlenül maradt tudományos főmű, a Párizsi passzázsok előkészítő, első jegyzeteiben a kutató filozófus a gyűjtő álarca mögött jelenik meg.

Ezzel a sémával felfegyverkezve állhatunk tehát a képzeletbeli olvasó elé, aki értetlenül mereng a műfajok indokolatlannak tűnő sokféleségén a Benjamin‑életműben. A fordítót eközben a munka folytatásának legitimációját firtató kérdés gyötri – ennek gyakorlati problémáival egyetemben. Az olvasót pedig máris megkörnyékezhetik újabb kételyek: a legradikálisabbakat akár a magyar Benjamin szükségességével, hitelességével, hasznosságával kapcsolatos kételyek. Miért olvassunk magyarul Benjamint, amikor ezek a szövegek a nagy európai nyelveken (olaszul, franciául, portugálul),[2] de legkönnyebben hozzáférhetően angolul többféle elrendezésben és bőségesebben már rendelkezésre állnak (vagy jelenleg készülnek)?[3] Az egy nyelven belüli újrafordítás egy különleges formájának tekinthető az a tudományos munka, amellyel 2008‑ban megkezdték a teljes német nyelvű történeti‑kritikai kiadás kidolgozását és közzétételét, ami még ma is folyik.[4] Ezek az újraközlések annak lehetőségét hordozzák, hogy az eleve alapos Benjamin‑olvasatok még megalapozottabbá váljanak.[5]

A magyar Benjamin-olvasás történeti keretezésére törekedve tekintsünk vissza először a szerző magyar nyelvű befogadás- és fordítástörténetének kezdeteire. A szerző szövegeinek első fordításai vélhetőleg Lukács György ösztönzésére készültek el. Az elsőként megjelent, 1969‑es Kommentár és prófécia című kötetre jellemző,[6] hogy szerepel benne egy hűtlenül kezelt Benjamin‑szöveg is: a Szimbólum és allegória című fejezetet önálló szövegnek beállítva a forrás megjelölése nélkül „kölcsönözték” A szomorújáték eredete című nagyobb egységből. A szöveg csonka közlése minden valószínűség szerint nem pusztán terjedelmi okokból történt. Feltehető a szándék, hogy Az esztétikum sajátossága című Lukács‑mű Benjaminnal vitázó fejezeteivel szerették volna ilyen szerencsétlen módon akár erővel is párbeszédbe vonni a szövegrészletet, kézi vezérlésre kárhoztatva ezzel a recepció kezdeteit.[7] A két kötet egymáshoz képest négy év különbséggel 2500 példányban jelent meg, és a 60‑as évek értelmiségi terében komoly eseménynek számított.[8]

Bő évtizeddel később jelent meg Radnóti Sándor szerkesztésében egy, az elméletíró és a művészetfilozófus szerzőt előtérbe állító, nagyívű válogatáskötet: az Angelus novus (1980), amelynek egyes felbukkanó példányait az antikváriumok az elmúlt években már előszeretettel értékesítik aukció keretében. A szerkesztő olyan kiváló fordítókkal, filológusokkal és filozófusokkal dolgozott, mint Bence György, Kőszeg Ferenc, Pór Péter, Rajnai László és Tandori Dezső. Radnóti igényes és terjedelmes utószava a szerkesztőségen belüli feszültségek miatt nem jelenhetett meg a fordításkötet részeként, ezért határon túli folyóirat közölte.[9] Radnóti Sándornak az 1970‑es évek elején készülő Benjamin‑monográfiája is csak részletekben láthatott napvilágot, egyes fejezetei kizárólag külföldön és/vagy idegen nyelvű változatban.[10] Mindeközben Benjamin neve az egyetemek bölcsész szakjain a 80‑as évek végéig nem került említésre; egyetemi, ne adj’ Isten gimnáziumi tananyagba bele nem került. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Berényi Gábornak A német emberek fordításával tett erőfeszítése a hazai közegben meglehetősen visszhangtalan maradt 1984‑ben és azután.[11]

Az 1989‑es politikatörténeti fordulatot plurális folyóiratkultúra kialakulása követte, és az ennek köszönhetően kirajzolódó új Benjamin‑kép egy kirakós darabjaira emlékeztet. Egyes szövegei folyóiratokban önállóan, általában a tágabb kontextus megidézése nélkül jelentek meg.[12] Két jelentős kiadványt az ezredforduló környéke hozott: a könyvtárgyként is meggyőző, ritka szép A berlini gyermekkor a századforduló táján és az Egyirányú utca egy kötetben (Atlantisz kiadó: Berczik Árpád, Márton László és Szitás Erzsébet közös munkájának eredményeképp) jelent meg, valamint Szabó Csaba máig közkézen forgó, a filozófiai olvasatot előtérbe helyező válogatása, „A szirének hallgatása”. Magyar nyelven hosszú évtizedek alatt, ugyan kivétel nélkül magas minőségű fordításban, de akadozva áll csak össze a Benjamin‑életmű, és még mindig nem olvasható teljes egészében. Igazán fájó hiányként az jelenik meg, hogy a már lefordított szövegek sem jelenhettek meg újra (és újra), aktualizált formában, egy kiadó egységes minőségű és tudományos mércével mérve is magas igényű kiadásában. Így aztán a magyar olvasó számára komoly utánajárást igényel, ha egyben szeretné látni, közelítőleg kimerítően megismerni a szerző életművét.

Az elmúlt bő két évben azon dolgoztunk,[13] hogy Benjamin magyarul eddig nem olvasható szépirodalmi és irodalomesztétikai írásai elérhetővé váljanak. Szövegről szövegre és mondatról mondatra küzdöttük keresztül magunkat a szövegeken és azok gazdag hivatkozásvilágán. A munkába fektetett idő és energia óhatatlan velejárójaként a szövegvilág (a fotókon és életmegnyilvánulásai révén beazonosíthatónak tűnő, bár örökre megfoghatatlan „Walterrel” mint személlyel egyetemben) a szent iratok hipnotikus erejével kezd bírni a vele sokat foglalkozó számára. Stephan Wackwitz emlékezetes cikke már korábban felhívta rá a figyelmet, hogy Benjamin írásművészete és tragikus életútja a szentségimádó fanatizmusba sodorhatja lelkesült olvasóit. „A szentek legendáinak motívumai vegyülnek benne a klasszikus művészlegendákkal: megható ügyetlenség az élet praktikus dolgaiban; korán kiütköző kivételesség; a kortársak félreismerik a zsenit, míg néhány széles látókörű (Hofmannsthal!) profetikus módon mégiscsak felhívják rá a figyelmet; szerelmei és barátai elárulják; az uralmon lévő gonoszok üldözik; halálával a mű szolgálatában áldozza föl magát (a mítoszokkal övezett kézirat, amelyet egy aktatáskában állítólag keresztül cipelt a Pireneusokon); majd végezetül bekövetkezik a poszthumusz apoteózis. A legendából még a csoda eleme sem hiányzik: Adorno úgy vélte, hogy Benjamin Port Bou‑i öngyilkossága a spanyol határőröket annyira megrázta, hogy az emigránscsoport többi tagját mégis hagyták beutazni az országba, akik így átmenekülhettek Amerika szabad világába.”[14] Ám ha a szerzőt és szövegvilágát szentnek tekintjük (illetve részben tudattalanul így viszonyulunk hozzá), akkor a fordítás aktusa könnyen szentségtörésnek tűnhet és minősülhet.

Erre válaszul hadd idézzek meg az 1960‑as években a filozófiai hermeneutika szellemében „felfedezett” benjamini fordításelmélet, a Baudelaire‑fordítások előszavaként megjelent, de nagyszabású önálló (fordítás)elméleti „kutatási tervként” (is) olvasható A műfordító feladata című esszé helyett most egy későbbi töredéket, amelyet Benjamin Günther Stern (később Anders) nevű rokonával folytatott 1935-ös vagy 1936-os beszélgetései alapján jegyzett le, francia címen: La Traduction – Le pour et le contre. A töredéknek csak a címe francia, emlékeit Benjamin német nyelven rögzítette: „Ez – akármilyen bámulatosan hangozzék is – attól a módtól függ, ahogyan alkalmazzuk a fordítást. Ne ámítsuk magunkat: a fordítás mindenekelőtt – technika. És mint ilyen miért is ne volna kombinálható más technikákkal? Itt elsősorban a kommentálás technikájára gondolok. (…) A fordításnak ez a szerencsés formája, amely a kommentárban számot ad magáról, és a különböző nyelvi szituáció tényét is tematizálja, az újkorban sajnos egyre inkább veszendőbe ment.”[15] Benjamin itt látszólag a lehető legmesszebbre távolodott korábbi gondolatától, hogy az ideális fordítás az interlinearitás szószerintiségében valósul(hat) meg. Az iménti idézetben a kihagyott mondat következőképpen hangzik: „Jelentős művek fordításai annál kevesebb eséllyel sikerülnek, minél inkább arra törekszenek, hogy technikai értelemben szolgáló funkciójukat egy önálló műforma funkciójává emeljék.” – Benjamin itt mintha (saját ifjúkori önmagához képest kétségbeejtően józanul) amellett érvelne, hogy a műfordítás ne akarjon „önálló műformává” válni: inkább váljék egyre tudatosabbá az általa használt technikák tekintetében.

George Steiner Bábel után című könyvében az interlinearitás benjamini gondolatának Goethéhez való visszakötése és ragyogó értelmezése mellett arra is rámutat, hogy a fordítás lehetetlenségének makacs gondolata végigkísérte a műfordítás történetét. A fordítás gyakorlatának korai évszázadaiban a szent gondolatok idegen nyelvre történő átvitelének szentségtörő jellegét hangsúlyozták, „[t]öbbnyire azonban, a 15. század végétől pedig mindenképpen, tisztán világi alapokon áll a fordítás lehetetlenségének tétele. [Kiemelés tőlem.] Arra az egyszeri és gyakorlati meggyőződésre támaszkodik, hogy amiként nem lehetséges tökéletes szimmetria, két, egymástól eltérő szemantikai rendszer sem lehet egymásnak pontos tükörképe.”[16] A 20. század elején két zseniális fiatalember, Popper Leo és Lukács György levelezésében addig a szélsőséges pontig jut el a szemantikai rendszerek „fordíthatatlansága”, megfeleltethetetlensége felett érzett kaján örömében (és gyászában), hogy semmiképp se megértéselméletekre, hermeneutiká(k)ra és művészetfilozófiá(k)ra irányuló törekvéseinket ápoljuk, hanem alapozzuk meg a félreértés elméletét: a szükségszerűen és mindenütt jelenvaló jelentésbéli torzulások és áthallások, félremagyarázások és rosszul (avagy Gadamerrel szólva: másképp) értések leíró rendszerét. Ezt a gondolatot támasztja alá a fordítás gyakorlata, napi rutinja is: az idegen nyelvből fordított szöveg keletkezése közben verziók és verziókombinációk végtelen(ül tovább kombinálható) sorozata: a mondat élete saját számtalan elvetélt (iker)testvérének gy/nászi ágyán bontakozik ki. Ha a fordító képtelennek bizonyulna arra, hogy (olykor) felelőtlen, a megjelenést, mint valamiféleképpen világra jövés felől tekintve mégis végső döntések százait hozza meg egy‑egy szöveg elkészítésekor, próbálkozásai holt kísérletek maradnának csupán. Újra Steinert idézve: „A versfordítás lehetőségének elutasítása tulajdonképpen csak annak az általános tételnek az élesebb megfogalmazása, hogy semmi sem fordítható le semmilyen más nyelvre, csak súlyos veszteségek árán. Ugyanez elmondható, formailag és tartalmilag éppúgy, a prózáról is. Ha pedig filozófiáról [pl. Benjamin fordításáról, Zs.A.] van szó, még jogosabbak a támadások. (…) Akárcsak a költészet megértése, a filozófiáé nemkülönben hermeneutikai gyakorlat, melynek hitele magában áll, ám roppantul ingatag nyelvi alapokon.”[17] Valószínűleg nem véletlen azonban, hogy művében, a Bábel utánban felsorakoztatott, évszázadokat átívelő fordításelméleti irodalom átfogó ismerete ellenére, illetőleg annak fényében Steiner akkor is Walter Benjamint idézi (és idézi meg), amikor a fordítás mellett felhozott érvek rendszerére pillant: „A fordítás mellett felhozott érveknek éppúgy vallási és misztikus előzményei vannak, mint az ellene szólóknak. (…) Így szemlélve a fordítás teleológiai imperatívusz; szüntelen, makacs kutatása minden kicsi résnek, nyiladéknak vagy zsilipkapunak, melynek által az emberi beszéd ágakra szakadt folyama visszaömölhet a tenger vizébe, ahogy az elrendeltetett. (…) Ez rejlik Walter Benjamin nézeteinek lelkesültségében is, akinek a szemében a fordító a fordítás, a műre adott visszhang révén mintegy előteremt egy olyan nyelvet, mely közelebb áll az emberi beszéd ősi egységéhez, mint akár az eredeti, akár pedig az a nyelv, amelyre fordít.”[18]

*

„[E]lőteremt egy olyan nyelvet” – elárulhatom, hogy nem ritkán, sőt legtöbbször izzadságosan történik ez a nyelvteremtés. Szeretném ezt néhány példával illusztrálni. A beszélgetés a felvonulás felett című elbeszélés Masséna terét ma is létező földrajzi helyként a Google fotók segítségével nem volt lehetetlen elképzelni, ellenben a karneváli díszítmények és jelenségek forgatagát már sokkal inkább: „Bár még nem sötétedett be, a Masséna tér körüli homlokzatok izzani kezdtek. Hirtelen színes lámpások tüze borította be a rácsos építményt, amely összetákolt, formára fűrészelt vásári és cirkuszi jelképekkel keretezte a homlokzatokat. Azon a helyen, ahol imént egy oroszlán állt, most sárga fényekből szerkesztett rácsos karám izzott fel, s ennek sziluettjében két pirosló lámpás utalt a ragadozó nyelvöltögetésére; (…).” Ennél is nagyobb kihívás elé állították a fordítót az álomelbeszélések, amikor olyan sosem‑látott és sosem-volt helyeket kellett rekonstruálni, amelyek csak az álmodó vízióiként léteztek: „Ez az álombéli hely semmiben sem hasonlított a valódira. Egy meredek domboldalon kaptattam úttalan utakon, majd egy kihalt útvonalra bukkantam, amely széles sávként vezetett át egy északiasan komor, korhadó fenyőerdőn. (…) Alig néhány lépésnyire feltűnt egy nagy, fűvel benőtt térség, az erdős szakasz régi, hosszú ideje elhagyatott része, ahol bal felől, a hosszanti oldalon magas, ódon templom állt, jobbra pedig, a rövidebb oldalán, méretes fülkeként valamiféle nagy kápolna vagy baptisztérium emelkedett.” Az 1939. október 11-12‑ei[19] álom esetében Benjamin személyes, levélírói hangjára kellett rátalálni. Bár a szerzőnek hat kötetnyi levelezése már megjelent, de nem könnyítette meg a feladatot, hogy ez esetben a levél irodalmi álomleírás („Ez az a fajta álom, amilyet talán öt évente egyszer álmodik az ember, és amely az ’olvasás’ motívuma körül forog.”), ám egyszersmind személyes üzenet is Benjamin saját élettörténetére és elméletírása kialakulásának történetére tett utalásokkal: „Teddie emlékezni fog rá, milyen szerepet játszik ez a motívum az ismeretelméletről szőtt gondolatmeneteimben.”

A Párizsi napló fordításának legfőbb nehézségét nem is elsősorban a francia utalások sűrűsége jelentette, mint a megidézett tárgyi világ („az Alkménét alakító Valentine Tessier szerepe szerint öltözete csipkéi, szalagjai, vállkendői és fodrai” vagy Berl szobájának leírása: „Később a szerző szobájában: alacsony ülőalkalmatosságok, leszámítva az íróasztal melletti széket. A szoba rövidebb falánál kivilágítható akvárium áll. Fölötte Picabia egyik festménye. A zöld tapétás falakat aranyozott lécek szegélyezik. A polcokat zöld bőrrel vonták be: […].”) és a magyar fordításban máig nem elérhető Berl‑féle szövegvilág idézetként történő rekonstruálása: „A szadizmusról szóló szakasz: mi másra tanít Sade műve, mintsem arra, hogy […].”

A legsíkosabb talajt a fordító talpa alatt ebben a válogatásban a Párizsi passzázsok. Első jegyzetek jelentette: a gyűjtő szenvedélyes tekintete alatt felizzó fragmentumok, könyvészeti utalások, történeti hivatkozások, időről időre filozófiai reflexiókkal fűszerezve: nem csak a Passzázsok‑munka[20] magyar fordításának hiányában, hanem a historizmusnak, mint szellemtörténeti korszaknak a magyar kultúra talajában történt felületes begyökerezettsége okán ezeknek a jegyzeteknek a lefordítása igencsak nehéz föladvány. – Az internet segítségével a könyvészeti adatok, személyek és helyszínek némi kutakodással (és sok segítséggel!) beazonosíthatók, de a leghathatósabb megerősítést annak felismerése jelenti, hogy a fordítás nemcsak mondatról mondatra történő értelmezés, hanem (ön)kritikája, csapatmunkában történő megvalósulása során újabb és újabb olvasatokat dolgozhatunk ki. Kiemelt példa erre számomra a Párizsi passzázsok K’, 1‑es jegyzete alakulása: míg első olvasatra úgy tűnt, hogy ennek a szakasznak a hangsúlya egyértelműen a napóleoni harcokon van, tehát Mars meg Hádész miatt válnak „alvilágivá” a metrólejárók nevei, második olvasatra, kontrollfordítói segítséggel egyértelművé vált, hogy az „alvilág” fogalmiságát sokkal inkább maga a metró, az emberek föld alá áramlása hívja elő. Ezáltal a hangsúly a történelmi idők emlékezetéről a jelenre, a metróhasználatra tolódik át, megváltoztatva nemcsak ennek a szakasznak az olvasatát, hanem egyszersmind a teljes szövegkörnyezetre vetett tekintetet: nem a jelenben élő múlt, hanem a múltat újraértelmező jelen válik hangsúlyossá.[21]

Kritikussá válhat az elméleti szakasz fordítása akkor is, amikor az adott szövegrész önreferencialitása révén a szövegegész sajátos sűrűségét növeli, tehát prózai ars poeticaként azon van éppen, hogy megsokszorozza a töredékgyűjtemény értelemgazdagságát. Akárcsak a K’,10, amely a gyűjtés elméletéhez fogalmaz meg belátásokat: „A gyűjtés esetében fontos: a tárgy még határozottabb jelentőségre tesz szert, ha elválasztjuk hasznossága eredeti funkcióitól. Valóságos enciklopédiaként tartalmazni fog minden tudnivalót az eredetével összefüggő korról, tájról, iparról és tulajdonosokról.”[22] Benjamin feljegyzései között gyakran előfordul, hogy önmagának, a lejegyzőnek adja kezébe a programot, önmagát emlékezteti munkája céljaira és értelmére (ezt nevezném a keletkező szöveg „önreferenciájának”): „A jelenkor ritmusához, amelyik ugye meghatározza ezt a munkát is.” [H’, 16] Máshol „Tendenz dieser Arbeit”-ról beszél. Mit érthet vajon alatta? Irányt, irányultságot, célkitűzést, módszert, amelyre muszáj lépésről lépésre újra emlékeznie?! Legalább olyan nehéz ilyenkor egyetlen szóval megfelelést találni a megsejtett (félreolvasott?) gondolathoz (és felidézni az olvasóban egy ideális olvasatot), mint azokban az esetekben, amikor egy letűnt életvilág tárgyaira kell utalnunk: a „Meta”[23] vagy a „Butzenscheiben”[24] esetében.

*

Benjamin történelemkezelésének kialakulása közben felfedezhetjük Gustav Landauer eszméit és történelemfelfogását,[25] főként annak a radikális kritikának a továbbvitelét, amellyel Landauer a történelemről alkotott lineáris és haladáselvű történelemfelfogásokat illette. A jövő kutatását Benjamin értelmezésem szerint azért is tarthatja nyárspolgárinak,[26] mert a jövő nem váltja fel a mindenkori jelent, nem váltja meg egycsapásra kínjaitól és gondjaitól, tehát önmagában nem hozhat enyhülést sem. Nem hoz szubsztanciális értelemben újat, pusztán a leporelló, a kihajtogatható képeskönyv mintájára jelent „átfordulást”. A mindenkori „ma” valóban napról napra megszűnik létezni, hogy átadja a helyét egy éppen ugyanúgy a múltban gyökerező újabb jelen‑pillanat, ma(iság), kortársiság számára: „Hiszen az idő múlása maga is erkölcsi történés: nem abban a tekintetben, hogy a mából holnap lesz, hanem abban, hogy a ma átcsap a tegnapba. Kronosz kihajtogatható képeskönyvet tart a kezében, amelyben a napok, egyik a másik után, visszahullanak a múltba, miközben megmutatják rejtett hátoldalukat, a tudattalanul átéltet. A történésznek ezzel a hátoldallal van dolga.”[27] Landauerre is támaszkodó történelemfilozófiája így azt a tanulságot hordozza, hogy a „most” a múlt fiziognómiájával bír: eleve benne rejlik a teljes múlt. A jövőbe átforduló mindenkori „ma” is egyfolytában saját múltjával terhes. És ahogy az iménti idézet folytatódik, „vele kapcsolatban a Goethe féle mondás érvényes: »Es sei, wie es wolle, es war doch so schön.«[28] Ez az oldal békülékeny.” – A filozófiai folyóirat, amelyet Benjamin Brechttel együtt tervezett, a Krízis és kritika címet viselte volna, és érzésem szerint saját megalapozásának lényeges eleme lett (volna) ez a goethei derű, amelyre a 21. századi olvasóknak is hatalmas szüksége van. Ahogyan Steiner írja a reneszánsz és reformáció koráról: „A robbanásszerű megújulás korában, melyet azonban egyszersmind a megcsömörlés és a káosz is fenyegetett, a fordítás szívta fel, öntötte formába és terelte csatornákba a fejlődéshez szükséges nyersanyagot. A szó valódi értelmében matière première volt, a képzelet legfőbb tápláléka. Mi több, a fordítások alkották meg a múlt és a jelen, a különféle nyelvek és nemzeti, vallási konfliktusok feszítő erejétől széthasadó hagyományok közötti viszony logikáját.”[29] Remélem, hogy hasonlóan reményteli értelemben jelennek meg a magyar Benjamin-szövegek és a bennük rejlő hatalmas tudósi‑fordítói munka Kronosz kihajtogatható képeskönyvének lapjain és adnak táplálékot sokunk képzeletének.

*

Jegyzetek:

[1] https://1749.hu/fuggo/kritika/walter-benjamin-paul-scheerbart-lesabendio.html

[2] Angolul számos kiadásban, például: Walter Benjamin: Selected Writings. Szerk. Marcus Bullock, Michael W. Jennings. Harvard Univ. Press, Cambridge, Massachusetts; London, 1996. Walter Benjamin: The Arcades Project. Ford. Howard Eiland, Kevin McLaughlin. Belknap Press, Harvard Univ. Press, Cambridge, Massachusetts; London, 1999. Olaszul: Walter Benjamin: Opere Complete. I-XI. Szerk. Enrico Ganni, Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Torino, Einaudi, 2000-2014. Franciául számos kiadásban, például: A kritikai kiadás egyes kötete a párizsi Klincksieck kiadónál. Valamint: Walter Benjamin: Œuvres 1-3. Ford. Maurice de Gandillac, Pierre Rusch, Rainer Rochlitz. Paris, Gallimard (=folio essais), 2000.

Portugálul legutóbb:  Walter Benjamin: Diário parisiense e outros escritos. Ford. Carla Milani Damião; Pedro Hussak; Amon Pinho; Francisco Pinheiro Machado. São Paulo, Hedra, 2020.; Románul: Originea dramei baroce germane. Ford. Maria-Magdalena Anghelescu, Lorin Ghiman şi George State. Előszó: Ioan Pop-Curșeu, Cluj, TACT, 2010.; Stradă cu sens unic. Ford., előszóval és jegyzetekkel ellátta: Christian Ferencz‑Flatz. Cluj, TACT, 2014.; Opera de artă in epoca reproductibilității sale tehnice. A kritikai kiadás alapján. Szerk. Burkhardt Linder, Simon Broll, Jessica Nitsche. Ford. Christian Ferencz-Flatz. Cluj, TACT, 2015.; Limbaj și istorie. Ford. Maria-Magdalena Anghelescu, George State, Theodor W. Adorno esszéjével. Cluj, TACT, 2015.; Ld. https://edituratact.ro/authors/walter-benjamin/

[3] A román fordítást már a most készülő kritikai kiadás alapján folytatják.

[4] Walter Benjamin: Werke und Nachlaß. Kritische Gesamtausgabe. (21 k.) Berlin, Suhrkamp, 2008-

[5] Francia kulturális reakció Nicolas Weill cikke a kritikai kiadás egyik kötetének francia megjelenésére, 2023. márc. 4.: „Sur le concept d’histoire”: Walter Benjamin en six versions. https://www.lemonde.fr/livres/article/2023/03/04/sur-le-concept-d-histoire-walter-benjamin-en-six-versions_6164173_3260.html

[6] Szerkesztette: Zoltai Dénes. A kötet fordítói: Berczik Árpád, Széll Jenő, Bizám Lenke, Barlay László.

[7] Hermann István kritikájából, ill. Radnóti Sándor szóbeli közlése alapján kiderül(t), hogy Lukács és közvetlen tanítványi köre Benjamint marxistának nem, csak marxizálónak tekintette: Hermann István: Walter Benjamin: Kommentár és prófécia. In: Társadalmi Szemle, 1970, 340–343.

[8] Erre utal Lakner László 1970‑es műve: a „Karte I – My George Lukács-book”.

[9] Két részletben jelent meg az Új Symposion folyóiratban: Radnóti Sándor: „’tisztelt közönség, kulcsot te találj!’” In: Új Symposion (Újvidék, Jugoszlávia), 1979. XV. 168. sz. 147–152. és 169/170. sz. 195–202.

[10] A Krédó és rezignáció címen megjelent későbbi kötet első fejezeteit a Filozófiai Szemle közölte 1974‑ben. Külföldön publikált fejezetei: Radnóti Sándor: Most. Walter Benjamin történetfilozófiája, Híd (Újvidék, Jugoszlávia), 1978. XLII. 6. 759–767. Radnóti Sándor: Bloch und Lukács: Zwei radikale Kritiker in der ‘gottverlassenen Welt’. In: Ágnes Heller, Ferenc Fehér, György Márkus, Sándor Radnóti: Die Seele und das Leben. Studien zum frühen Lukács. Frankfurt/M., Suhrkamp, 1977, 177–191.

[11] Weiss János szíves szóbeli közlésére támaszkodva írom ezt.

[12] Szabó Csaba, Schein Gábor, Somlyó Bálint, Sándorfi Edina, Szitás Erzsébet, Molnár Mariann, Pálfalusi Zsolt és Hegyessy Mária fordítottak egyes szövegeket. Ábrahám Zoltán Benjamin disszertációját (A műkritika fogalma a német romantikában) fordította. Weiss János és Fogarasi György filozófiai szövegek és levelek megjelentetésére vállalkozott.

[13] Ehelyütt szeretném megköszönni Kerekes Amália, Kun János Róbert, Ádám Péter és a 1749.hu szerkesztői figyelmét és segítségét!

[14] Stephan Wackwitz: Todestag. Rettet Benjamin vor seinen Fans! Die Welt, 2010. 09.26. https://www.welt.de/kultur/article9853745/Rettet-Walter-Benjamin-vor-seinen-Fans.html

[15] Walter Benjamin: La traduction – Le pour et le contre. In: Uő.: Gesammelte Schriften. 6. k. Szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 158 sk. Magyarul: A fordítás – pro és kontra. Ford. Szabó Csaba. In: Walter Benjamin: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások. Budapest, Osiris, 2001, 113–115., itt: 114. – A datálás Günther Anders levélbeli közlése alapján történt, ld. GS 6. k., 729.

[16] George Steiner: Bábel után,1.k. 209.

[17] Steiner, id.m., 212.

[18] Steiner, id.m., 213.

[19] https://1749.hu/szepirodalom/proza/walter-benjamin-gretel-karplushoz.html

[20] http://benjamin-passagen.de/

[21] [K’, 1] első variánsa: „Utóirat a metróállomásokról szóló megjegyzéseimhez: a metróállomások teszik, hogy a helynevekből, ahol I. Napóleon győzedelmeskedett, alvilági istennevek lesznek.” Második variáns: „Utóirat a metróállomásokról szóló megjegyzéseimhez: a metróállomások miatt azoknak a helyeknek a nevéből, ahol I. Napóleon győzedelmeskedett, alvilági istenek nevei lesznek.”

[22] Egy első verzióban ugyanez a szöveghely még így dadogott: „Fontos a gyűjtéshez: az teljesíti ki a tárgyat saját jelentőségében, ha felmentetik hasznosságának minden eredeti funkciója alól. Az összes tudományág valóságos enciklopédiájává válik, a tájévá, az iparévá, a tulajdonosáévá, ahonnan, vagy akitől származik.”

[23] A „meta” az a három oszlop, amely a római cirkusz kocsiverseny‑pályáján a fordulópontot jelölte. Képi ábrázolása és leírása itt: https://de.wikipedia.org/wiki/Meta_(Circus)

[24] Csutásüveg: azaz apró, kerek vagy hatszögletesre vágott üvegtáblák, üveges ólomba foglalva (Révai Nagylexikon, 1912).

[25] Libera Pisano: „The Tragedy of Messianic Politics”: Gustav Landauer’s Hidden Legacy in Franz Rosenzweig and Walter Benjamin.  https://www.mdpi.com/2077-1444/13/2/165

[26] „A mostban a dolgok arckifejezése szürrealisztikus, a jövőben nyárspolgári. A látszat, amelyet ekkor számolunk fel, nem más, mint annak látszata, hogy a letűnt dolgok a Mostban adottak. Valójában: a Most az elmúlt idők legbelső képe.” Walter Benjamin: Párizsi passzázsok. Első jegyzetek [O’, 81]

[27] Benjamin: Kortárs jakobinus. Werner Hegemann „A kőből épült Berlin” című könyvéhez.

[28] „Te boldog tekintet! / Ha ború, ha derű, / Amit valaha láttál: / Szép volt, gyönyörű!” J. W. Goethe: Faust II. Ford. Márton László. Budapest, Kalligram 2016, 414.

[29] Steiner, id.m., 216. Ő idézi a következő Goethe‑szentenciát is: „Mondjanak bármit is a fordítás elégtelenségéről, igenis ez volt és lesz is mindenkor a legfontosabb és legnemesebb munkák egyike.” Steiner, id. m., 217.o. Görög Lívia fordításában.