Tavaly is a kezembe akadt egy frissen fordított nagyformátumú történelmi horrorregény, idén is. Míg a Részünk az éjszakából a nyolcvanas évek Argentínájának forrongó politikai közegébe ültetett démoni okkultizmusával szorongatta meg a hazai olvasókat, Tananarive Due az ötvenes évek Floridájában mutat meg egy kísértetjárta épületet, amely mintha minden meggyilkolt fekete gyermek fájdalmát őrizgetné. Ráadásul nyári könyvek ezek, ősszel.

A két könyv összehasonlítása nem csak amolyan alkalmi mentális gimnasztika: arra szeretnék rámutatni, hogy 

a horror népszerűsége egyenes arányban erősödik a társadalompolitikai folyamatok romlásával, és nem véletlenül fedezik fel újra a kísértethistória eszköztárát azok a szerzők, akik a generációs és társadalmi traumák feldolgozását célozzák meg.

A természetfölötti az általunk nem értett, nálunk nagyobb, megfoghatatlan erők kézenfekvő szurrogátuma, a kísértés pedig általában olyan emlékezés, amelytől a legszívesebben elfordulnánk. Mindkét regény gyerekszereplőket mozgat – nemcsak egy megrázóbb utazás kedvéért, hanem mert „alulnézetből” mindig többet észlelünk, a felnőttek igaz torzságukban láthatóak, mi, olvasóként pedig visszafordulhatunk az ártatlanság origójához, ahol nyers egyszerűséggel mutatkozik meg, mennyi mindent veszíthetünk, ha kizuhanunk az empátia, az egyszerű barátság, a családi szeretet alapértelmezett köreiből.

Tananarive Due nem először jelenik meg magyarul, habár A vér hatalma (Lektűr, 2001) óta nem kevés idő telt el. A javítóintézet hangzatos visszatérés: többszörösen díjnyertes mű, 

precízen kikutatott panoráma a feketék helyzetéről az ötvenes évek Amerikájából,

különös tekintettel az Arthur G. Dozier fiúiskolában történt atrocitásokra. Due regényében ez egy fiktív javítóintézetre cserélődik, hasonlóan kitalált helyszínekkel és szereplőkkel, de mindnek megfeleltethető valami a valóságból.

Nem kellene meglepődnöm, hogy egy ilyen komplikált örökséghez egy relatíve egyszerű, szokványos, kiszámítható lefolyású regényt kapunk, amelyben a felbukkanó kísértetek sem rendelkeznek különösen szokatlan tulajdonságokkal. Fiatal testvérpár található a cselekmény középpontjában, és viszi e hatalmas regény két súlyos ágát. Robbie nővérét védve megrúgja a fehér McCormack fiút, akinek apja elintézi, hogy Robbie a Gracetowni Fiúiskolába kerüljön hat hónapra. Grace pedig elkezd odakint mindent megmozgatni, hogy öccsét kijuttassa onnan.

Van tehát egy nyomasztó, befelé forduló történeti szál, amely egy tűzesetben elhunyt gyerekek kísértetei között, illetve nagyon is élő, kellemetlen, abuzív karakterek elnyomása alatt játszódik. Aztán van egy sziszifuszi küzdelmekkel központozott „kinti” történet, amelyben ennek a történelmi időszaknak szélesebb kontextusát meg lehet vizsgálni, mondjuk, jogi értelemben is. Mindkét gyermek küzdelme súlyos csapásokkal jár, más-más módon küldi szerencsétleneket a padlóra a világ, de felállnak, továbbmennek, mert mást nem tehetnek.

Szerencsére nem minden teljesen reménytelen. Az intézetben Robert anyja túlvilági jelenlétébe kapaszkodik, és még az egymással szemétkedő fiúk között is van némi összetartás, szolidaritás, játékosság, kiútkeresés. Grace a polgárjogi mozgalmak előszeleit érzékeli, látszik, hogy ekkor már nem mindenki él teljes félelemben, a Ku-Klux-Klan támadásai ellenére egyre többen állnak ki igazukért a nyomasztó, forró Délen is.

Emlékeztet ez a regény azokra a hat-nyolcrészes minisorozatokra, amelyek igaz történeteket dolgoznak fel. Részben felkelti a kíváncsiságot a tágabb kontextus iránt, részben szórakoztat, de az is igaz rá, hogy kényszeresen igyekszik kitölteni a rendelkezésre álló időt. Bár egyenesre és érthetőre szerkesztett prózát kapunk, nehéz nem észrevenni, hogy egyik-másik mondat mintha az előzőt magyarázná feleslegesen, jelenetek, fejezetek tűnnek toporgónak és ismétlőnek, mintha csak azokat igyekeznének újra felvilágosítani, akik hosszabb időre letették a könyvet.

Nem működik nekem ebben a könyvben a bentlakásos kísértetek szála sem: nem tudtam igazán megérteni, mi a jelenlétük igazi tétje, ereje, ahhoz viszont túl egzakt módon vannak leírva, hogy allegorikusan értelmezzük őket. Nem viszik el a regényt a horror irányába jobban, mint az élők kegyetlenkedései, de megmenteni sem képesek senkit, hacsak nem akkor, amikor már minden szimpatikus szereplő együttes erővel kongatja a deus ex machina harangját.

A javítóintézet az arany középúton szeretett volna járni valahol A Nickel-fiúk és a Hill House szelleme között,

de talán a terjedelme, talán az elkötelezetlensége miatt inkább zavarossá válik ez a kettősség. Markáns, hatásosan bemutatott karakterei (az antagonista Haddocktól kezdve Kéken és Félvéren át egészen a legjelentéktelenebb mellékszereplőkig) valójában nagyon szűk skálán mozognak, mindig ugyanazon arcukat mutatják. Egy-két sablonos fordulatot leszámítva nincsenek nagy meglepetések.

Cserébe vannak itt csodálatra méltó eredmények is. Mondjuk, hogy erőfeszítés nélkül viszi át az olvasót egy olyan közegbe, amelyről talán mindannyian hallottunk már, de testközelből ilyen intenzitással ritkán élhettünk át. 

Autentikus és kegyetlen. Ráérős, de egyenletesen adagolt cselekmény, soha meg nem zökkenő mesélői hang:

az olvasó kellő időt és teret kap minden információ feldolgozásához.

Szóval, én is egy kicsit a két szék közé estem ezzel a könyvvel. Szerettem volna szeretni, de elmarasztalni sem tudnám igazán súlyos érvekkel. Jobb volna ezt a könyvet azoknak ajánlani, akik nem ismerik még a kísértethistóriák minden fortélyát és fordulatát, esetleg azoknak, akik nem ütköznek meg fogyaszthatóra szerkesztett, tévéfilmes lefolyásán sem. Mert ez a történet mégiscsak fontos, tanulságos. Reménnyel beszél egy reménytelen időszakról, amelynek visszhangjait mind a mai napig érezzük.

Talán mégsem az a célja a kísérteteknek itt, hogy a trauma allegóriájaként vagy ijesztő fantomokként kigáncsolják az írott szó hatásosságát. Talán tényleg nem tudunk mit kezdeni a megrontott életek elvarratlan szálaival, hiába nézünk szembe velük, hiába nem félünk többé – ettől még kísértetjárta világban élünk.

Tananarive Due: A javítóintézet. Fordította Neset Adrienn. Budapest, Magnólia, 2025. 480 oldal, 6980 forint