Többen is rávetették magukat, vágták, kivéreztették, megcsonkították, a végén még bele is rúgtak – a Holt idény kézirata mindenféle tortúrát elszenvedett, mire nagy nehezen, felismerhetetlen formában végül is ki merték adni. De hiába dolgozták meg ennyire a szerkesztői, hiába kapott szolidabb borítót, hiába fogyott jól, a Ballantine hamarosan visszalépett a marketingtől és a terjesztéstől, a Jack Ketchum álnéven író fiatal Dallas William Mayr első regénye így hamar elsüllyedt a nyolcvanas évek vértengerében.

Csakhogy a horror világában a feltámadás egyáltalán nem ritkaság: a könyv csaknem másfél évtizeddel később új életre kelt, amikor megjelent az Unexpurgated Edition (Cemetery Dance Publications, 1999), amely részben visszaállította az eredeti véres jeleneteket és a kegyetlenebb befejezést. Ahogy mondani szokás, igazi kis kultklasszikká vált.

De mi is ez a könyv, hogy eredetileg csak bottal mertek hozzányúlni? 1980-at írunk, a Vérkönyvek előtt, a kiadói világ még igyekszik Stephen King megmagyarázhatatlan, őrületes sikereit valahogy összeegyeztetni azzal a paradox ténnyel, hogy a horrort nem nagyon keresik az olvasók. Akárhogy is, valami már elkezdődött: a mozikat és a könyvesboltok polcait egyre inkább megtöltötték az új szörnyek, társadalmon kívüli, vagy pszichés betegségekkel küzdő, esetenként deformált sorozatgyilkosok, emberevők, erőszaktevők.

A Holt idény tulajdonképpen (strukturális szempontból, eredetiségében) nem igazán lóg ki ebből a kiskánonból:

egy csapat fiatal kibérel egy házat Dead Riverben, éjjel megtámadja őket egy csapat kannibál, fin.

Bár Ketchum éppen csak megelőz olyan (kábé hasonló) filmeket, mint a Péntek 13 vagy a Cannibal Holocaust, lazán mondhatunk párat, amelyekből ő is meríthetett: A texasi láncfűrészes mészárlás (1974), Az utolsó kannibálvilág (1977), Sziklák szeme (1977) vagy a bevallott inspiráció, Az élőhalottak éjszakája (1968).

Két tényező viszont kiemeli Ketchum regényét. Először is, amikor beindul a buli, a véres jelenetek nem csak véresek, és nem az egyszeri sokk céljával íródnak – nehéz is lenne, hiszen majdnem minden oldalra jut olyan részletgazdag emberhámozás, amivel Ketchum gyakorlatilag azt mondja: a következő fejezetekben ez lesz a norma. Másodszor, ez a regény simán megmutatja az elkövetők nézőpontját. Nemcsak azt, ahogy rákészülnek, hanem azt is, ahogy élnek, ahogy gondolkodnak, ahogy lazán pecsenyéznek, ahogy felizgulnak erre az egészre, szóval itt all inclusive a degenerációs turizmus.

Mindez nem holmi fordulat valahol a regény végén, egy-egy durvább jelenet két rohanás között, nem, 

ez a regény a sápadag kis beköltözést és nyegle karakterskicceit leszámítva padlógázas, üvöltvefröcsögős húsdaráló

– nem tabu az emberi test semmiféle zsírja vagy nedve. Lehetne mindez természetesen valami abszurd, eszetlen cirkusz, de épp az a bökkenő, hogy Ketchum prózája teljesen funkcionális és tárgyilagos, látszólag komolyan elkötelezi magát amellett, hogy mindent mutasson és semmiért ne kérjen bocsánatot, mert (ahogy az utószóban ő is utal rá), néha ilyen az élet.

Tény, ezt a könyvet is igaz (legalábbis igaznak vélt) történet inspirálta, ahogy a Sziklák szeme esetén, a fő forrás itt is a tizenhetedik századi skót törvényenkívüli, Sawney Bean legendája volt, aki kannibálok egész klánját nemzette. Gyerekek és felnőttek együtt indultak portyára Bennane Head környékén, mégsem kapták el őket hosszú ideig. Ketchum regényében ugyanez a felállás, és természetesen az egyik legmegrázóbb aspektusa, hogy gyerekek is vannak az elkövetők között. Amikor pedig a levadászott átlagemberek időnként vissza-visszaütnek, ezeknek a gyerekeknek a feje loccsan szét.

Szóval igen, a Ballantine érthetően igyekezett minél több húzós jelenetet kiköltöztetni ebből a könyvből, és bármi is történt a javított kiadással, lehetetlen nem észrevenni, hogy valami még így sem teljesen kerek ezzel a könyvvel. Egyrészt aránytalanul kevés időt töltünk a karakterekkel, nincs növekvő feszültség két jelenet között: 

a könyv felétől már-már kiszámíthatóan csak történnek a borzalmak, sietősen ugrunk nézőpontról-nézőpontra – az áldozatok, az elkövetők, és a nagy nehezen magukat végre összekaparó rendőrök között, akik egyébként még ezt is elbénázzák.

Három szála vagy aspektusa ez a regénynek, ami önmagában elbírt volna valamivel több mélységet: a nyomozás lehetett volna fokozatosabb és kiterjedtebb, a kannibálok bemutatása kaphatott volna történelmi kontextust, illetve a házba beköltöző baráti társaság is lehetett volna komplexebb annál, hogy ki kivel akar kavarni és ki kire izgul fel. Mindez lehetett volna, ám végső soron azzal se veszítünk sokat, hogy nem így történt, mert egyrészt esélyes, hogy emberileg nem lehet ebből többet olvasni, másrészt pedig így lendül meg igazán a könyv, hogy leszaladjon három-négy óra alatt, mint valami pokoli hullámvasút, amiről igazából már a felénél szívesen leszállnánk.

Inkább csak úgy mondom: érezni, hogy Ketchum itt még éretlenebb, bizonytalanabb, kompromisszumokra hajlóbb fiatal szerző – összehasonlítva mondjuk A szomszéd lány kikezdhetetlen profizmusával, ahol két félmondattal rajzolt meg szereplőket úgy, hogy azonnal láttam őket magam előtt – itt kissé elvesztem abban, hogy ki kicsoda, és mire összejött, már nem is nagyon számított.

Ha csak az átlagos nyolcvanas évekbeli horrorregényekhez hasonlítom a Holt idényt, még így is kiemelkedik: markáns, durva, olvasmányos könyv. Nem egy átlagos sikoltozós-kergetőzős slasher, annál sokkal nyomasztóbb és elevenebb. Remélem, voltam annyira szemléletes, hogy akit az ilyesmi érzékenyen érint, már ezt a beszámolót is félbehagyta, de szeretném itt a végén is hangsúlyozni, hogy mindez, amit leírtam, nem csupán recenzió – figyelmeztetés is.

Jack Ketchum: Holt idény. Fordította Rusznyák Csaba. Budapest, Agave, 2023. 224 oldal, 3780 forint