Van ez az új, Edgar Wright-féle Sparks-dokumentumfilm, amelynek promóciós plakátján egy szlogen a következőképp jellemzi a legendás (bár nem a legszélesebb körben ismert) zenészduót: „a kedvenc együttesed kedvenc együttese”. Akárhányszor meglátom Jack Ketchum nevét, hasonló analógia jut eszembe:

kedvenc horroríróim szokták kedvencükként emlegetni,

még ha átlagolvasók ritkán is.

Talán nem véletlen: a főként Jack Ketchum álnéven alkotó Dallas William Mayr amolyan problémás író volt, akitől sorra fordultak el a nagyobb, fősodorbeli kiadók. Rögtön első regénye, az Off Season annyira kicsapta a biztosítékot, hogy a Ballantine már a kéziraton is komoly változtatásokat követelt, végül az erős eladási számok ellenére még az utánnyomásokat sem vállalták be. Ketchum későbbi regényei, novelláskötetei gyakran inkább csak ínyenc, gyűjtői kiadványokra szakosodott kiadóknál jelentek meg, alacsony példányszámban, így egyes könyveinek beszerzése mind a mai napig igazi kihívás.

Az okok Ketchum kegyetlen témaválasztásai mellett szokatlan naturalizmusában keresendők: 

könyvei az erőszak és fájdalom aspektusait helyezik előtérbe, leírásai precízek, a szöveg pedig nem fukarkodik az – olykor elkövetői szemszögű – részletekkel.

A szerző több könyve ráadásul megtörtént események fikcionalizált, de azért még éppen felismerhető variánsa. Jack Ketchum olyan borzalmakkal szembesítette olvasóit, amelyeket nem lehetett sem természetfeletti magyarázattal elütni, sem az alkalmi menekülésben, feloldásban reménykedni.

Ebben az az érdekes, hogy Ketchum könyvei egyáltalán nem szenzációhajhászak. Először is, megközelítésük nyilvánvalóan empatikus. A próza nagyon is higgadt, természetes, már-már kellemes, ha ugyan lehet ilyet mondani – hiteles párbeszédek, tömör, csiszolt, gördülékeny mondatok, így az ízléstelenség vádja még erről az oldalról sem állhatja meg a helyét. Tessék, ez a nyitja: a nincs menekvés hideg felismerése, olyasvalakitől, akiről tudni lehet, hogy nemcsak a téma harsánysága miatt legyeskedett a legelképesztőbb traumák körül, hanem mert megfelelően tudott róluk írni.

Ketchum nem nevezhető teljesen sikertelennek (több könyvét meg is filmesítették), de nem is igazodott a horrorolvasók elvárásaihoz. Stephen King ezt azzal magyarázza, hogy sokan félreértelmezik, mit is várunk a zsánertől, magát a szerzőt Jim Thompsonhoz hasonlítja, aki látszólag szintén tévedésből keveredett a többi hard-boiled krimiíró közé – ők ketten a zsánerirodalom tiszta, olvasmányos eszköztárával az események intim pszichológiai és szociológiai feltárására tettek kísérletet ahelyett, hogy konvencionális drámai ívvel mutatnák be az emberi gyarlóságot.

Ezzel el is érkezünk A szomszéd lány című regényhez, melyet szintén valós események ihlettek (nem tudom, segít-e valamit ennek ismerete az olvasottak feldolgozásában): Sylvia Likens három hónapon keresztül tartó kínzása, megalázása és végül halála – az elkövetők pedig (egy felnőtt gyám ösztönzése és jóváhagyása mellett) a vele egy háztartásban élő, illetve szomszéd gyerekek. Ketchum regénye nem dokudráma – az eseményeket és lefolyásukat laza mintaként kezeli, a szereplőket fiktív karakterekre cseréli, így beleláthatunk az egyik vonakodó elkövető fejébe, és onnan nézhetjük végig egy tinédzser lány szenvedését.

Ha egy regény különféle, csaknem véletlenszerűen sorolt traumák relativizálásával kezdődik, tudni lehet, hogy

ott végig az emberi kegyetlenség lesz a főszerepben.

 Narrátorunk, David felnőtt, a regény egy visszaemlékezés, így egyből megismerjük valami kimondhatatlan dolognak a hosszú távú személyes hatását – aztán persze ki is mondja a dolgokat.

A regény a címből félrehallható könnyed, nyári románccal kezdődik: David találkozása Meggel ártatlan, kedves jelenet. Ő az a lány, aki összetört húgával, Susannel együtt költözik a szomszéd házba, ahol egy megkeseredett, alkoholista nő már eleve több fiút nevelget – nemcsak saját gyerekeit, de a szomszédságból összesereglett srácokat is gyakran kínálja alkalmi sörrel és életbölcsességeivel, akik cserébe egyfajta félelmetes mentort és szövetségest látnak benne.

Megtudjuk, hogy Meg és Susan szülei autóbalesetben haltak meg, tehát kiszolgáltatott helyzetben kerülnek Ruth házába, de eleinte nincsenek komoly konfliktusra utaló jelek. Ketchum takaros leírásokkal teremti meg az ötvenes évekbeli miliőt („furcsa elfojtások, titkok, hisztéria időszaka”), a szomszédságot, a nyarat, a helyi gyerekek közötti relációkat, hierarchiákat, szokásokat. Egy-két párbeszéddel és megjegyzéssel is komplex karaktereket skiccel fel.

Viszonylag hamar kiderül, hogy ebben a tucatnyi gyerekből álló baráti társaságban nem ismeretlen az erőszak: van, aki kisállatokat kínoz, van, aki a vöröshangyák leforrázását tartja elképesztően érdekesnek, és olyan is, aki alkoholista apja elől tekereg, és játssza az erőszakos szemétkedőt. David talán némiképp óvatosabb ezekkel a dolgokkal, őrlődik, hogy menjen-e ezzel az áradattal, de hát ez a lényeg: megy.

Csak gyanítja a dolgok helytelenségét, magyarázatokat pedig utólag talál rá: „Azt gondoltam, valami fura dolog zajlik éppen, valami nagy amerikai zűr készül kitörni. Úgy éreztem, mindenhol ez megy, nemcsak Ruth házánál, hanem mindenütt.” Ketchum nagyon rövid kitérőket tesz, hogy megmutassa a korabeli közhangulatot, erkölcsi mércéket, mégsem lesz elégséges magyarázatunk arra, ami végül bekövetkezik.

Három, egymástól független dolog közelít egymáshoz. Egy: Ruth egyre ellenségesebb a befogadott lányokkal. Kettő: a gyerekek időnként a „Játékot” játsszák, valamiféle brutális katonásdit, ahol a hadifogságba esett személlyel azt tesznek, amit csak akarnak. Három: a szexuális kíváncsiságból eredő indulat egyre növekszik a srácokban, akikben a maszkulinitás legmélyebb primitív gondolatai fogalmazódnak meg – megpróbálják meglesni Meget, és sikertelenségük miatt őt hibáztatják.

Meg persze van egy bunker a ház alatt.

Ezután pontosan az történik Meggel, amit várunk. Szóval nem is az a kérdés, miről szól ez a könyv, hanem az, miért is kellett megírni, vagy még inkább: mi miért olvassuk? Ketchum az utószóban elárulja, hogy mélységesen felzaklatják azok a fajta emberek, akik ilyesmire képesek, még ha kisebb léptékben is. Ez felveti annak a reményét, hogy ha ilyen emberekről olvasunk, talán kialakul bennünk valami, aminek köszönhetően könnyebben felismerjük a rejtett kegyetlenségeket, és talán ledobjuk magunkról az apátiát, a tenni nem akarást – akkor pedig a világ jobb hely lehet.

Csakhogy a próza könnyedsége, a fokozatosság, a lendület, ahogy minden fejezettel közelebb lépünk valami leírhatatlanhoz, minket is beteges kíváncsisággal fertőz meg. Már-már úgy érezzük, magunk is bűnrészessé válunk. Davidhez hasonlóan mi is kíváncsiak vagyunk, vajon meddig mernek elmenni a szereplők. Akkor mi változik igazán? Nem tudom, ez zseniális-e, vagy csak szimplán gyomorforgató. Az olvasó gyakorlatilag maga is bekerül a szövegbe, részévé válik az eseményeknek, és azon kapja magát, hogy saját magának magyarázkodik.

Megkönnyebbülés ezt a könyvet letenni, de még nagyobb megkönnyebbülés lett volna simán félbehagyni – ezzel pedig el is fogy a kritikai rálátásom, hiszen mit lehet még mondani, hát mit lehet erre mondani? Mert ha ki is akadunk a sztorin, még mindig ott lóg a levegőben, hogy ami tényleg megtörtént, még ennél is durvább volt: ott az elkövetők sorsa is másképp alakult, szóval akár még hálásak is lehetnénk Ketchum módosításaiért, a kegyes kihagyásokért, az emberibb pillanatokért.

A szomszéd lány helyenként olyan regényekre emlékeztethet, mint a Mesterségem a halál, de valamivel közelibb és közérthetőbb miliőben mutatja meg az embertelenség határait. Így is kérdéses, hogyan csapódik le mindez egy kellő empátiával rendelkező olvasóban, de egy biztos: 

ez a szöveg elegáns, olvasmányos, és nem enged félrenézni. Színtisztán félelmetes.

Jack Ketchum: A szomszéd lány. Fordította Farkas Anikó és Kiss Attila. Budapest, Agave, 2021.