Mondjuk ki, jó üzlet volt. Mi csúsztattunk az amerikai Valancourtnak egy Veres Attilát, ők meg csúsztattak nekünk négy könyvet a saját katalógusukból. Jó üzlet nekünk, mert egyébként a Valancourt egy prémium horrorkiadó, minőségi ritkaságokat adnak ki, amelyeket már saját hazájukban is elfelejtettek az olvasók, és jó üzlet nekik, mert Veres Attila-szintű horroríró igencsak kevés akad még világviszonylatban is. Mindenesetre

az egyik Valancourt-széria, amit az Agave elkezdett adoptálni (adaptálni?), nem más, mint a Paperbacks from Hell,

 annak is két kiemelkedő darabját (Pokolfajzat, A kikiáltó) kaptuk meg. Érdekes viszont, hogy pont a sorozat arculata, a szívemnek is kedves régimódi, ponyvás borítók nem jöttek át. Jött cserébe két remek világirodalmi horrorantológia, amelyek viszont áthozták az eredeti borítókat és illusztrációkat, sőt, nálunk még fekete élfestést is kaptak.

A borzalmak hívása a két évvel ezelőtt megjelent A sötétség szavai második része, avagy B-oldala,

 szóval technikailag a kettő együtt rajzol ki egy nagyobb, egységes antológiát, ami a Rémtörténetek a világ minden tájáról. Egyelőre a Valancourtnál sincs hír a kihaló nyelveket megcélzó harmadik kötetről, szóval tekinthetjük ezt a két részt egy kerek, egész szettnek. Ebben a második kötetben húsz novella szerepel, azaz húsz különböző ország egy-egy szerzője mutatkozik be. A merítés nem fedi le a teljes bolygót, ezúttal elkerüli Afrikát, illetve Ausztráliát és Óceániát, legnagyobb szívfájdalmamra pedig antarktiszi szerző sem szerepel a kötetben (koponyás emoji). Szóval, mi alapján mérjük egy ilyen projekt sikerességét?

Úgy gondoltam, a legjobb szempont, ha egyrészt megnézem, az adott szerzők novellái mennyire tartalmaznak kifejezetten saját országukra, nemzetiségükre jellemző jellegzetességeket, mennyire viszik át az olvasót lokális miliőjükbe, gondolkodásmódjukba, másrészt, hogy az adott novellák mennyire újszerűek vagy hatásosak a horrorirodalom tágabb hagyományában. A megfigyelés azt mutatja, hogy ez a két szempont valamiért ritkán teljesül egyszerre, de ez még nem jelent teljes kudarcot.

A legnagyobb kihívás, amellyel a Valancourt szembenézett, az egyes országok novelláinak kiválasztása és beszerzése – senki nem beszél minden nyelven, ezért esetleges, külső és nem mindig releváns körülmények engedték be a bekerülőket: volt-e az adott novellának már angol fordítása valahol, hajlandó volt-e a szerző gyorsan besegíteni, volt-e kapcsolattartó? Ilyenkor nem feltétlenül a legideálisabb történetek kerülnek elő, de azért a szerkesztői munka jól láthatóan igyekezett olyan válogatást összehozni, amely mégiscsak reprezentatív: díjnyertes, nemzetközi színtéren is látható szerzők vannak itt többségben.

Végigolvasva a gyűjteményt felmerül a kérdés, hogy bizonyos nagyobb tájegységek vagy nagyobb témák szerint is csoportosíthatóak-e a történetek, vannak-e egyes nyelvcsoportokra, régiókra jellemző motívumok. Annak ellenére, hogy hiszek a szerzői individualitásban, akadnak érdekes párhuzamok.

Feltűnt például, hogy a 

három távol-keleti ország szerzője is testhorrorral ötvözött szerelmi tragédiával érkezett:

a kínai Csang Jüezsan egy Fehércsont nevű nő narrációját írta meg, akinek csontjaiból férje hangszereket készít, a japán Cuhara Jaszumi történetében egy kellemetlenül végződő párkapcsolat bosszúkísértése is testi csonkítással jár, a dél-koreai Csong Bora novellájában pedig egy átlagos férj sorvad el egy kísértetnő közeledése miatt.

Ha már szerelem, a szex is visszatérő téma: a haiti Gary Victor történetében például egy szenátornak kell szexuális gyönyörökben részesítenie egy koldust egy vudu-rituáléhoz, az argentin Luciano Lamberti igyekszik egy véres pornót bámuló férfi nézőpontjából valamiféle borzalmat kinyerni, a dán Teddy Vork novellájának szintén férfi főszereplője pedig felfedez egy láthatatlanság-varázslatot – ki nem találnád, mire akarja használni.

A könyvben gyerekek is elég gyakran bukkannak fel: a görög Konsztandínosz Kélisz házaspárja óvni akarja kisbabájukat a rá éhező rokonságtól, a Puerto Ricót sújtó hurrikán következményeit térképezi fel Ana María Fuster Lavín, kísértettörténetében egy anyját kereső, éhes kislány kerül elő. 

Az izlandi Steinar Bragi a kötet legelborultabb történetét hozza harangnyelvből kinövő és ebbe bele is fulladó csecsemőkről,

illetve a francia Mélanie Fazi narrátorának viszontagságai is gyermekkorban kezdődnek, amikor rákap a lángokban felsejlő világ ízére. Az izraeli Stephan Friedman is egy fiatal fiú tragikus történetét írja meg, aki magára maradt a háborúban.

És igen, a háború is többször előforduló motívum: a brazil Roberto Causo például egy visszavonult katonatiszt történetét meséli el, akit a múltban elkövetett tettei kísértenek – a témában mégis a lengyel Wojciech Gunia a nyerő, aki egy háború kitöréséről ír. Sokáig tűnődtem, miért emlegeti a felvezető Thomas Ligotti hatását, aztán a végére megértettem (talán még Philip K. Dick is eszembe jutott), szépen csúszik szorongásból abszurdba.

Vannak ebben a kötetben eredetiségre nem különösebben törekvő, populárisabb ízű írások is, mint mondjuk Javor Canev régimódi rémmeséje egy félelmetes uzsorásról, vagy a másik brazil szerző, Braulio Tavares izgága és harsány sztorija a bűnei miatt sikoltó hulláról. Anton Grassónak, Málta legnépszerűbb horrorszerzőjének is itt található az első műve, ami kijut az országból – óriásrovaros sztorijához hasonlót viszont tucatjával találnánk ötven-hetven éves amerikai antológiákban. A svájci Viola Cadruvi rendkívül egyszerű, rövid történetét is legfeljebb az menti meg az érdektelenségtől, hogy a kihalás küszöbén álló, kevesek által beszélt romans nyelven írta meg.

Maradtak tehát az összetett, nagyszabású novellák. Az Üzbegisztánban született, belga állampolgársággal rendelkező, Egyesült Királyságot megjárt, Hollandiában élő, oroszul író Val Votrin kimaxolja a nemzetköziséget a német 

Regensburgban játszódó ködös, bürokráciába fojtott, már-már mágikus realizmusba hajló történetével, amely hosszan és kiszámíthatatlanul kanyarog a kórusmenedzsment labirintusában, mielőtt kirobbantja a városméretű borzalmat.

Az észt Indrek Hargla gabonaszárítós kísértettörténete azon ritka elbeszélések egyike, amely a saját ország folklórját és az összetett, fordulatos, érdekes történetvezetést is ugyanolyan fontossággal kezeli.

A végére hagytam az indiai Dzsajaprakas Szatjamurtit: bevallom, ő az egyetlen szerző a könyvben, akit korábbról ismertem (elsősorban közösségi médiáról, de a járvány idején megjelent Broken Cup című verseskötetét is szívesen lapozgattam) – az ő története nem igazán illeszkedik egyik nagyobb tematikai vonalba sem, sőt: ő volt az egyetlen, aki elég bátor volt egy második személyben írt narrációhoz. Az eredmény igazi szépírós-delíriumos lecsúszástörténet, mely emiatt ki is lóg a kötetből.

A műfajban nem túl gyakori módon a könyv illusztrált – viszont M. S. Corley ilyen-olyan rajzai nem mindegyik történetekhez készültek el: van olyan, ami kettőt is kapott, és olyan is, ami egyet sem. Viszont nagyon értékelem a kis térképet a könyv elején, ami odatűzi a történetek rövid szinopszisait a bolygó szintén kézzel rajzolt kontinenseire.

A helyzet az, hogy ez egy amolyan speciális antológia, és specialitása okán nem az a prioritása, hogy a lehető legmagasabb minőséget kutassa ki – a szerkesztők már azzal elvágják ennek a lehetőségét, hogy korábban angolul, nyomtatásban megjelent történeteket nem nagyon válogattak be. Meg kell erősítenem: nem ez a legjobb horrorantológia, amit valaha olvastam. Az átlagolvasó pufoghat ezen, de vegyük figyelembe, hogy itt a cél sokkal magasabb rendű, mint a szórakoztatás – 

ez a könyv ajtókat, átjárókat nyit olyan helyekre és szűkebb irodalmi közegekbe,

amelyek megismerése sokkal hatásosabb lehet, mintha újabb és újabb kiválóra szerkesztett amerikai szerzős novelláskötetet olvasnánk.

Jenkins és Cagle antológiája bizonyítja, hogy a félelemkeltés iránti olvasói és írói igény univerzális, de arra is rámutat, hogy ha a bevett történettípusokat és megszokott fordulatokat meghaladó, egyedibb történeteket is szeretnénk olvasni, nem feltétlenül a Föld legtávolabbi pontjain találjuk meg őket. Pláne a mi esetünkben.

James D. Jenkins, Ryan Cagle (szerk.): A borzalmak hívása. Rémtörténetek a világ minden tájáról. Fordította Ballai Mária, Bogár Levente, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Kéri Andrea, Kleinheincz Csilla, Kolb Krisztina, Molnár Berta Eleonóra, Sárpátki Ádám, Sepsi László, Tót Barbara. Budapest, Agave, 2025. 320 oldal, 5680 forint.