Létezik-e antarktiszi irodalom?
Létezik-e antarktiszi irodalom?

„Úgy érzem, ha hat hónapot kellene várnunk, és az Antarktiszon kellene játszanunk, abban is benne lennénk”, mondta nemrég Max Pacioretty, az NHL-es Vegas Golden Knights csatára, ezzel pedig kétségkívül arra utalt, a lehetetlenre is képes lenne, csak hogy végre kergethesse a korongot. Az Antarktiszon ugyanis, bármennyire is rendelkezésre áll a hoki első számú összetevője, a jég, nincs szabvány méretű jégkorongpálya – hát akkor irodalom hogy lenne?

Be kell valljam, csekély reményt fűztem hozzá, hogy néhány sporadikusan elszórt morzsán kívül bármit is találok e tárgykörben – ez azonban csak azt bizonyítja, hogy azokban az időkben születtem, amikor az ember még újságkivágásokból és a Móra lexikonból kellett tájékozódjon, ha kettőnél több információt akart megtudni mondjuk San Marinóról.

Ma, 2020-ban ugyanis az ember tízperces guglizással ráébredhet, hogy az internet egy csendesebb szegletében egy kis társaság minimum kétezer körüli Antarcticanát (!) szemlézett már végig (a 2009-ben elhunyt Fauno Cordes egymaga 1605-öt!), egy kiváló tollú új-zélandi kultúratudós, Elizabeth Leane pedig 2012-ben kétszázötven oldalas monográfiát írt az Antarktisz és az irodalom kapcsolatáról (Antarctica in Fiction: Imaginative Narratives of the Far South). Ezek után már szinte magától értetődő, hogy az Antarctic Studies (!) művelői szervezetbe tömörülnek (ez a Scientific Committee on Antarctic Research), bőszen konferenciáznak, ezek anyagait pedig aztán a Polar Journal (!) gyönyörűen szerkesztett, példásan hozzáférhető tematikus számaiban közlik is: mikor én botor módon még a szakdolgozatommal bíbelődtem, ők már a cultural turn hatásait vizsgálgatták az antarktiszi kutatásokban, tavaly pedig vaskos gyűjteményt jelentettek meg az antropocén Antarktiszról, szóval abszolút tartják a lépést a mainstreammel.

Pedig első ránézésre az Antarktisz, mint tér és mint toposz, masszívan ellenáll az irodalomnak, egyszerűen azért, mert kulturálisan telítetlen. Az angolszász szakirodalom üres vászonként (continent-as-canvas) vagy hatalmas fehér lapként (Wide White Page – ez egyébként egy Beall Cunningham-regény címe is) említi – kulturális földrajzosok (például Yi-Fu Tuan) leginkább a világvége másik szinonimájaként használt sivataggal szokták összevetni, melynek azonban még mindig sokkal szélesebb az asszociációs mezője a déli pólusnál. Julian Barnes Flaubert papagája című regényének főhőse épp ezért szabna szigorú kvótát az „operaház a dzsungelben” toposzát simára koptató mágikus realista regényeknek, és támogatná az antarktiszi színterűek megírását – az olvasóknak ugyanis nincsenek hozzájuk kapcsolódó zsigeri beidegződéseik, asszociációik, talán mert ennek a nagy semminek a kifejezésére, hogy Károlyi Csabával szóljak, az íróknak nincs kanaluk. Az utóbbi idők általam ismert egyetlen magyar Antarktisz-verse (Nádasdy Ádám: Az antarktiszi hósivatagba) is leginkább hiánnyal azonosítja a sarkkört: „aki engem elhagy, az befejezi/ magát a szeretést. Eltávozik/ a szeretettelen antarktiszi/ hósivatagba, jégtiszta hidegbe,/ s olyan formában létezik tovább,/ ahogy a pingvinek: sokadmagával,/ elegánsan, szólóban álldogál.” Nádasdy szavaiból egy érzelemmentes, steril senkiföldje bontakozik ki, a társas magány par excellence színtere: ugyan hideg van, de az ehhez kapcsolódó toposzok (amiket, valljuk be, leginkább az orosz tél leírásaiból és a skandináv krimiből absztrahált az agyunk) nem aktiválódnak: senki sem kortyol bele egy vodkásüvegbe, vagy hajt le rosszkedvűen egy híg norvég kávét, sőt, még csak depresszió sincs – csak érzelmetlenség. Mondjuk legalább a pingvinek elegánsak.

Olvasóim most már türelmetlenül kocogtathatják a vállam: na de hogy lesz ebből irodalom? Azt kell mondjam, a világ legegyszerűbb és legérdekesebb módján. Egyrészt sehogy. Az Antarktisz valóban 13,3 millió négyzetkilométernyi jég, és az elmúlt évezredek során senki sem vette a bátorságot területén a letelepült életforma kiépítésére; dzsungel legutóbb a mezozoikumban volt errefelé, operaház meg soha – se egzotikum, se magaskultúra: a mágikus realizmusnak máris annyi. De még a postcolonial studies művelői is vakarhatják a fejüket: míg 1992-ben a spanyol hódítást „két világ találkozásaként” láttató Miguel León-Portillát keresztbe lenyelték az Újvilág „felfedezését” elszenvedő őshonosok utódai, vajon a Déli-sark hasonlóan macho narratívákat aktiváló meghódításáról vajon kik panaszkodnának? A Déli-Shetland-szigetek meteorológusai? A McMurdo-állomás kettes számú ATM-automatája? A pingvinek?

És mégis: mindez pont arra mutat rá, hogy az Antarktisz az egyetlen olyan kontinens, ami kizárólag kívülről fogható meg: ez a Föld egyetlen állandó tranzitzónája, ahol megszületni és meghalni lehet, de belülről megélni csak átmenetileg. Az ember az Antarktiszra legfeljebb reagálhat, de nem identifikálódhat vele: a sokszor emlegetett idegen térben (alien space) valójában az ember az idegen. Nem véletlen, hogy bár a popkultúra olyan alakjai is megfordultak itt, mint Scooby-Doo vagy Mulder és Scully, jelenlétük szigorúan epizodikus –  ahogy az sem, hogy a klasszikus antarktiszi narratívák középpontjában a par excellence átmenet, az utazás áll.

Na de mégis: ha nincs az Antarktiszon autochton irodalom, mi a túrót szemlézett százával a már említett Fauno Cordes? Nos, az Antarktisz irodalma az egyedüli, amely a szó legszorosabb értelmében világirodalom: kizárólag külső szemlélők írták – s sokan közülük (például a tízcentes kalandregények írói) úgy gyarapították e nemzetek fölötti korpuszt, hogy életük során ezer kilométerre sem közelítették meg a kontinenst. Ennek korai példái az utópiaírók: maga Cordes (akinél több Antarktisszal kapcsolatos könyvet alighanem senki sem olvasott) Joseph Hall püspök Mercurius Britannicus álnéven közölt disztópikus szatíráját, a Mundus Alter et Idemet tekinti az első antarktiszi regénynek – mely 1605-ben jelent meg, amikor még nemhogy Amundsenről, de a Shetland-szigetek feltérképezésétől is évszázadok választottak el!

Az utópiák szerzői (alighanem a korabeli közgondolkodást tükrözve) még intelligens társadalmat képzeltek az Antarktiszra („ha még itt is megélnek/ha ilyen jól rejtőzködnek, valamit biztosan tudhatnak”-toposz), és nagy reményeket fűztek a Föld kiaknázatlan kincseihez („amit nem ismerünk, az egész biztos végtelenül gazdag”-toposz) a tizenkilencedik század klasszikus déli út-elbeszélései ugyanakkor már az ismeretlenbe hatoló egyénre szűkítik a fókuszt: a főszereplőnek a nyüzsgő kikötőből a Terra Australis Incognitába hajózva olyan transzcendens élményben lesz része, ami vagy önmaga megtalálásához (James Fenimore Cooper-verzió), vagy pszichéje (esetleg teste) szétroncsolódásához vezet (gótikus verzió á lá Poe&Lovecraft). Az antarktiszi irodalom hőskora a felfedezések intenzifikálódásával jön el: 1900-ban, Frederick Cook Through the First Antarctic Night 1898-1899 című regényével veszi kezdetét, és egészen 1958-ig tart. E periódus alkotásai a történelmi expedíciók vagy bálnavadászatok köré fonódnak, de vannak köztük igen érdekes sci-fik is: A. Hyatt Verrill Beyond the Pole (1926) című regényében homárszerű emberek népesítik be a déli pólust. A század végére ugyanakkor megnövekedik a globális, Antarktiszról kiinduló katasztrófák száma a regényekben (óriási jégszigetek szakadnak le és indulnak meg északnak, szunnyadó vulkán rejlik a kontinens alatt): ezek már a klímaváltozás veszélyeinek tudatosodására figyelmeztetnek.

Mindez persze csak hevenyészett kis rezümé egy ennél sokkal gazdagabb szövegtestről; de ha másra nem is, arra felhívhatja a figyelmet, hogy még egy mégoly kopárnak, lakatlannak és sterilnek gondolt táj is telíthető jelentésekkel – még akkor is, ha sosem jártunk ott. Egy „üres vászontól” pedig azért ez sem rossz.

 

Az esszé szerzőjéről
Zelei Dávid (1985)

Bodor Béla-díjas kritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. Az 1749 szerkesztője.