Nemrég a kezembe akadt Carlo Ginzburg könyve, A sajt és a kukacok, amelyben egy tizenhatodik századi molnár és közvetlen környezetének kultúráját, gondolkodásmódját igyekszik a szerző rekonstruálni különböző vallomások és leiratok alapján. A szóba kerülő olvasmányok listája alapján Ginzburg többek között azt próbálja elmondani, hogy egy adott korszak gondolkodásának jobb megértéséhez nem elég csak a nagy, kanonikus, „fentről lenyomott” kulturális termékeket vizsgálni, hanem célszerű a hétköznapi emberek populáris irodalmát, vagyis azt is figyelni, hogy az egymás között terjesztett szóbeli és írásbeli anyagok milyen hatással voltak az emberek szellemi életére. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy vajon a majdani történészek, amikor megpróbálják megérteni a jelenlegi néhány évtized hangulatát és szellemi irányzatait, 

megtalálják-e majd azokat a népszerű, közös nevezőt sejtető műveket, amelyekhez mi fordultunk kényelemért, válaszokért – valahol a Kanonikus Nagy Dolgok és a digitális szeméthalmok között félúton?

Várj, így mondom inkább: fog-e bárki valaha azon pörögni, hogy mit néztünk ekkoriban a Netflixen?

Van itt egy könyv, ami azért nem lesz rossz segédanyag ehhez, ráadásul magyar szellemi műhelyből érkezik. A Tér-iszony: Szörnyűséges terek a populáris kultúrában egy tanulmányantológia, amely kurrens népszerű könyvek, filmek, tévésorozatok, videójátékok ilyen-olyan „szörnyűséges tereit” vizsgálja, nyilván némi történelmi kontextussal is megfűszerezve: a bevezető egy „már az őskorban is” típusú nagy levegőt vesz, mielőtt a könyv belefojtja olvasóját a modern karanténdobozokba. Vagyis, gyorsan le kell szögezni, miről is van szó: „A szörnyűséges helyek tehát nem egyszerűen ijesztő, rettegésekkel teli világok, hanem a rendszerünkről, a normáról való gondolkodás és a megújulás lehetőségének terei”. (9) Magyarán nem a csupán a horror körül forog minden, ha esetleg ez csapódna le első blikkre, és nem csak menekülési útvonalakon rohangálnak a szerzők, hanem aktívan keresik a borzalmakról szóló spekulatív történetek ilyen-olyan megoldásait.

A kötet első tanulmánya a fantasy zsánerét választja, emellett pedig kivételesen fókuszált írás is: fog egy szinguláris művet, hogy aztán onnan ágazzon el, különböző más műveket és témákat érintve. Ezt a terebélyes fát Rusvai Mónika ülteti, és úgy hívja: „Ha megfertőz a rengeteg – Az ökogótikus tér megszelídítése Naomi Novik Rengeteg című regényében”. Egyrészt, olyan jól összefoglalja, mi van a regényben, hogy nem akadok fenn azon sem, hogy nem olvastam, másrészt lehet itt gondolkodni alzsánerekről, felfedésekről, kapcsolatteremtésről. Ráadásul ez a tanulmány végső soron nem idegen terek borzalmáról szól, hanem a változás reményéről.

A következő „A karantén mint metafora” című tanulmány Hódosy Annamáriától – ne higgyük, hogy már nem aktuális, mindig az lesz. A karantén a pre-COVID mintára talán a poszt-COVID időszakban is visszahátrál filmdíszletté, de most már van egy viszonylag friss összehasonlítási alapunk, amelynek segítségével végigmehetünk a járványok és karanténszituációk különböző aspektusain: egyéni és társadalmi feszültségek, dehumanizáció, morális narratívák, miegymás. Ez az írás felsorolásszerűen ugrál jobb és rosszabb filmek példái között, mély analízis helyett inkább átfogó mozgóképes tananyagot igyekszik összeszedni, többnyire kvalitatív különbségtétel nélkül (igaz, komparatív alapossággal), és az előző tanulmányhoz hasonlóan ez is a műfaj társadalmi-morális hasznosságát reméli.

Mi más jöhetne a járványok után, mint az apokalipszist követő víziók: Benczik Vera megmutatja, mi „A poszthumán táj szerepe a posztapokaliptikus szövegekben”. Szintén több példa felsorolása adja a tanulmány gerincét, de az „áttételes trauma” felvetésével nagyon együtt tudok rezegni. Az ismertebb példák (Wells- és Matheson-adaptációk), és az ismertnek vélt, de általam nem ismert szubjektumok mellé egészen niche művek is említésre kerülnek (mint Bacigalupi magyarul nem is kapható novelláskötetének egy története), szóval legyünk résen egy jegyzetfüzettel.

„A Félelem és reszketés a Nagynémet Birodalomban” című tanulmányban Domokos Áron először is azokat a műveket emlegeti fel, amelyekben (egyszerűsítsük le) Hitlerék nyerték a világháborút.

 Ugyan mi szükségünk volna ilyesmire mostanság, hm. Stílszerűen PKD klasszikusával nyitunk, majd megyünk le obskúrusabb példákhoz (még jelzi is a szerző, hogy egy internetes oldal 300 találatot ad ilyen művekre), de végül is Gáspár László Mi, I. Adolf regényét emeli ki és elemzi alaposabban. Stílusos, történelmi kontextussal is jól bánó írás, főleg azoknak, akik legfeljebb a Wolfensteinben láttak ilyesmit.

Ezután jön Fodor András a nekem valóval: „Az elvásott valóság helye a periférián: kortárs skandináv new weird térképzetek”, a weird és a liminális ilyen-olyan meghatározásai mellett kifejezetten skandináv spekulatív szerzőkre fókuszál: Leena Krohn, Johanna Sinisalo, Karin Tidbeck főként egy-egy kiemelt, magyarul is elérhető művére. Mégis, a kedvenc részeim itt az ismert és ismeretlen térben való létezés bizonytalanságáról szóló fejtegetések – egészen sokat bólogattam itt.

Logikus következő lépés: „Hazug utcák labirintusában: China Miéville disztópikus terei A város és a város között című regényben”. Földváry Kinga írása szintén az egyik kedvenc tanulmánytípusomat képviseli: 

fog egy könyvet, és úgy belemegy, hogy a háta közepén jön ki.

Nem csak alaposan kiteregeti az egész regény cselekményét, de Miéville életművének (nézeteinek) ismerete és az adaptációval való összehasonlítás is nagyon rendben vannak itt, és úgy általánosságban, a zsánerek metszetében is szépen elhelyezi a könyvet.

Sohár Anikó a Korongvilágról ír (megint), méghozzá a széria legnagyobb városát kiszemelve: „A legrémesebb hely Pratchett Korongvilágán: Ankh-Morpork”. Kivételes írás a kötetben abból a szempontból, hogy tárgya marha sok könyvből rajzolódik ki: a 41 Koronyvilág-regényben felbukkanó metropolisz különböző (hol rémületes, hol vicces) aspektusait és változásait szemlélteti, rengeteg idézettel együtt.

Vancsó Éva témája (is) „A szörnyű metropolisz”. Maxi riszpekt a rövid, egyenes címért. Főleg, hogy komplex témakör, és remek példákon keresztül megy végig a popkultúra kísérteties és fenyegető nagyvárosainak hatásmechanizmusain Fritz Langtól a noiron keresztül egészen a modern cyberpunkig, de még a képregényesebb nagyvárosok is beleférnek, mindegyiket kellő alapossággal járja körül.

És hát mennyire patent, hogy ezt a tanulmányt majdhogynem a párja követi. Avagy Szujer Orsolya: „Horror a léckerítés mögött – A kertvárosi gótika és a szuperhősök”. Nagy csalódásomra nem az Ollókezű Edwardról szól, de azt azért eltaláltam, hogy a Stepfordi feleségeknek benne kell lennie. És persze a Vízió című képregény is nagy szerepet kap, nem kevés képregénytechnikai kommenttel Scott McCloud nyomán. Elképesztő, hogy ez a kötet minden médiumra gondol.

Kérchy Anna tanulmánya sajnálatos módon beleszaladt egy kellemetlen aktualitásba, a friss hírekkel szembesült olvasó gyomra emiatt már a tárgynál összeszorulhat: „Az idegen otthon, mint elvarázsolt tér Neil Gaiman gyerekgótikájában”. Nem is akarnék ezen az apropón lovagolni, de ez a tanulmány mégiscsak emlékeztetett arra, hogy 

akadnak még kellemetlen figurák a brit gyermekirodalom történetében, na.

Fene vigye, mert jó ez az írás is, érinti a Grimm-meséket, Hoffmannt, a fejlődésregények és a pszichológia vonatkozó aspektusait, miközben a Coraline-t és más Gaiman-történeteket járja körbe, tehát: van miről beszélgetni.

Gyuris Norbert virtuális és szimulált valóságokról szóló írása, a „Virtuális labirintus, szimulált útvesztő” modern problémákat feszeget, de a kihagyhatatlan „már az ókorban is” felvezetés itt is becsúszik. Thészeusz soha ki nem jön onnan, de a jelek szerint a hajója még megvan. „A virtuális és szimulált világok különbségének szemléltetéséhez a labirintus különleges tere szolgáltathatja az egyik legideálisabb metaforát” (166), írja Gyuris, és nem tagadom, remekül felépíti ezt, ahogy elérkezünk a videójátékok és virtuális valóságok korába, meg az azokra reflektáló metaművekhez. Titkon reméltem, hogy lesz szó a kedvenc, rideg dungeon crawlerjeimről is, de nincs szerencsém. De Cronenberg, jessz!

A tanulmánykötetet Limpár Ildikó írása zárja, amely szintén (szimulált) játékterekről szól, méghozzá olyanokról, amelyeknél nagyobb a tét, húsba vágnak: „Szörnyűséges játékterek Az éhezők viadala trilógiában és a Westworld című filmsorozatban”. Semmi Jumanji. A két példán keresztül a szerző ugyanis a panem et circenses, valamint az Agamben-féle homo sacer koncepcióját érintve vizsgálja az elnyomók és elnyomottak, feláldozhatók és privilegizáltak, szórakoztatást követelők és a szórakoztatásban feláldozottak emberség-vesztését, még ha le is egyszerűsítem. Szintén mindig aktuális.

Ennyi volna. Attól félek, nagyon le kellett butítanom ezeket az összefoglalásokat, hogy beleférjek ezer szóba (nem fértem), hidd el, ennél sokkal okosabbak a szerzők mondatai, de tényleg. Többnyire ízlésbeli dolog volna olyan művekről beszélni, amiket hiányolok a gyűjtésből (csak kicsit bosszant, hogy a tárgyalt Androméda-törzs és a Westworld megálmodója, Michael Crichton neve egyszer sem hangzik el a könyvben), illetve arról sincs értelme találgatni, hogy a kiválasztott művek mennyire reprezentatívak az adott témakörön belül. A szerzők nyilvánvalóan szeretik a saját témájukat, és ezeknek az írásoknak meg kellett születniük, így és ekképp.

Nem tudom, kinek szól ez a könyv. Talán neked, talán nem. Én természetesen imádom ezt a fajta zsánert, ezt a 

rigorózusan akadémikus küzdelmet a világ sötétségével szemben,

ezt a titkos útmutatást ahhoz, hogyan emeljünk ki bölcsességet, megnyugvást, céltudatosságot, kritikus gondolkodást a fogyasztói közeg zajából. (Meg ahogy a „szörnyűséges” és „tér” szócskákat igyekeznek valamelyik kulcsmondatba mindenképpen beletenni. Csodálatos.) Ugyanakkor ez nem olyan könyv, amit egy szuszra, lendületből olvasunk, nem hív alkalmi csevegésre, nem foglalkozik önnön olvasmányosságával, többnyire nem is igazán domborítja ki szerzői személyiségét. Egy anekdotáknak és elkalandozásoknak hátat fordító, szigorúan elemző gyűjtemény ez, a benne található tanulmányok leginkább példákat és elemzőelveket sorolnak, főként olyan művekhez, amelyeket a komolyak nem vesznek komolyan. Ha a szerzők írásait értékelni akarod, hasonlóvá kell válnod hozzájuk. És tudod, mit? Időnként rád férne.

Limpár Ildikó (szerk.): Tér-iszony. Szörnyűséges terek a populáris kultúrában. Barót, Tortoma, 2024. 192 oldal, 4990 forint.