A négy norvég Nobel-díjas író közül az első, Bjørnstjerne Bjørnson, élete 71-ik évében, 1903-ban kapta meg a díjat, amikor kétségkívül az európai irodalom élvonalába tartozott. Erről árulkodik többek közt a Magyar Elektronikus Könyvtárban is megtalálható szép számú Bjørnson-fordítás, amelyek mind vagy még életében, vagy nem sokkal halála után kerültek kiadásra. A mindhárom műnemben alkotó szerzőt ma Skandinávián kívül már alig ismerik, a norvég irodalomtörténetnek viszont továbbra is az egyik legerősebben kanonizált szerzője, elsősorban az 1800-as évek második felében írt ún. parasztelbeszélései révén,[1] illetve a norvég nemzeti himnusz szövegét is ő jegyzi.

Bjørnson a nemzetépítés egyik legmeghatározóbb figurája volt, nemcsak szépirodalmi tevékenysége, de politikai elköteleződése révén is. Kimeríthetetlen energiákkal vetette bele magát a legkülönfélébb közéleti vitákba, és szinte egész életében a norvég nyilvánosság meghatározó figurájának számított. A norvégul mai napig létező poetokrati (poetokrácia) kifejezés is főleg az ő nevével fonódott egybe, amikor 1902-ben Ernst Sars norvég történész először használta Norvégiára vonatkoztatva a Bjørnsonról szóló cikkében. Sars szerint a 19. századi norvég történelem nagy része, ha változó mértékben is, de poetokratikus volt, azaz „talán kijelenthető, meglehetősen ritka, hogy egy nép olyan mértékben legyen vezetve és képviselve a költői által, mint a norvég nép volt 1814 óta”. Ebben pedig talán a legfontosabb szerepet maga Bjørnson játszotta.

A Norvég alap előző, Ibsenről szóló részében Bjørnstjerne Bjørnsonra mint riválisra hivatkoztam, de kár lenne a két szerzőt a sorozatban megjelent verseik alapján összehasonlítani. Mai főszereplőnktől ugyanis nem egy korai zsengét, hanem egy érett, a nemzetépítés tudatos programjához több szálon is kötődő verset hoztam. Az Arnljot vágyakozása a tenger után az 1870-ben megjelent Arnljot Gelline című, tizenöt dalból álló elbeszélő költemény ötödik, gyakran önálló szövegként is antologizált verse. A vers beszélője maga a címszereplő, a sagairodalomból kölcsönzött, vikingkorban élő számkivetett útonálló, aki megkeresztelkedik és a nagy norvég hittérítő király, II. Olav (1015-1028), azaz a későbbi Szent Olav király mellé áll. Talán nincs is nála ideálisabb figura egy nemzetépítő, romantikus szerző számára, a most itt közölt szöveg ráadásul még két sztereotipikusan norvég dologgal is kiegészül, a tenger és a hajózás motívumával. A rímtelen jambusokban hullámzó vers persze több programszövegnél, kiolvasható belőle az emberi psziché, és a tenger mint természeti jelenség és mint szimbólum összetettsége is.

* 

Arnljot vágyakozása a tenger után

Tengerre, ó, igen, tengerre vágyom,
mily lágyan fodrozódik messziségbe,
súlyos ködhegyeket büszkén cipelve,
magába zártan vándorol örökkön.
Hívja a part, és hajlik ég fölé,
de ő nem enged, bár sosincs nyugalma.
Nyáréjeken, téli viharokon
panaszló vágya rendre átmorajlik.

Ó, tengerre, igen, tengerre vágyom,
hideg homloka mily távolra látszik.
Az ég, nézd, sötét árnyakkal takarja,
s így lesz minden bánatnak tükre ő,
a nap viszont simítja száz sugárral,
s vidám mesét mesél egy szép világról,
csakhogy a tenger jéghideg nyugalma
bút és vigaszt együtt süllyeszt a mélybe.

Rángatja hold, orkán kavarja, mégis
tovább áramlik kezükből kicsúszva,
síkságokat mos el, morzsol hegyet,
örök útján így sodródik tova.
Amit talál, viszi tovább magával,
vagy mindörökre elsüllyeszti azt,
jajszó, panasz nem hallszik át falán,
s mit ő üzen, azt más nem értheti.

Igen, a tenger messzeségbe vágyom,
e megbékélni képtelen világba,
mi gyógyírt jelent bár a szenvedőnek,
de önmaga titkát tovább sodorja.
A halállal is úgy köt paktumot:
mindent átad neki, magát kivéve.

Hívogat, tenger, búskomor nyugalmad,
hogy gondjaim levetve szállni hagyjam
aggódva őrzött vágyaim sorát:
hideg leheleted hadd hűtse szívem!
S ha jön Halál prédára éhesen,
a sakktáblán maradt lépés elég!
Így ha pusztító vágy öntene el,
s haraggal ráncolt homlokod felett
vitorlám süvítve dagasztaná
az általad küldött gyilkos vihar,
őrjöngő hullámok hátán sietve
jutok csendes vizekre kis hajómmal.

Ott állok majd a kormánynál magamban,
még a Halál által is elfeledve,
a távolban vitorlák ringatóznak,
s nem messze siklik el néhány hajó,
én pedig hallgatom a mély morajlást,
– a vén tenger lélegzetvételét –
s a lágyan csapkodó hullámokat
– egyetlen játékát a bús vizeknek.
Átmossa lassan így a vágyaim
az ősi, tengermélynyi fájdalom,
az éj pedig a vízzel összefogva,
megedzi a jeges halálra lelkem.

De felkel a nap, és fáradt szívem
a fény felé, az égbe ugrana,
hajóm pedig, hogy friss szelet neszel
jó kedvvel feszül a fehér haboknak,
vidám matróz mászik árbócrúdon,
dalolva bont vitorlát szél felé,
s mint fölöttünk köröző madaraknak
gondolataimnak sincsen nyugalma…
Ó, igen, mint Vikar,[2] tengerre szállni,
s hajóorrban állva süllyedni el,
dicsőségére Olav Tryggvasonnak![3]

Hideg fejjel szelni a habokat,
és reménykedni minden széllökésnél!
A kormánylapáton csüng a halál
de a menny világítja meg utam.

És a végső órán érezni majd
ahogy szög a deszkát elengedi,
és a halál hajómat szétfeszítve
a megváltást hozó víznek utat nyit.
Nedves gyolcsba tekernek engem akkor,
úgy süllyedek alá a néma mélybe,
és majd holdfényben úszó éjszakákon
nevemet a hullámok partra mossák.

*

Jegyzetek:

[1] Ezek közül talán a legismertebb a magyarul is olvasható Faderen (Az apa).

[2] Vikar av Tiundaland néven az Ólafs saga Tryggvasonarban (Olav Tryggvason sagája) szereplő viking, Arnljot bátyja.

[3] Norvégia királya 995 és 1000 között, aki I. Håkon és Szent Olav mellett egyike a három uralkodónak, akik fontos szerepet játszott a norvégok keresztény hitre térítésében.