Camilla Collettet, leánykori nevén Wergelandot, a fordítássorozat első felében már röviden említettem, úgyhogy a családi viszonyokat nem is nyitnám ki újból, Collett jelentősége ugyanis messze túlmutat azon, hogy kinek volt a lánya, testvére, illetve kibe volt fiatalon szerelmes. Nem mellékesen az első norvég feminista, akinek élete és írói munkássága nagyját az általa kvinnesaknak, azaz nőügynek nevezett politikai küzdelem töltötte ki, már évtizedekkel azelőtt is, hogy az országban bármiféle szervezett nőügyi mozgalom létezett volna. Collettnek azonban elsősorban nem a feminizmusa miatt van bérelt helye a norvég kánonban, hanem mert a 19. századi norvég irodalom egyik megújítója: irodalomtörténeti jelentőségű regénye, az 1852-es Amtmannens døtre (A kormányzó lányai) a norvég realista próza előfutára. Persze a könyv maga, mint a címből is sejthető, feminista mű, és a szerző nem is rejtette véka alá, hogy művét társadalmi kommentárnak szánja, amelyben az érdekházasság ellenében a szerelmi házasság mellett foglal állást. Collettnek ez az egyetlen regénye, de több esszét, elbeszélést, levelet és naplót, valamint önéletírást is közölt életében.

Fiatalkori példaképe nem meglepő módon George Sand volt, aki élete későbbi szakaszában több más, a nők ügye mellett elkötelezett szerző mellett egyik levelezőpartnere is lett. A mai szövegünk születése idején azonban mint szerzőt biztosan senki sem ismerte még Collettet, ugyanis az akkor 29 éves friss házas első publikált írásáról van szó. Az 1842-ben férje segítségével, névtelenül közölt esszé, amelyet a norvég feminista irodalom első szövegének nevezhetünk, rögtön a közepébe csap a szerzőt a következő bő negyven évben foglalkoztató témának, a nők és férfiak közötti viszonynak. Frappánsan, ironikusan és finomkodás nélkül írja meg véleményét a kor norvég férfiairól egy olyan évtizedben, amelyben még az is ritkaságszámba ment, hogy egy nő egyáltalán cikket közöljön valamilyen periodikában. És bár természetesen a feminizmus korai hullámát képviseli, az egyik legerősebb állítása, hogy ha a nőknek nincs helye a közös ügyek megvitatásában, azt a komplett társadalom megszenvedi. Márpedig ez még mindig nem társadalmi alapvetés.

A Norvég alap zárásaként tehát nézzük meg, hogy amíg az előző nyolc rész férfijai verseiken, novelláikon és verses elbeszéléseiken ügyködtek, mit gondolt, akár róluk is, a szóhoz nem jutó nők közül kilépő Camilla Collett.

*

Gondolatok kötögetés közben

Különös, hogy manapság, mikor írnak már mindenről és bármiről is, senkinek sem jut eszébe, hogy az urainkról írjon. Minden harmadik éjjel újabb és újabb tárcák bukkannak fel lapjainkban, tarka-barkák és mérgezők, akár a légyölő galóca (bár a legyek bizony nem mindig pusztulnak bele), olyan magától értetődő lenne hát belebotlanunk egyszer egy róluk szóló írásba is. Írnak pedig Meinerzről és Münchhausenről, az elefántról és az öreg Schmarról, az elvékonyodó hajszálak és elvékonyodó pénztárcák ellenszeréről, de az urainkról semmit. Írnak szép kilátásokról és jó kilátásokról, nevezetes külföldiekről és más előkelőségekről, a város látnivalóiról és érdekességeiről, de az urainkról csak azért sem. Lamentálnak és parlamentálnak, írnak törvényhozókról és törvényszegőkről, Hermannról és Hanswursterről, Péterről és Pálról, de az urainkról nem esik szó.[1]

Ó, a mi uraink! A föld elsőszülöttjei, az ég kegyeltjei, Észak oroszlánjai! Na, ez aztán a téma! De valóban meglepő lenne, hogy senki sem írja meg? Nem, dehogyis, hisz mégis kinek jutna az eszébe ilyesmi? Őtőlük pártatlanságot várni mégiscsak túlzás volna, és egyébként is, mikor lenne rá idejük, hogy a színpadot elhagyva, szemlélődőkként ragadjanak tollat? Hiszen nálunk már így is a nép csizmás fele csinál mindent. Hát a hölgyek? Nos, a hölgyeknek idejük éppenséggel lenne, de teljesen híján vannak a cselekvőképességnek, efelől mindenkit biztosíthatok, jól ismerem őket. Minden egyes levelüket, legyen szó akár köszönetnyilvánításról, akár egy gallérminta kölcsönkéréséről, azzal zárják: „a Jóistenre kérlek, ne mutasd meg senkinek". Pontosan így végződnek az én leveleim is. S hogy e kicsiny, félénk gondolatok napvilágra kerüljenek! Ó, akár egyetlen kinyomtatott sor is medúzahatást gyakorolna a szerzőnőre: saját munkája felett dermedne kővé, még mielőtt mások megköveznék.

Hallani egy kétéltűfajról, amely alapvetően néma és csak akkor ad ki hangot, ha erős fájdalmat érez. Olyan súlyos okot azonban, ami beszédre bírhatná a norvég nőket, nehezemre esik elképzelni. A szükség, bár igen nagy, még nem annyira nagy. Az a fajta bénultság, amit a norvég nevelés és a nálunk dívó előítéletek születésüktől fogva rájuk erőszakolnak, megakadályoz bármiféle fellépést, vagy ha nem, hát majd a belterj ijeszti el őket. Egy szűkös hollófészekben élünk, ahol bármiféle írói próbálkozás mártíromsággal érne fel, épp eleget szenvednek ettől a férfiak is. Megnyugodhatnak hát, Uraink és Parancsolóink, a nők nem veszélyeztetik a hatalmukat! S, ha egyikük netán mégis hangot adna addig kimondatlan gondolatainak, akkor se féljenek, hisz ezek legfeljebb annyira zavarhatják meg az Urakat, mint egy fülük mellett elsuhanó szúnyograj. De, ha a beszédben gátolva is vagyunk, látni azért még látunk. Egy művelt és fogékony női lélek bizonyos jelenségekre érzékenyebb s tisztábban látja őket, mint egy férfi. Márpedig ez a kiélezett megfigyelőképesség korántsem olyan ritka, mint hinnénk, s ami egyesekben tudatos felismerésként jelenik meg, az öntudatlanul bár és homályosan, jelen van a többségnél is, legfeljebb fel kell rá hívni a figyelmüket.

Nem tagadhatom, a fonószéken ülők ítélete a kardhordozókról kedvezőtlen. Persze hozzá kell tennem, itt valójában csak a fővárosról beszélek, de hát, ha így áll a helyzet a zöldellő fával, milyen lehet a kiszáradt?[2] Mindenesetre e kedvezőtlen ítéletnek nagyon is van alapja. Mennyire sokatmondó csupán az a körülmény is, hogy az elégedetlenségét senki sem fejezi ki a másik felé. Súlyos vád ez már önmagában is, hisz a hallgatás nem gyávaságból fakad, hanem az attól való félelemből, hogy félreértik, hiúsággal, bókok utáni sóvárgással és ehhez hasonlókkal vádolják majd azt, aki panaszkodik, s így semmit nem érhet el.

A legsúlyosabb kritikánk, hogy az Uraink méltatlanok a hatalmukhoz, hogy nem nőttek fel hozzá. Tudom jól, váltig állítják, hogy milyen műveltek és rátermettek, s ezzel szemben mi mennyire tudatlanok vagyunk. Pedig hát milyen gyenge érvelés ez! Kénytelenek leszünk megfelelni rá. Amikor Jupiter egyenlőtlenül osztotta fel a világot a nemek között, az oroszlánrészt nem kötelezettségek nélkül adta ám a férfiaknak. Meg kellett volna osztaniuk velünk eredményeit annak a tartalmas szellemi életnek, amely a körülmények miatt csak számukra hozzáférhető, s ami felé mi magunktól törekedni nem merünk. Ha tehát mi tudatlanok vagyunk, az az ő hibájuk. Csakhogy ők maguk sem jutottak még el a szellem magasabb fokára, nem aratták még le a tudás gyümölcseit, ha részben birtokolják is őket, és éppen ezért van oly fájdalmasan kevés közvetítenivalójuk felénk. S közben azzal kérkednek, hogy mennyivel jobbak nálunk. Én sokkal inkább úgy találom, a hölgyek jobban helytállnak, amíg legalábbis egyetértünk abban, hogy a mi hozzájárulásunk a kultúrához a szív művelése. Mert mit ér az ő jogi és katonai tudásuk? Legfeljebb arra elég, hogy minden összejövetelen eljátszhassák a közömbös, negatív alakot, miközben képtelenek bármiféle pozitív, szabad és szellemes hangot megütni. Amit hiányolok belőlük, az a szépség iránti tisztelet: nem járja át őket semmiféle magasztosság, nem hatja át őket nemesebb életszemlélet, s ez azt jelenti, a hölgyekre is rossz idők járnak, hiszen uraik és parancsolóik nem viseltetnek irántuk kellő tisztelettel és figyelemmel.

A minap hallottam, ahogy egy fiatal lány azt mondja – s szavai naiv egyszerűségük ellenére is igen tragikusnak hatottak számomra –, „rettenetesen unalmasnak találom az urakat”. Isten ments, hogy ezek az én szavaim legyenek, de őszintén mondom, nem szívesen lennék ma fiatal. Az ember csak fiatalok közt lehet fiatal, csakhogy nos jeunes hommes[3] nem fiatalok, úgy értem, hiányozni látszanak belőlük az ifjonti tulajdonságok, elsősorban pedig mindenek alapja, a lelkesedés. A férfi kultúra és fejlődés középpontjában mindig is a női szépség és erény állt. A hottentottáktól kezdve, akik asszonyaikat az eke elé fogják, egészen a kifinomult európaiakig, akik nőik lábai elé borulnak, ezerféle módja és fokozata létezik a szellem efféle fejlődésének. Nehéz eldönteni, nálunk milyen felfogás is van érvényben, de különösebben sokra nem tarhatnak minket, amennyiben jelét sem mutatják bármiféle finomságnak. Egyáltalán, nemzetünk egésze még mindig meglehetős nyersességgel fordul a szép és csodálnivaló dolgok felé. Az a fajta kifinomultság, amely nem elégszik meg a felszínnel, a kézzelfogható, szembetűnő és könnyen felismerhető szépséggel, hanem, akár a méh, tudja, hogyan nyerje ki édes nektárját a hétköznapi virágoknak is, csupán egy magasabbrendű kultúra gyümölcse lehet, s így sokáig kell még várnunk rá. Mily gyakran csodálkoztam rá magam is külföldiek társaságában erre a kifinomultságra. Amit az én norvég szemem észre sem vett, azt ők elragadtatva csodálták, felfedezték ugyanis benne azt, ami még a szépségnél is értékesebb. Ezért is van, hogy a nyelveikben olyan melléknevek és kifejezések léteznek az elbűvölő leírására, amelyeket a mi nyelvünk nem ismer.

Népszerű ifjaink körében csupán egyetlen kifejezés dívik: „fú, ez aztán szemrevaló”. Bájt, kedvességet, értelmet, derűt nem tartanak számon, nem is keresik, s ha véletlenül mégis felfedezik valakiben, még a legtávolabbról sem értékelik. Lesújtó ítélet, s meglehetősen kedvezőtlen képet fest ifjainkról, de ez az igazság, s ezt az ünnepségek matrónái, ahogy nevezni szokás őket, sőt, bármely éber szemlélő tanúsíthatja – már ha nincsenek éppen szép lányai. A bál a legtökéletesebb terepe ezen megfigyeléseknek, lévén az egyetlen hely, ahol szegény hölgyek egyáltalán számítanak, ahol ifjúságuknak bármiféle babér teremhet. Ha azonban hiányoznak belőlük azon tulajdonságok, melyeket itt értékelni szokás, soha nem lesz részük elismerésben. Sok ilyen hölgyet ismerek, akiket más szempontok alapján kellene értékelni, s akik életüket kagylóban megbúvó gyöngy módjára élik: senki sem ismeri őket igazán, senki sem kérdez felőlük, és ha megjelennek valahol, a gavallérok nagy része még abban sem biztos, hogy az udvariasság alapvető formái megilletik-e őket.

(…)

A kardhordozók, vagy ahogy manapság inkább neveznünk kellene őket, a tollkéshordozók kelletlenül viselik a nagy vigasságokat, unottnak tűnnek, s az ember azt hihetné, csupán a testmozgás kedvéért táncolnak. Fiatalos vidámságnak, naiv fesztelenségnek, annak a reményteli, ujjongó életkedvnek, amely másokat is magával ragadhatna – röviden, az ifjonti erényeknek – nyomát sem látni bennük.

És más összejöveteleken is ugyanaz az üresség, ugyanaz a titkos gyötrelem! Még ha tökéletesek is a körülmények, érezni egy láthatatlan hiányt, mintha csak Banquo szelleme kísértene.[4] Minden társaságban fenntartott helye van e rémséges szellemnek, s taszítóak, végzetesek e körök a kifinomultabb elme számára. Hiányzik a közös nevező, amelyhez mindkét fél kapcsolódni tudna, így az összejövetel téveteg lesz, a hangulat elromlik, a társalgás pedig rideggé és lapossá válik. Ha csak kevesen vannak jelen, a férfiak rendszerint kisajátítják a beszélgetést, ez pedig legtöbbször, nem meglepő módon, legénykedésbe és egymás túlkiabálásába torkollik. A nőknek eközben van idejük a szóba kerülő bizottsági jelentésekről és egyéb aktuális ügyekről elmélkedni, de egy idő után elszáll a bátorságuk. Nem merik betölteni azt a szerepet a társaságban, amely őket illetné, mert azzal kockáztatnák, hogy a jelenlegi helyüket is elveszítik. Marad hát számukra a lemondó beletörődés, s hogy fényüket véka alá rejtsék.[5] E méltánytalanság tehet arról, hogy a légkör sivárrá válik, s már csírájában elfojtódik bármiféle mélyebb, nemesebb, finomabb hozzájárulás.

Beszélik, nem voltak mindig ilyen szomorúak a társas összejövetelek, volt idő, amikor az emberek megélték a találkozás örömét. A Lycee régi szép napjai![6] Meglehet, csupán azért látom így, mert akkor még jómagam is fiatal voltam – de nem, mások, sokan mások is azok voltak. Az urakban még volt lovagiasság, még ha az egy jó adagnyi norvég esetlenséggel társult is. Akkoriban egészen mást jelentett lovagiasnak lenni, inkább a jellemben nyilvánult meg, semmint a külsőségekben: nagyon kevesen viseltek fehér kesztyűt, és még nem tudták, hogy kalapjukat a hónuk alatt kellene hordaniuk. Ám érdeklődtek a hölgyek iránt, s a hölgyek ezt félénk pillantásokkal, észrevétlen, titkos érintésekkel hálálták meg, no, meg azzal, mikor a zsúfolt lépcsőn levonulva boldog zavarukban a szoknyájukra léptek. Akkori fiatal lovagjainkból mára tekintélyes férfiak lettek, sokan közülük Norvégia büszkeségei, de a hivatalos ügyek terhelte családfői tekintetek mögött felsejlenek még a régi idők emlékei, s ezek többet érnek a mai kor egyfelől blazírt, másfelől otromba udvarlási szokásainál.

Blazírt norvégok? Norvég blazírtság? Hah, ennyi erővel akár szentimentális favágókról is beszélhetnénk. És mintha mégis létezne valamiféle norvég blazírtság. Nem az az európai fajta, melyet az élvezetekben való megcsömörlés okoz, nem, a mi blazírtságunk szomorúbb ennél, ugyanis egy elérhetetlen boldogságeszményből fakad, amely kiszipolyozza képzeletünket, hiszen életünkben nincs semmi, ami hasonló lenne hozzá. Kár is lenne tagadni, hogy Norvégiánk szegény és fejletlen, még ha bosszantó is, mikor ezt idegenek mondják rólunk, mikor útleírásokban olvasunk ilyesmit. Ezekben az útleírásokban az áll, hogy a norvég tél hosszú, a művészet szegényes és a fogadók csapnivalóak. S bár a csapnivaló fogadók tényleg bosszantóak, a lényeg nem ez… Ki fogja hát leírni belső vágyainkat és kételyeinket? Tudom én jól, mi áll amögött, hogy nem merjük vádolni egymást. Hatalmas, zord anyánk, a természet a nélkülözés segítségével nevel minket naggyá és erőssé, míg cseperedünk, könnyeivel táplál bennünket, s már korán belénk oltja azt a melankóliát, amelynek köszönhetően a mártírok beletörődésével bírjuk a legkeserűbb lemondásokat is. Ó, mi szegény urak és hölgyek! Örök szenvedés és küzdelem az osztályrészünk, de küzdelmünk gyümölcsei nem érnek el hozzánk.

* 

Jegyzetek:

[1] A hamis festményekkel kereskedő öreg Schmar Henrik Wergeland tréfás versei révén híresült el. A Hermann név a norvég herremann (nemes) szóhoz hasonlít,  Hanswurster pedig a régi német színház állandó komikus alakja. Péter és Pál, a bibliai utalás mellett, a norvég népmesék legkisebb fiújának, Askeladdennek a bátyjai, akik testvérükkel ellentétben rendre elbuknak a próbákon.

[2] Utalás Lukács evangéliumára: „Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” (Lukács 23:31).

[3] a mi fiatal férfiaink (francia)

[4] Banquo skót főnemes William Shakespeare Macbethjében, akinek, miután a címszereplő meggyilkoltatja, szelleme megjelenik Macbeth előtt.

[5] Utalás Máté evangéliumára: „S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban” (Máté 5:15).

[6] A Lycee az akkor még Christiániának nevezett Oslo báljainak rendszeres helyszíne volt.