A színházi repertoárokból kirobbanthatatlan Henrik Ibsen költői életművéről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, már ha nem tekintjük a költői életmű részének a két leghíresebb korai drámáját, a versben íródott Brand-t és a Peer Gyntöt. Pedig ilyen (dráma)költői teljesítmény mellett nem meglepő, hogy a norvég színház legnagyobbja klasszikus értelemben vett költői életművel is rendelkezik, igaz, életében egyetlen verseskötete jelent csak meg, a Digte (Versek) 1871-ben. A könyv összesen nyolc kiadást élt meg Ibsen életében és 15 262 példányban fogyott, ami túlszárnyalta a nagy rivális Bjørnstjerne Bjørnson Digte og Sange (Versek és dalok) című kötetének számait, az utókor mégsem tekinti Ibsen költészetét különösebben figyelemreméltónak. Ahogy Thorstein Norheim összegzi, a legtöbb Ibsen verseiről szóló írás „miközben igyekszik hangsúlyozni a szerző írói és személyes nagyságát, egyúttal leszögezi, hogy lírájából hiányoznak azok a jellegzetességek, amelyek különösebben érdekessé tennék”.[1]

Ennek ellenére jó néhány Ibsen-vers lefordult már magyarra, köztük a leghíresebb, a Terje Vigen című elbeszélő költemény, illetve a korai versek közül az 1849-ben született Til Ungarn (Magyarországhoz) is, amelyet mások mellett Kosztolányi Dezső is átültetett a vers megszólítottjainak nyelvére. Ez utóbbi szöveg annak a kéziratnak volt a része, amelyet 1850-ben az akkor 22 éves, frissen a fővárosba költözött szerző a kiadás reményében állított össze, és amelynek nagy részét patikussegédi évei alatt írta Grimstadban. Kiadnia nem sikerült a kötetet, a kézirat viszont hál’ Istennek fennmaradt, és így tudjuk, melyik szöveggel kezdődött volna – a szerzői szándék szerint – Henrik Ibsen első verseskötete: a Resignation (Beletörődés) című, 1847-re datált verssel.

Általában nem vagyok a szerzőközpontú olvasatok híve, de itt nem tudok nem rámutatni arra, hogy ez a szöveg mennyire a kamaszversek legtipikusabb jegyeit viseli magán, még ha a szerzőnk már 19 éves is, amikor írja. Világfájdalom, meg nem értettség, kétely, végletesség, nagy szavak, erősnek szánt képek – minden van itt, ami egy klasszikus pályakezdéshez kell. Megrendítő látni, mennyire univerzálisnak tűnik lassan kétszáz év távlatából is a szárnybontogató vers mint műfaj. Már tisztelet a kivételnek. Vagy éppen, hogy nem. Mert ezt a szöveget olvasva ki mondta volna meg, hogy ezt a fiút a 21. században is világszerte fogják játszani a színházak, hogy az Oslói Egyetemen külön Ibsen-szak épül majd a munkássága köré, és hogy több európai országban is benne lesz a középiskolai tananyagban. Én biztosan nem.

* 

Beletörődés

A lélek mélyén gyenge villám,
ha megtöri a sűrű éjt,
a pillanatért születik tán,
megismerni a feledést?

Hiába hát a vágyaim?
És minden álmom is minek?
Lelkem nem szállhat szárnyain?
Költészetem üres, hideg?

Hallgass, mélység, inkább örökre,
ha szólásod nem érthetem!
Maradjak milliók közt feledve,
és halljak meg mint névtelen.

*

Jegyzet:

[1] Thorstein Norheim, „»Versets små buketter«: »Mindets Poesi« og »malte digter-billeder« i Henrik Ibsens lyrikk”, Edda 93, 4. sz. (2006): 376–385, 376.