„A nemzeti költészet képes jelentős mértékben megváltoztatni egy nemzet életét”,[1] írja David Aberbach a nacionalista líráról szóló cikkében, és kijelentésére kézenfekvő norvég példa lehet mai szövegünk, Johan Nordahl Brun 1771-72 fordulóján született, patrióta sorokkal teli bordala, a Norges Skaal (Koccintás Norvégiára). Brun meghatározó tagja volt a birodalmi központban, Koppenhágában tanuló norvég diákok által alapított Norvég Társaságnak, amely csoportosulást szokás a norvég nemzeti öntudat előfutárának tekinteni. Brun versét pedig gyakran az első, nem hivatalos norvég himnuszként emlegetik, de hívták már a norvég Marseillaise-nek is.

A francia vonalra nemsokára visszatérünk, de előbb érdemes tisztázni valamit: bár a szöveget olvasva meglepőnek tűnhet, a Norvég Társaság tagjait félreértés lenne a 19. századi értelemben vett nacionalistának tekinteni. Valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha úgy képzeljük el őket, mintha a ma Norvégiájában Bergenből származó diákok alapítanának maguknak Oslóban egy klubot, vagy kicsit közelebbi példával, ha bajor diákok tennék ugyanezt Berlinben. És bár a szöveget, mivel dán- és királyellenesnek érezték, első körben cenzúrázta a hatalom, jó esély van rá, hogy Brun elsősorban a dal születésekor a királyságot de facto irányító Johann Friedrich Struensee ellen írta azt. A német származású Struensee a mentális problémákkal küzdő VII. Keresztély dán király udvari orvosa volt, aki 1770 és 1772 között állt hatalmának csúcsán, és nevéhez fűződik a felvilágosult abszolutizmus első korszaka Dániában. Struensee több okból is a bögyében lehetett a költőnek. Először is részben a német nyelvet előtérbe helyező reformjai miatt vált a németet rosszul beszélő Brun munkanélkülivé, de Struensee volt az is, aki megakadályozta, hogy egyetem jöhessen létre Christiániában (azaz a mai Oslóban). Az orvossal szembeni ellenérzések lenyomata a Koccintás Norvégiára második versszaka, amely a többségében norvégokból álló dán királyi testőrség 1771 karácsonyán lezajlott sikeres lázadását jeleníti meg, a lázadás oka ugyanis az volt, hogy Struensee a testőrség feloszlatásáról adott ki rendeletet. Sőt, ha összerakjuk, hogy a Koccintás Norvégiára születése csupán pár nappal a lázadás utánra tehető, akár azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy Brun a testőrök tettét és Struensee visszakozását ünneplendő írta bordalát.

És akkor ott van a francia vonal. A Norvég Társaság ízlését erősen meghatározta a francia klasszicizmus, a Koppenhágában ekkor már bontakozni látszó, koraromantikus jegyeket magán viselő költészet ellenében a Norvég Társaság tagjai (akik között voltak egyébként dánok is) a klasszikus formák és műveltség védelmezőiként léptek fel. Brun a versét például egy akkortájt igen népszerű francia vígjátékdal dallamára írta, és a ma énekelt bombasztikusnak és meglehetősen agresszívnek ható verzióval szemben a Koccintás Norvégiára eredeti formájában jóval könnyedebb és játékosabb lehetett. Nem csak a dallam jött azonban a franciáktól, hanem például az, a vers nyitósoraiban megtalálható elképzelés is, miszerint a norvégok óriások. A 18. század végének nagyhatású norvég történeti munkája, Gerhard Schøning Norges Riiges Historie (A norvég királyság története) című műve ugyanis nagyon erősen épített francia szerzők korábbi munkáira, így amikor Schøning a norvég nemzeti karakterről ír, főleg Montesquieu-t és Mallet-t veszi alapul.

Persze a fentiek ma már igen keveset számítanak, ugyanis az utókor olyan erővel ruházta fel Brun bordalát, aminek köszönhetően kétség sem férhet a Koccintás Norvégiára fontosságához abban a nemzetiesítő folyamatban, amelynek köszönhetően létrejött a mai Norvégia. És bár írott nyelv tekintetében ez a vers is dánul van, megfelelően énekelni csak norvég hangsúlyozással és kiejtéssel lehet. A norvég nyelv dialektusokban elképesztően gazdag, és a dal születése idején is az volt, a dal norvégos kiejtése az akkoriban többé-kevésbé norvég beszélt nyelvi sztenderként kezelt ún. dannet dagligtalen (művelt hétköznapi nyelven) alapulhatott. Fontos adalék azonban, hogy ennek a norvégos kiejtésnek a dánok körében is nagy divatja volt az 1700-as évek végének Koppenhágájában, tehát ez sem fogható fel egyértelműen csak nacionalista jegyként. Mindenesetre ennek is köszönhető, hogy hosszútávon Brun bordala egyike lett azoknak a norvég irodalmi műveknek, amelyek révén megvalósulhatott, amit a nacionalizmuskutatás nagyágyúja, Benedict Anderson összhangzásnak hív, és aminek lényege, hogy a dalok (elsősorban a himnuszok) éneklése által az én feloldódik a közösségben.[2]

* 

Johan Nordahl Brun

Koccintás Norvégiára

Rád koccintunk, Norvégia,
óriások hazája;
ki egyszer is megízleli,
szabadság lesz az álma,
feltámadunk mi még bizony,
és áttörünk a rácsokon;
rád iszunk most, Norvégia,
óriások hazája.

Hegyek szülötte hőseink,
ürítjük poharunk,
titeket, szabad hazafik,
keblünkbe fogadunk!
A gárdista fegyvert ragad,
a norvég ügy igaz marad;
tirátok, hű norvégjaink,
ürítjük poharunk!

Igyunk terád is, jó barát,
S minden norvég leányra!
Ha van babád, hát, rá külön,
de szégyen a judásra!
Ki a rabláncot kedveli,
az a dalt, bort, lányt megveti;
Igyunk tehát rád, jó barát,
s minden norvég leányra!

Még egyet a hegyekre is,
sziklára, hóra, dombra;
és éljenzésünk hangjait
majd visszhangozza Dovre,
áldását háromszor kiáltja
Norvégia minden fiára;
igyunk hát a hegyekre is,
sziklára, hóra, dombra!

*

Jegyzetek:

[1] David Aberbach, „The poetry of nationalism”, Nations and Nationalism 9, 2. sz. (2003): 255–275, 256.

[2] Benedict Anderson: Elképzelt közösségek, ford. Sonkoly Gábor. L’Harmattan – Atelier, Budapest 2006, 123.