Tartsunk ezúttal Maurits Hansennel a 19. század elejének norvég vidékére, egy olyan korban, mikor se turistajelzések, se egységes norvég társadalom nem létezett még, furcsábbnál furcsább történetek viszont annál inkább. A minden túlzás nélkül a norvég nyelvű prózairodalom megalapozójának nevezhető Hansen még a megelőző század végén, 1794-ben született, de irodalmi attitűdjét már az új század központi irányzata, a nemzeti romantika határozta meg.

Hansen több, a norvég nemzeti kultúrát megalapozó dologban is az elsők között volt, és nem csak az szépirodalom területén: neki köszönhető az egyik első leírás a norvég nyelvtanról; őt tartják az első fizetett norvég újságírónak; de az ő nevéhez köthető a norvég gyermekirodalom kezdete is, az 1829-ben közölt Lille Alvilde (Kis Alvilde) című elbeszélésének köszönhetően, amelyben a címszereplő kislány az erdőben bogyósgyümölcsöket gyűjtő társaitól leszakadva összebarátkozik egy félelmetes medvével. Az eredeti írásban egyébként a medvét még azon az őszön legyilkolják, de ezt a részt az újabb gyermekirodalmi antológiákból ki szokták hagyni.

Maurits Hansen azonban egyvalamiben nem csak a norvég, hanem a világirodalomban is elsőnek számít, ez pedig a krimi. A világ első detektívtörténetének Edgar Allan Poe 1841-es A Morgue utcai kettős gyilkosság című elbeszélését szokták tartani, Hansen viszont már 1839-ben megírt, és 1840-ben megjelentetett egy detektívregényt Mordet paa Maskinbygger Roolfsen (Roolfsen gépész meggyilkolása) címmel. Persze Hansen világirodalmi hatása össze sem hasonlítható Poe-éval, az olvasóközönsége is jóval kisebb volt, és igazából közvetlen követői sem akadtak a detektívtörténetek terén, tehát túlzás lenne azt állítani, hogy nagy hatást gyakorolt volna a napjainkra óriási exporttermékké váló skandináv krimiirodalomra, de mint kuriózum mindenképpen említésre érdemes.

Hansen kapcsolata a bűnügyi történetekkel egyébként nem 1839-ben kezdődött. A nemzetépítés hevétől fűtve, 1819-ben útilevél-sorozatot indított a mai napig fontos újságnak számító Morgenbladet-ben, és a sorozat szövegeit „nemzeti elbeszélés”-ként kategorizálta. Az első ilyen írásában, a mai napig legerősebben kanonizált Hansen-szövegben, a Lurenben (Hegyikürt), nagyon is látványosan kilóg a nemzetépítési lóláb. A szöveg elbeszélője, az országot járó városi utazó, aki a norvég hegyvidéket Svájc legszebb hegyeihez hasonlítja (ami egyébként sokat elmond arról, mennyire ismerhette a norvég vidéket Hansen olvasóközönsége, a városi elit: annyira semmiképp sem, mint a messzi Svájcot); a norvég parasztokat szorgos és szép embereknek írja le; a novellában szereplő családfőt pedig egyenesen úgy mutatja be, mint aki a középkori sagák királyai közül pottyant volna a történések helyszínéül szolgáló gudbrandsdaleni tanyára. És valóban onnan pottyant, mert kiderül, hogy Széphajú Haraldnak, a norvég történelem egyik legikonikusabb királyának leszármazottja. Mégis mi lehet ebben az idillben novellába illő konfliktusforrás? Az, amire az egy ponton a detektív szerepét magára öltő elbeszélő bukkan rá: a gazda lánya titokban fiút szült a béreslegénytől, és a csecsemőt a szülők azóta is rejtegetik. De aggodalomra semmi ok, a felvilágosult városi utazó az apát megbékítve elsimítja a konfliktust, és a novella happy enddel zárul.

Fordításra azonban nem ezt a szöveget választottam, hanem Hansen „nemzeti elbeszélések”-sorozatának egy valamivel későbbi novelláját, az 1821-es Den gale Christiant (A bolond Christian), amelyben, Hansen szövegeire jellemzően szintén a bűn játssza a főszerepet, viszont legalább annyira fontos elem a szintén sok elbeszélésére jellemző, talán legjobban a nehezen lefordítható uhygge (kellemetlen, nyomasztó) szóval jellemezhető atmoszféra. Valódi pszichothriller ez a novella, de hogy az olvasó is olyan feldúlt állapotba kerül-e, mint én fordítás közben, azt persze nem tudhatom.

* 

Maurits Hansen

A bolond Christian

                                                                                                                 Vendégfogadó Holéban, október

Drága Barátom!

Nagyon is feldúlt állapotban írom ezt a levelet, de hogy te is, miután elolvastad, ilyen állapotba kerülsz-e, nem tudhatom. Mert a világ dolgai, melyekről egyébként is oly kevés ismerettel bírunk, valójában nem önmagukban állnak, jelentésüket csakis a ránk gyakorolt hatásuk révén nyerik el. Azt tudom viszont, hogy ma este nem tehetek mást, mint hogy ezt a bennem dúló, nyomasztó érzést az általam ismert legalkalmasabb eszköz, a tollam segítségével enyhítsem.

Sötétedés után érkeztem ide, Holébe, és hamar kiderült, hogy – amint az a mi jó Norvégiánkban oly gyakran megesik – hiába küldtem egy nappal korábban értesítést, nem tudnak nekem lóval szolgálni. Az útviszonyok, akárcsak az időjárás, egész nap borzasztó volt, és annak ellenére, hogy hazánk számos hívogató és kevésbé hívogató vidékét bejártam már, ennél rémisztőbb helyhez még sosem volt szerencsém. Közvetlenül a meredek, vad sziklák által körülölelt mélykék tó partján fekszik az a nyomorúságos kunyhó, amelyben most is ülök. Három falat húztak fel a tető fölé magasodó szikla oldalába, és a pislákoló gyertyámnál, melyet bölcsen magammal hoztam, semmit mást nem látok mint a négy görbe falat, melyből az egyik maga a hegy sötét gránitja.

Mire már éppen beletörődtem, hogy itt kell töltenem az éjszakát, és zsákomból elővettem a vacsorámat, arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd szobában valaki éles hangon imádságot kántál, amit aztán vad nevetés és összefüggéstelen galimatiász követ. A lány, aki bejött, hogy megvesse az ágyam – amelybe igazán semmi kedvem befeküdni – felvilágosított, hogy a bolond Christian lelkészt hallottam kintről, és hogy biztosan jól fogok szórakozni, ha belehallgatok a mondandójába. Kimentem, hát, de kezdetben nem különösebben nyerte el érdeklődésemet a sok badarság, amit ez az őrült összehordott. Sokkal inkább megragadott viszont a kinézete. Vékony, fehérszakállú öregember, akinek az őrült szemeit leszámítva egész arca csupa barázda. Kezében kalapot tartott, amelynek karimájára nyúlláb volt erősítve, és úgy hitte, ha fordítva teszi fel, láthatatlanná válik. Megkínáltam valamivel, és mivel észrevettem, hogy vannak néha tiszta pillanatai, hirtelen ötlettől vezérelve beinvitáltam a szobámba. Bátorításul bort és sült húst tettem elé, és őrült barátom szép lassan egyre érdekesebbé kezdett válni. A célom természetesen az volt, hogy végére járjak őrülete okának, de ő minden pillanatban eltérített a badarságaival és a kántálásával. Végül három pohár bor után a sziklafalnak dőlve rekedt hangon belekezdett: „Azt szeretnéd hát, hogy a bolond meséljen neked; hát várj egy pillanatot, előbb fel kell tennem a kalapom. Most látsz engem?” Nemmel válaszoltam, ő pedig belekezdett egy történetbe, amelynek helyenként feltűnő összefüggéstelenségeit igyekszem kikerekíteni.

„Mélyen, mélyen, messze, hegyeken és völgyeken túl lakott egy lelkész, akit elvitt az ördög. Volt neki egy hajadon lánya, olyan kecses és szelíd, mint a tavaszi bárány, és a lány kiskorában mindennap estig játszott az udvarukon a béres két fiával. Ha Christian gyöngyöket kapott volna minden könnycseppért, amit éjszakánként a lány miatt hullatott, akkor a lány és a világ összes dicsősége is az övé lehetett volna. De ő tanító akart lenni, a bolond! – mintha egy tanító elég jó lenne egy lelkész lányának! De Hansnak bezzeg szép sima volt az arca, és örökkön az erdőt járta. Kísérgette is a lányt a hegyiösvényen és a vízeséshez, míg Christian csak hátul kullogott és a fogát csikorgatta. Ó, Hans, ebből sosem sül ki semmi jó!  Ha legalább megbeszélték volna, de nem, Hans csak nevetett Christianon és futkosott fel-alá erdőn és mezőn. Szenteste volt, és Ragnhild a keményre fagyott havon elindult, hogy hazainvitálja az öregasszonyt. Mindketten elkísérték, és szitkokban nem volt hiány. Majd amikor az öregasszony nem akart velük menni, és Ragnhildnak haza kellett indulnia, szorosan belekarolt Hansba, és nem volt hajlandó Christiannal tartani; de hát Hans is parasztfiú volt. Úgyhogy Christian előreszaladt, és elrejtőzött a nagy fenyő mögött, ott ahol a vízesésnél felkanyarodik a hegyiösvény, és nem gondolt ő semmi rosszra, de a forró könnyek égették az arcát. Csakhogy amikor ők ketten a fenyőhöz értek, és Hans megállt és Ragnhildra nézett, Ragnhild pedig a karjába vetette magát, akkor a vízesés megindult felfelé, és a hold pörögni kezdett körbe és körbe, és a hegyitrollok előtörtek a sziklákból, és örvénylett, örvénylett a hó, és úgy süvített, mintha megnyílt volna a föld és hirtelen száz szélvihar tört volna fel alóla. Majd amikor minden lecsendesedett, Hans ott feküdt a vízesés alján. Azóta tartják úgy, hogy Christian megbolondult. De psszt, figyelj csak! Senki sem tudja, mi történt igazából. Mert Ragnhild, akit Christian Hans után akart lökni, halálsápadtan, mint a hó, megesküdött ég és föld színe előtt, hogy hallgatni fog, és tartotta is magát ehhez. De Hans eltűnt, és Christian megbolondult. Isten irgalmazz, hogy búslakodott Ragnhild, és milyen sokáig! De a lelkész szigorú volt vele. És milyen csúnyán bántak Christiannal azon a télen, megkötözték és a fáskamrába zárták a csípős hidegben. No lám, micsoda derék tanító lett belőle! De most hallgasd meg, milyen vidámság köszöntött be, mikor sok év múlva újra karácsonyt tartottak a lelkészéknél. Úgy bizony, a csúnya, bolond Christian az ablakhoz tapadva nézte, hogyan vígadnak a nagyszobában. És nem tudta levenni a szemét Ragnhildről, aki a selyemnadrágos idegen kapitánnyal táncolt. És beszélgettek közben és fogták egymás kezét. De minél hosszabban nézte őket Christian, annál jobban elsápadt, mert a kapitány nem lehetett más, mint Hans. És aztán kijöttek a megvilágítatlan tornácra, és nézték a vadul pislákoló csillagokat; de Christian is közelebb merészkedett. És egyszer csak hallotta, hogy csókolóznak és sugdolóztak a sötétben, és Hans Josephnek hívja magát, és azt mondja, hogy minden jóra fordult, mert előkelő úr lett belőle. Ekkor Christian elszaladt a mély havon át bele a sötét éjszakába, és imádkozott és átkozódott és tépte a haját. Aztán Hans elindult a vendégfogadóba, és mikor összetalálkoztak, az egyikük felkiáltott, hogy Hans, a másik pedig, hogy Christian, és azzal egymásnak estek, és csak birkóztak és birkóztak és birkóztak. Ha eddig nem feküdtél a folyó mélyén, hát, majd most fogsz! – és egyszer csak ott feküdt Hans. De senki sem akadt Christian nyomára, és Ragnhild meghalt. A lelkészt pedig elvitte az ördög.”

„Látsz engem?” üvöltött fel leírhatatlan félelemmel a hangjában Christian, és azzal már kint is volt az ajtón. Biztosíthatlak, nem sok hiányzott, hogy én magam is megtébolyodjak. Még mindig lázban ülök, és csak a reggeli fényt meg a lovamat várom, hogy mihamarabb elhagyhassam ezt a helyet. Segíts meg, Istenem, hogy ne találkozzak össze holnap a szerencsétlen Christiannal! Különös, hogy senkinek nem mondta még el, amit nekem, valószínűleg a helyiek sosem figyeltek rá különösebben. Adjon neki a Jóisten mihamarabbi megbékélést.