Norvég alap a most induló sorozat címe, de elnevezésünk rögtön az első szövegeknél problémássá válik. Első szerzőnk, Johan Herman Wessel (1742-1785) ugyanis dánul írt. Hogy ennek mi az oka, ahhoz érdemes végigszaladnunk egy történelmi gyorstalpalón, ami egyébként is jól fog jönni a kor kultúrájának, sőt, bizonyos szempontból a mai Norvégiának a megértéséhez is.

Nagyon röviden: miután 1524-ben Svédország kilépésével felbomlott a dán-norvég-svéd kalmari unió (1397-1524), Norvégia egy koppenhágai központú, kéttagú perszonálunióban találta magát, és ez a dán uralom egészen a napóleoni háborúk végéig, 1814-ig fennmaradt. Húzhatók bizonyos párhuzamok a dán-norvég viszonyok és a magyarok Habsburg uralom alatti helyzete között, a nyelvi kérdés azonban egészen eltérően alakult. Ennek elsődleges oka, hogy a norvég és a dán nyelv is az északi-germán nyelvjárásokból fejlődött ki – nagyjából az 1300-as évektől kezdtek csak el kialakulni azok a nyelvjárások, melyekből a mai skandináv nyelveket eredeztethetjük. A három kontinentális skandináv nyelv egyébként – írásban legalábbis mindenképpen – még mindig kölcsönösen érthető. A perszonálunió koppenhágai központja, a két nyelv közeli rokonsága és az 1349-es, a norvég lakosság közel kétharmadát kiirtó pestisjárvány mind okai annak, hogy a norvég írásbeliség helyét a középkor végén átvette a dán. Ennek köszönhető az is, hogy bár az 1500-as évek során egész Skandinávia evangélikus hitre tért, az első teljes norvég bibliafordításra 1853-ig várni kellett, addig mindenki a dán fordítást használta.[1]

Johan Herman Wessel a fenti okok miatt dán nyelven írt, miközben az Oslótól délre található Vestby-ben született, ott is nőtt fel, és csupán 19 évesen került Koppenhágába. Akkor tehát norvég vagy dán szerzőnek számít? A skandináv irodalomtörténetnek van megoldása a problémára, az úgynevezett felleslitteratur (közös irodalom) kifejezés, amelynek lényege – nem nehéz kitalálni –, hogy egyben tárgyalja a kor irodalmát, azaz nem a mai értelemben vett nemzetállami keretek alapján (belátva ennek lehetetlenségét) igyekszik szétválogatni a szerzőket. Johan Herman Wessel tehát, ha mindenképpen kategorizálni szeretnénk, dán-norvég író. Viszont ez a sorozat éppen azért kezdődik vele, mert annak a főleg norvég diákok alkotta társaságnak volt meghatározó figurája, amelyik 1772-ban alakult Koppenhágában Norske Selskab (Norvég Társaság) néven. Ez a közösség rakta le a norvég patriotizmus alapjait, szolgált rendre hivatkozási pontként a 19. századi norvég nacionalizmus számára, és itt kezdődött az a folyamat is, amelynek köszönhetően ma már jó ideje nem dán-norvég irodalomról, hanem dán és norvég irodalomról beszélhetünk. Ha valakinek rémlik egy hasonló sztori, az nem véletlen. Az 1770-es évek a magyar irodalom kibontakozásában sem elhanyagolható időszak, és ennek helyszíne is a birodalmi központ: a bécsi testőrség irodalmi körének tagjai norvég társaikhoz hasonlóan bár politikai oppozíciót nem képeztek a fennálló hatalommal szemben, munkásságuk ugyanúgy a nemzeti tudatosság irányába mutatott. A Norvég Társaságból lesz még egy költőnk a sorozat következő részében, Johan Nordahl Brun, és vele kapcsolatban a patriotizmusról is bővebben szó esik majd, most azonban vissza a mai szerzőnkhöz.

Wessel írásainak nagy része a humorra épül, és bár Jean Paul Sartre Mi az irodalom? című esszéjében leginkább francia kontextusban írja, hogy a XVIII. században az irodalom tudatára ébred saját autonómiájának, megtörténik az irodalom önmaga általi visszavétele, és „a kétellyel, a visszautasítással, a bírálattal, a kétségbevonással” azonosul,[2] Wessel írásaiban is valami hasonlót figyelhetünk meg. Drámaíróként például leghíresebb és legsikeresebb darabja a Kierlighed uden Strømper (Szerelem harisnya nélkül) című tragédiaparódia volt, ami eredetileg egy belső poénnak indult, a Norvég Társaság néhány tagjának fennkölt, klasszicista darabjait parodizálta (többek között az említett Brunét is). Az alexandrinusokban írt dráma központi kérdése, a címhez hűen, hogy lehet-e harisnya nélkül házasodni, a válasz a nem, a darab végén pedig minden szereplő öngyilkosságot követ el. Wessel munkásságának másik sarokkövét a versben elbeszélt történetek adják, ezek közül leghíresebb az anekdotára épülő Smeden og Bageren (A kovács és a pék) című szatíra, amelyben egy emberölésért elítélt kovácsot nem végeznek ki, ugyanis akkor kovács nélkül maradna a falu, helyette a két pék közül az idősebbet viszik a vesztőhelyre.

Wessel műveinek harmadik csoportját a bökversek, epigrammák és humoros sírfeliratok adják, melyek a kor Koppenhágájában sok esetben szájról-szájra terjedtek. Ezekből a rövidebb szövegekből fordítottam most le hármat, melyek végigkövetik a lét legfontosabb kérdéseit: a szerelmet, a táplálkozást és a halált. Az első, Szerelem és vajaskenyér című versike központi állítása persze nem a címben megnevezett fogalmakat érinti, hanem elsősorban a költő beszédpozícióját jelöli ki, és a mai napig végtelenül szimpatikus és progresszivitásából semmit nem vesztett hozzáállást mutat.

A Szerelem és vajaskenyérhez hasonló önironikus darab A költő sírfelirata saját magának, amely tragikomikus hangvételével végül egy nyelvi poénra fut ki. A halállal való viccelődés és persze a gúnyvers műfajának remek példája az utolsó szöveg, Liutenant Stabel vaskos szexuális utalásokat mozgató sírfelirata. Stabel hadnagyról az utókor egyébként nem sok mindent tud (ezért is mertem a rímkönnyítés kedvéért hadnagy helyett őrmesternek fordítani a magyar verzióban), neve azonban a magukat és rangjukat túl komolyan vevő katonákon szívesen élcelődő Wesselnek köszönhetően fennmaradt.

Mivel a versek fordításainak rövidnek, tömörnek és humorosnak is kellett maradniuk, nem volt tér és lehetőség elkenni sorokat, vagy kihagyni, átalakítani mellékes részleteket. Emiatt helyenként megkönnyítettem a feladatot a rímképlet megváltoztatásával, vagy a jambikus helyett ütemhangsúlyos forma használatával. De jó eséllyel még így is ezeken a verseken dolgoztam időarányosan a legtöbbet a Norvég alap darabjai közül. Akit érdekelnek az eredeti verziók itt, itt és itt megtalálja őket, némi germán nyelvismerettel leolvashatók a verslábak és a rímképletek.

* 

Johan Herman Wessel:

Szerelem és vajaskenyér

Hogy a vajaskenyér nem étel
s aki utál, az nem szeret,
ennyi, amit, ha kétkedéssel
is, de állítani merek.

A költő sírfelirata saját magának

Ivott, evett örömtelen,
ócska csizmája sose fénylett;
bármit befejezett-e? Nem,
illetve végül is a létet.

Itt fekszik hős Stabel őrmester…

Itt fekszik hős Stabel őrmester,
ó, jaj, de szerencsétlen ember,
ormányát lógatva pihen, mer’
próbálkozhatna már mindennel,
nem áll meg kezében a fegyver,
amit – e hír járta – úgy kedvelt,
mint ha jót hantázva sok szeszt nyelt.

*

Jegyzetek:

[1] A nyelvi kérdésről bővebben lásd: Ács Péter – Baksy Péter: A központi skandináv nyelvek történetének vázlata a kezdetektől a reformációig. ELTE BTK Germanisztikai Intézet, Budapest, 2010.; ill. Ács Péter – Baksy Péter: A központi skandináv nyelvek történetének vázlata a reformációtól a 20. századig, ELTE BTK Germanisztikai Intézet, Budapest, 2013.

[2] Jean Paul Sartre: „Mi az irodalom?”. In Uő.: Mi az irodalom?, ford. Nagy Géza és Vigh Árpád. Gondolat Kiadó, Budapest 1969, 110-111.