Minden valamirevaló európai népnek kell egy Petőfi, és minden igazi Petőfinek kell egy nép. A címben is olvasható megfeleltetés persze félrevezető, mert Henrik Wergeland sok szempontból nem Petőfi: a kulturális elitből érkezik, nem tagja etnikai kisebbségnek, nem színész, nem szabadságharcos, nem antirojalista és így tovább. De sok mindenben hasonlít Petőfihez: társadalmilag elkötelezett; nacionalista, miközben a nemzeti és egyetemes célok egyesítését tartja követendőnek; a nemzet letéteményesét nem az uralkodó elitben látja; költészetében kísérletező; szerelmi lírája és politikai költészete irodalomtörténetileg meghatározó; meglehetősen termékeny szerző és halála tragikusan korán következik be.

Természetesen Petőfinek csak akkor hívhatunk valakit, ha kultusza is van, és itt újból döccen az összehasonlítás, mert Wergeland kultusza kisebb Norvégiában, mint Petőfié Magyarországon. Ez részben a két szerző eltérő szerepfelfogásából következik (Wergelandnak már csupán családi háttere okán sem kellett a „kapitalizálódó kor merész vállalkozójaként, indulótőke nélkül” az irodalmi gépezet tudatos használatával felküzdenie magát)[1], részben pedig az utókor tehet róla, pontosabban az irodalomtörténetírás és az irodalomoktatás eltérő fókuszai (Norvégiában a klasszikus irodalomra a hazainál kevesebb figyelem jut mind az egyetemi, mind a közoktatásban).

Wergelandról magyar kontextusban Petőfi nélkül, norvég kontextusban viszont Johan Sebastian Welhaven nélkül nehéz beszélni. A norvég romantika másik meghatározó szerzőjével, az előző Norvég alap hősével folytatott kitartó vitájára már utaltam a legutóbbi epizódban is. Erik Bjerck Hagen norvég irodalomtörténész annyira meghatározó szerepet társít kettejük az 1830-as évek során kibontakozott szembenállásának, hogy véleménye szerint az ott kirajzolódó konfliktusvonalak egészen a mai napig nyomon követhetők a norvég irodalomkritikában és -történetírásban. Wergeland és Welhaven vitájának egyik meghatározó aspektusa az esztétikai autonómia kérdése. Wergeland a művészetet a történelmi és politikai valóság aktív alakítójának tekintette, az esszencialista Welhaven viszont úgy vélte, a művészeti alkotásoknak a bennük létrehozott harmónia révén a politikai és morális kérdések fölé kell emelkedniük. Bjerck Hagen a norvég közbeszéd valóságirodalomról – elsősorban Karl Ove Knausgård valamint Vigdis Hjorth könyvei kapcsán – folytatott vitáit és a Peter Handke 2019-es Nobel-díját övező polémiát is Welhavenékig vezeti vissza.

De a Petőfi-összehasonlításhoz visszatérve és egyben ráfordulva a mai szövegünkre: Wergeland költészete egy fontos ponton mindenképpen eltér a magyar kollégájáétól, ez pedig a saját haláltapasztalatának megjelenítése. A norvég költő életének utolsó évét súlyos betegen töltötte, az akkori diagnózis alapján tuberkulózisban szenvedett, de újabb elképzelések szerint halálának valódi oka tüdőrák lehetett. Írói szempontból mindenesetre a végsőkig aktív maradt, élete végén önéletrajzot írt, átdolgozta korai magnum opusát, a közel hétszázoldalas Skabelsen, Mennesket og Messias (A teremtés, az ember és a Messiás) című emberiségkölteményt, és a halálos ágyán született versei a norvég irodalomtörténet legerősebben kanonizált szövegei közé tartoznak. Ezek közül is kiemelkedik két megszólítással operáló szöveg, a megmenekülés vágyát kiáltó ima, a Til Foraaret (A tavaszhoz) és mai versünk, a Til min Gyldenlak (A sárgaviolámhoz).

Utóbbi írás könnyen olvasható az elkerülhetetlenbe való beletörődés dokumentumaként, a versbeszélő azonban ennél némileg összetettebb viszonyt alakít ki a halállal. Például azzal, ahogyan az elmúlást nem csupán saját maga, hanem szeretett rózsája kapcsán is megjeleníti vagy ahogyan a lezárásban a fáklyával behozott házasságmotívum révén súlyos kontrasztot hoz létre élet és a halál között. Az eredetiben ez utóbbi talán még látványosabb, a vers utolsó szava ugyanis a „Brudeblus”, azaz nászfáklya, amellyel a kor szokásai szerint a frissen házasodott párt kísérték a nászéjszaka helyszínére. A Sárgaviolámhoz és A tavaszhoz versbeszélője mindeközben nem szerelmi metaforák megalkotására használja a természetet, hanem valóban a tavaszhoz és a sárgaviolához beszél. Ezt pedig ebben a versben olvashatjuk úgy is, mint ami növeli a tragikumot. Mert aki megnyugvást és vigaszt már csupán a virágaitól vár, az teljesen magára maradt. De gondolkodhatunk ezzel ellentétesen is. Mert aki ilyen kapcsolatban áll a természettel, annak nincs mitől félnie.

* 

Sárgaviolámhoz

Violám, mire koronád lehullna,
miből teremttettünk, az leszek újra,
mire elveszted aranyszínedet,
porrá leszek.

„Ablakot nyissatok”, majd így kiáltok,
s utolszor még megpillantom virágod,
elszáll a lelkem, s közben csókot ad,
száll és szabad.

Édes ajkaid kétszer csókolom,
az első csók tiéd lesz önjogon,
a másik rózsabokrom illeti,
add át neki.

Nem érem már meg, hogy virulni lássam,
ha itt az idő, közvetítsd a vágyam,
azt kérem tőle, síromat borítsa                                              
ezernyi szirma.

S violám, kérlek, ha majd szívemen
a távolból csókolt rózsa pihen,
kísérd, mint ifjú párt kísér a fáklya,
át a halálba.

*

Jegyzet:

[1] Margócsy István, „Petőfi és az irodalmi gépezet: Petőfi mint modern polgári író”, 2000 10, 10 sz. (1998): 52–54.