Vajna Ádám a norvég irodalom fundamentumait mutatja be olvasóinknak. Negyedik rész.
A norvég romantika érett korszaka alapvetően két emberről szól: a mai Norvég alap hőséről, Johan Sebastian Welhavenről, és következő hőséről, Henrik Wergelandról. A két nagyjából egyidős, 1807-ben, illetve 1808-ban született fiatalember nagyon hamar egymás ellenségévé vált, miután 1832 nyarán Welhaven egy kritikában egészpályás letámadást intézett kollégája ellen: nem csak annak költészetét szedte ízekre, hanem gyakorlatilag minden nézetébe beleszállt, a túlzott patriotizmusától az esztétikai irányelvein át a kultúrpolitikai elképzeléseiig. Természetesen Henrik Wergelandot sem kellett félteni, illetve pontosabban a családját, élén a politikai és kulturális elit elismert képviselőjével, a családfő Nikolai Wergelanddal, aki fia oldalán többször is beszállt a vitába. Gyakorlatilag az egész 1830-as évtized norvég politika- és kultúrtörténetét el lehetne mesélni a Welhaven-Wergeland ellentéten keresztül, ugyanis szinte minden téren eltérő válaszaik voltak a kor legfontosabb kérdésére: hogyan képzeljük el az önálló Norvégiát?
Az ellenségeskedés változó intenzitással, de kitartóan zajlott, időnként pedig egészen brutálissá fajult. Nicolai Wergeland például egy 1835-ös cikkében Welhaven új könyvének elégetését javasolta honfitársainak, 1838-ban viszont éppen egy Welhaven köréhez tartozó brigád (amelynek élén Anton Martin Schweigaard professzor és országgyűlési képviselő állt, de köztük volt a későbbi miniszterelnök Fredrik Stang is) tört be Henrik Wergeland Campbellerne című darabjának előadása közben a színházba, hogy fuvolákkal és klarinétokkal hiúsítsák meg az előadást. A Wergelandhoz hű közönség végül kizavarta őket, de az egyik fuvola állítólag tönkretette a családfő, Nikolai Wergeland hallását. Ha ez nem lenne elég, van még egy csavar a Welhaven-Wergeland történetben, amellyel teljesség válik a szappanopera. Ugyanis a Wergeland család legfiatalabb lánya, Camilla Wergeland, aki az évszázad második felében Camilla Collett néven a norvég regényirodalom és feminizmus úttörője lesz (és szintén fog szerepelni a Norvég alapban), szóval Camilla Wergeland mindeközben reménytelenül szerelmes volt a családi ellenség Welhavenbe.
A két fiatal kapcsolatából végül nem lett semmi, többek között azért sem, mert, mint az kettejük levelezéséből kiderül, a Wergeland lány érzései nem találtak feltétlen viszonzásra Welhaven részéről. A mai szerelmes versünk biografikus olvasatához a kulcsot tehát nem Camilla Collett jelenti, hanem egy másik hölgy, Welhaven nagy szerelme és jegyese, a tuberkolózisban tragikusan korán elhunyt Ida Kjerulf. Persze a halott szerelmes biedermeier kliséje a magyar olvasó előtt sem lehet ismeretlen, ráadásul Petőfi Sándor idevágó, Cipruslombok Etelke sírjáról című kötete ugyanúgy 1845-ben jelent meg, mint Welhaven az Elfek suttogását tartalmazó gyűjteménye. Petőfivel kapcsolatban nem tisztem nyilatkozni, Welhaven esetében viszont elég nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy több van a versek mögött, mint kísérletezés egy a korban divatos témával.
Az Elfek suttogása számomra legizgalmasabb pontja azonban nem a biografikus olvasat, hanem az elfek megjelenítése. Az óészaki mitológiából, a középkori népballadákból és persze Goethe Vilikirályából (Erlkönig) ismert lények itt a hagyománytól némileg eltérően tűnnek fel, amennyiben elsőre nem teljesen egyértelmű, hogy valóban gonoszak-e, vagy tudatlanságukban jószándékkal szólnak a versbeszélőhöz. Persze ötletem nekem is van a válaszra, de hadd döntse el mindenki magának.
*
Johan Sebastian Welhaven:
Elfek suttogása
E csodaszép nyári napon
a zöldtető fedte pagony
levelei zizegnek,
s a fák között, hogy tovaszáll
néhány elf, súgják: „gyere, hát,
vár házunk a ligetben”.
„Olyan békés, olyan nyugodt,
a mellkasodra hullnak ott
fáinkról a virágok,
s ha ágyat keresel netán,
úgy elfekhetsz a lágy mohán,
jutalmad édes álom.”
Követem e hívásra így
árnyas ösvények nyomait
a zöld erdő szívébe,
s borostyánnal benőtt fatörzsek
között fülemben újra csönget
az elfek lágy beszéde.
Minden léptemnél kérdenek:
„miért nincs itt a kedvesed,
hol fészket rak madár?
Az árnyfátyolba öltözött
erdő mélyén, a fák között
hallgatnátok dalát.”
„Olyan szép lány és kedves is,
gyakran kísérjük álmait
a nyári éjszakákon.
Ha most itt lenne, s kérdenéd,
pirulva állna bár eléd,
osztoznátok a vágyon.”
Ó, bájos hang, e halk pagony
miért üvölti bánatom,
mért ágyaz gyötrelemnek?
Nincsen szavam, és szívemen
a rémséges hiány pihen,
s én nincs hol megpihenjek.