Annie Ernaux könyvei láttán – amelyek az írónő Nobel-díja után szépen sorban megjelennek magyarul is – az ember mindig kénytelen feltenni magának a kérdést, miért olyan szerethető és értékes ez az életmű, noha vékonyka füzetekből áll, amelyek még együttesen is csak egy nagyon szűk univerzumot adnak ki: az írónő, illetve családjának, szeretteinek a történetét. (Kivéve persze az ennél nagyobb vállalkozásnak mutatkozó Éveket, de még e szociografikus igénnyel bíró kötet is sok rokonságot mutat a többi művel.)  Mi az, ami e szövegekben túlnyúlik az egyedin, a személyesen, és miért olyan erős az affektív erejük?

Először is, mint azt már sokan elmondták, leírták (többek között a Nobel-díj indoklása is efféleképpen hangzott), mert a szigorúan önéletrajzinak tűnő (kis)regények is társadalomábrázoló tétekkel bírnak: többek közt egy, a negyvenes-ötvenes években lezajlott osztályváltás történetét ragadják meg egyetlen életutat követve, de különböző aspektusokból, olykor magát a folyamatot, olykor annak rövid- és hosszútávú következményeit is mérlegelve. De nem csupán ennyi az Ernaux-varázs: kell hozzá az a könyvekben megteremtett – a szerző részéről egyszerre érzékenységet és technét is igénylő – érzelmi intenzitás is, amely nagyon gyakran megragadja a befogadót olvasás közben, illetve talán az az autoreflexivitás, amely mindeközben mégis megvan e szövegekben, és amely nem csupán az implicit narrátor szubjektív érzelmeire, gondolataira vonatkozik (noha persze arra is), hanem az írásra, az írás folyamatára és szerepére, sőt akár ontológiai státuszára is – amitől persze az írásban megképződő aktuális mű is más hangsúlyokat kap.

A most megjelent A másik lány – regénynek a terjedelme miatt nem igazán lehet nevezni, kisregénynek is alig – egyszerre relacionális önéletrajz, ahol az én a többiek és a velük való kapcsolatrendszer megragadása révén ragadja meg önmagát, illetve 

fiktív levél a halott testvérnek:

annak a kislánynak, aki hatévesen halt meg diftériában, jóval Ernaux születése előtt. A narrátor tehát egy te-hez beszél, aki azonban teljesen ismeretlen a számára: nem csak hogy soha nem találkoztak, hanem a szülei mindvégig titokban tartották előtte a létezését is (felnőttkorában már inkább csak hallgatólagos egyezmény volt közöttük, hogy nem beszélnek erről a témáról).

S mint ahogy más Ernaux-szövegek, ez is többféle szemszögből való körüljárása egy témának, egy mozzanatnak, egy, a szerző életében fontosnak mutatkozó személy szerepének. Hogyan, hányféleképpen viszonyulok hozzád? Ki vagy te, ki vagy nekem, az életemben, a családom számára, az anyámmal való viszonyom tükrében?

A másik lány,

a halott nővér tehát egyfelől maga a titok: a gyermek Ernaux sokáig nem is tudott róla

 - onnan értesült a történtekről, hogy nagyjából tízéves korában véletlenül kihallgatott egy beszélgetést anyja és egy ismerős nő között. A másik lány egy véletlenül, egyetlenegyszer véletlenül elkapott történet, utána már csak hallgatás, csend – a téma szándékos kerülése miatt – mindkét fél részéről. A nővérnek sokáig neve sem volt a később született gyermek számára, csak aztán kapott egy idegennek, régiesnek hangzó nevet: Ginette.

A másik lány másfelől egy sír a szüleié mellett, ahol valaki olyan fekszik, akivel a narrátor nem tud beszélgetni temetőlátogatáskor, mert nincs miről – holott a másik két síremléknek mindent elmesél. A másik lányhoz valójában érzelmek sem kötik, ahhoz is messze van: üres hely, egy érzelmi vakfolt. (Talán ez az oka egyáltalán a könyv születésének is, a levélé, hogy végre megszólíthassa, s helyet teremthessen neki magában.)

A másik lány – ennek ellenére – mindaz, ami nem ő. „Rendesebb” volt (ezt az anya mondja annak a bizonyos asszonynak ott az utcán, amikor a narrátor először hall a nővéréről). A másik lány „rendes” – szemben vele, a „nem rendessel”, a „rendetlennel”, jelentsen ez bármit: állandóan, kényszeresen korrigálandó hibát vagy éppen annak bizonyítékát, hogy (szerencsésen vagy nem, de mindenképpen) kilóg az átlagból. A másik lány az, aki nem élt túl egy borzasztóan veszélyes betegséget – szemben vele, aki ötévesen felépült a tetanuszból, aki igenis részesült a gyógyulás csodájában. Ráadásul szerény körülmények között élő szülei „egykéztek”, tudatosan csak egyetlen gyermeket vállaltak, hogy annak az egynek viszont mindent megadhassanak – azaz, 

ha a nővér nem hal meg, ő világra sem jön.

Egyszerre csak egyikük kaphat helyet a világban, együtt létezésük elképzelhetetlen. (Emiatt persze nem is képzelhető el nagytestvérként, aki óvja, segíti, kézen fogva vezeti húgát, aki példát mutat – vagy egyszerűen csak akivel állandóan civakodnak.)

Így aztán – paradox módon – a másik lány egyszersmind ő maga is lesz, hiszen a kis Annie nővére helyére lép, úgy a szülei szeretetében, mint egyáltalán, a világban. (Fotón is sokáig összekeverednek a számára, összetéveszti a két csecsemőt, magát és a testvérét, holott – utóbb jön rá – nem is hasonlítanak annyira, egyikük vékonyka, másikuk kerekebb.)   

A másik lány egy „játékbaba”: ez a metafora több ízben is előkerül a szövegben, például, mivel Ginette több fotón is kicsit természetellenesen, játékbaba-szerűen tartja a kezét. Élettelen tárgy, aki csak utánzata minden élőnek.

S itt eljuthatunk a másik aspektusig, az Annie Ernaux számára oly fontos, ezért több könyvében előforduló fényképekig, amelyek kétféleképpen vannak jelen ebben a kötetben (is): a narrációban képleírások (ekphraszisz) szintjén, illetve ténylegesen, külön oldalon közölve. Ami pedig ez esetben feltétlenül érdekes: míg az emberekről kizárólag „verbális fotókat” találunk (ezeket az olvasó mentálisan alakíthatja ki magában), a valódi, fizikailag beillesztett fényképek kizárólag házakat mutatnak meg. Mintha ezek az Ernaux által is jól ismert és érzelmileg belakott színterek biztos referenciaként szolgálhatnának, a testvér fotóiban viszont nem lenne meg ez a potenciál, hiszen egy szinte nem is, vagy csak nagyon bizonytalanul létező valóságot képviselnek – ezért aztán közvetlenül nem bemutathatók, csak szóban, virtuálisan. (Emellett, mint annyi könyvében, az író itt is ellátogat a megírás érdekében egy konkrét és fontos helyszínre, ezúttal a szülőházba, annak biztosítékaként, hogy meg tudja írni a történetet.)

Nem csak a nővér alakja fontos azonban a könyvben, hanem rajta keresztül a szülőkhöz, főként az anyához való viszony is nagy jelentőséget kap: egyszerre bizonytalanítja el és erősíti meg az a tény, hogy a narrátor előtt már volt egy másik gyermek, akit feltétel nélkül szeretettek. Amikor anyja szájából elhangzik a „rendesebb” szó (a testvérre vonatkoztatva), egyszersmind befurakszik és éket is ver közéjük, s ő onnantól kezdve folytonosan ellenáll, miközben kompenzál is, többek között magával az írói léttel, az írás  tevékenységével is: „Anyám és köztem egy szó. Drágán megfizetett érte. Ellene írtam. Érte. És helyette, az önérzetében megalázott munkásnő helyett. Rendesebb: néha elgondolkozom, nem épp ő jogosított-e fel vagy még inkább kényszerített rá, hogy ne legyek az.” (16) Vagy máshol: „Közte és köztem minden szavak kérdése volt.” (31)  

A szavak értékének tudatosításával azonban visszatérhetünk az élő és utánzata kérdéséhez is – ugyanis egy idő után felmerül, esetleg valójában éppen minden fordítva van: az élők lenének utánzatai a hiányzó, nem ott lévő másoknak, ők élnének tükörországban? Hasonmások, tükröződések csupán, egy valójában virtuális valóság részét képezik? 

Vajon az életünk a valóság, vagy csupán egy fikció, a „másik életének fikciója” lenne?

S mint Annie Ernaux esetében szinte mindig, a fő, vagy legalábbis a legabsztraktabbnak mutatkozó kérdés belefordítódik az írás státuszának problematikájába is: ha ez az élet-fikció az írás tere, érthetővé válik a „fiktív levél mint önéletrajz”-műfaj választása is. 

„Gyerekkoromban – innen ered minden írás? – azt hittem, hogy egy másik lány hasonmása vagyok, csak ő valahol máshol él” – írtam 1992 augusztusában a naplómba. „És én valójában nem is élek, az életem egy »írás«, a másik életének fikciója. Tovább kéne gondolni a létezésnek ezt a fajta hiányát, vagyis ezt a fiktív létet.” Ez a levél is ilyen, amit most neked írok: kitalált – az igazi leveket az élőkhöz írják. (35)

A másik lányt Gulyás Adrienn fordította franciára, kitűnően, a tőle megszokott igényességgel.

Annie Ernaux: A másik lány. Fordította Gulyás Adrienn. Budapest, Magvető, 2025. 64 oldal, 2999 forint.