Elizabeth Bishop
A gyom (részlet)

…
A gyökérjárta szív változni kezdett
(bár verni nem). Kettéhasadt,
és vízsugár tört föl belőle.
Kétoldalt két fényes folyó,
egy jobbfelől, egy balfelől,
félig-áttetszően rohant le
(a bordákon vízesés lett belőlük),
és azt hiszem, akár a kés hatoltak
a sötét rögök közé odalenn.
A növényt csaknem elvitte az ár.
A két levél kalimpált,
s vízgyöngytől súlyosan bukkant elő.
Néhány cseppjük arcomra fröccsent,
és a szemembe, s ekkor láttam
(vagy a sötétben látni véltem):
minden csöppben valami fénylik,
egy apró jelenet világít,
s maga a gyom-terelte ár
rohanó képekből áll.
(Mintha csak egy folyó vinné magával
mindazt, mi egykor benne tükröződött,
vizébe zárva, nemcsak elfutó
felszínre hullana futólagos kép.)
A kettészelt szívben ott állt a gyom.
S én megkérdeztem: “Mit akarsz itt?"
Fölemelte a fejét - csupa víz volt
(a gondolataimtól?) s így szólt: “Azért növök csak,
hogy ismét megosszam a szíved."

(Rakovszky Zsuzsa fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

Megindító – ugrik be, vagyis „erős érzéseket kelt”, ami hagyományosan a szív feladata volna, ha nem akarjuk érteni. És ekképpen visszavonatkoztat saját magára: a préselődés, a cseppek és a csordulás, vízsugár, és ömlik a rohanó képek árja, szalad az összesség, a pillanat hatványszárnyakon. Olyan gyönyörű volt! Ám végül felemeli konok fejét a gyom, és keményen így szól: „Azért növök csak, hogy ismét megosszam a szíved.” Öntudatos, kegyetlen növény, követel, kisajátít, túlél.

(„Csak élni akar”, kérlelem anyámat a rózsakert gazolása közben, „legalább ezeket itt hadd tartsuk meg, olyan szépek.” Anyám őrjöng, már megint porcsint dédelgetnék, hát ő akkor itt hagyja abba, ő nem is érti, miért kell neki, miért kell nekem, és egyáltalán, úgyhogy hallgatok, és csak húzogatom sorra ki a földből a húsos szárú, fényes levelű büszkeségeket.)

Fáj ez a verssor, miközben arra gondolok, hiszen a szív könnyedén felezhető, kettős működésű, egyik felét kékkel, másikat pirossal színezném, miért fáj, amit ez a gondolatoktól harmatos fejű gyom beszél? Hogyhogy „ismét”? Hiába kel életre, kezd változni újra a szív, hiába járja át mozgás a falait, örökre és öröktől fogva csak pusztul. Pedig a két fényes folyó kétoldalt, jobbfelől és balfelől, ahogy a sötét rögök közé rohan, ez mintha ugyanaz volna, amikor élt, a fényes-bordó folyók vizét egyengetve, hogy oxigént-fényességet vigyen a megvilágítatlan sejteknek. De megmondta a gyom: akkor sem volt másképp, azt te csak hitted!

Holtan szemlélődni talán nem mindenki képes, de Elizabeth Bishop előre küldi a belső szemet, a csalót, a zsiványt, az utazgathat szabadon a határvidékeken is túlra, hogy megláthassa kis gazdájának elszánt, vad álmait az életen túl. Meditáció ez a vers, nehéz, türelmes olvasást kívánna, csak ne rohannék mindig a végéhez! A csöppekben fénylő apró jelenetekre kéne koncentrálni, lassan belélegezni a sorokat, hogy utolérjem a gyom terelte árt, de nekem „ismét” tudnom kell, mit mond majd a gyom a végén, mert abban van az igazság: olyan ez a növény, mint egy békés szendergést megszakító extrasystole. A tisztán magasodó utolsó gondolat árnya. Visszahajlás a kezdeti, még el nem titkolt nyugtalanságba.

Elizabeth Bishop ismerte az elfogadásban rejlő keserűséget, gondoljunk csak klasszikusa, A vesztés művészete utolsó sorára, az önmagának intézett parancsra: „írd le!” Túl nehéz. Persze tudom, semmi vész. Ez a halott még reménnyel telve kérdez: „Mit akarsz itt?” Talán csak nem megváltani, átváltoztatni engem? Elpárologtatod, ugye, a gondolataimat, hadd felhőzzék az eget? De a látomás túlságosan éltető-érzéki, és istentelenül makacs a gyom. Csak a szokásos. Képzelődsz, írd le!

(Egyszerű földsírt szeretnék, rózsabokrot ültessetek rá, és senki ne gazoljon ott, ha kérhetem!)