Politikusokhoz, celebekhez és más hírességekhez hasonlóan olykor az írók sem kerülhetik el, hogy regényt írjanak róluk, és szépirodalmi alkotások hőseként jelenjenek meg. Így történt ez a brazil irodalom kiválóságával, a Brazil Irodalmi Akadémia megalapítójával, Machado de Assissal is. Halálának századik évfordulója óta egymás után jelennek meg a róla írt regények, mint az általunk is bemutatott Silviano Santiago Machado-ja, amelyben az író elveszetten bolyong a huszadik század eleji Rio de Janeiro-ban, reményvesztetten küzdve saját démonaival és a már kézzelfoghatóan felsejlő jövővel, amely átalakítja kedves városát. Vagy említhetnénk José Almada Junior O homem que odiava Machado de Assis-át (’Az ember, aki gyűlölte Machado de Assist’) amelyben gyermekkori társa, későbbi riválisa beszél az íróról, éreztetve, hogy egy talán meg sem történt félrelépés és a nyomában elhatalmasodó féltékenység történetét elbeszélő regénye, a Dom Casmurro (’Mogorva férfiú’) valójában önéletrajzi ihletésű történet.

Machado de Assist szerepelteti 2022 őszén megjelentetett regényében az A vida futura-ban (’A jövőbeni élet’) a brazil Sérgio Rodrigues is, miután egy korábbi elbeszélésében már eljátszott azzal, hogy a Dom Casmurro női főszereplőjét, Capitu-t belefekteti az akkor már öregedő írója ágyába. Machado de Assis 1881-ben írt és magyarul a napokban megjelenő Brás Cubas síron túli emlékezései című regénye címszereplő-elbeszélőjéhez hasonlóan már „halott íróként” beszéli el azokat a kalandokat, amelyekbe halála után keveredett a „síron inneni” világban.

A regény elején Assis ott üldögél unatkozó írótársaival – a világirodalom nagy klasszikusaival – az Olümposz magasában lebegő felhők egyikén, unalmában a lábát lógázva, amikor írótársa a tizenkilencedik századi brazil irodalom másik nagy alakja, José de Alencar lélekszakadva érkezik a hírrel, hogy a jobb olvashatóság és a politikai korrektség jegyében arra készülnek egy rio-i egyetemen, hogy átírják a regényeiket.

A két írót nemcsak az köti össze, hogy műveik kötelező olvasmányok a brazil iskolákban és egyetemeken, hanem mint később kiderül, az is, hogy az irodalomtörténeti pletykák szerint Machado de Assis egykor elcsábította Alencar feleségét. Bár az Olümposz magasában dagonyázó írók: Stendhal, Dumas, Mark Twain, Dosztojevszkij és a többiek örülnek regényeik átírásának a modern kor olvasói igényeinek megfelelően, mert így feltehetőleg továbbra is olvassák majd őket, Alencar ezt személyes sértésnek érzi. Ezért aztán ráveszi Machado de Assist, hogy menjenek le a földre, és „rángassák meg a fülét” annak az egyetemi tanárnőnek, aki ezt a szentségtörést végre akarja hajtani. Engedélyt is kapnak rá Saraiva főangyaltól (akinek a neve egy nagy kiadót idéz), és a pandémia utolsó napjaiban megérkeznek Rio de Janeiro-ba, hogy igazságot tegyenek. Ügyetlenül csetlenek-botlanak a huszonegyedik századi nagyvárosban, ahol számos ismeretlen dologgal, de főként olyan szavakkal és kifejezésekkel találkoznak, amelyeket nem értenek, majd végül eljutnak az egyetemre, ahonnan a politikai korrektséget hirdető diákok révén egyenes út vezet Stella-hoz, a tanárnőhöz, aki át akarja írni a brazil klasszikusok regényét. Itt kettéválnak az útjaik, mert amíg a bosszúért lihegő Alencar beveszi magát a tanárnő lakásába, és így tanúja lesz egy sor szerelmi jelenetnek, addig Machado de Assis, beleszeretve egy diáklányba, Mar-ba, elvegyül az egyetemisták közegében, és szem- illetve fültanúja lesz, ahogy híres regényének, a Brás Cubas síron túli emlékezéseinek utolsó mondatát át akarják írni a polkorrektség jegyében:

„Marral együtt hét fiatal ember ült a széles asztalnál a Rio de Janeiro-i Szövetségi Egyetem Kommunikációs Fakultásának egyik termében. Ketten közülük, egy szakállas fiatalember és egy kancsal lány a kezükben tartották egyik könyvem kinyitott példányát. Esteledett, a távolból hárfaszó hallatszott, és a félig behajtott ablaktáblákon át beszökött a vöröslő nap néhány sugara. Ebben a teremben akasztotta fel magát egy kávébáró skizofrén örököse 1873-ban, de erről a jelenlévők közül csak én tudtam. Arra gondoltam, lehet, hogy el kellene mondanom ezt a többieknek, de végül nem szántam rá magam. A rövid csöndet a szakállas fiatalember törte meg, aki a csoport vezetője lehetett, megköszörülte a torkát, és ezt mondta:

– „Nem voltak gyermekeim, senkire nem hagyhattam rá nyomorúságunk örökrészét.”

– Hm.

– Hmm.

– Nos, már most látok egy problémát: mi az örökrész?

– Örökség. Az örökrész az örökség szinonimája.

– Akkor miért nem írunk rögtön örökséget, cazzo? Az örökrész olyan előkelősködő.

– Azt hiszem működik: nyomorúságunk örökségét.

– Támogatom, de ez a nyomorúság is olyan negatív kisugárzású, nem…? És ráadásul ez a könyv utolsó mondata.

– Hm.

– Hmm.

– Azt hiszem, nagyon rossz szájíz maradna utána az olvasókban.

– Értem, mire gondolsz. Talán a „szerény gyarapodásunk örökségét” jobban illene ide. Mert a fazonnal is klappol, aki lényegében egy lúzer, de azért nem annyira.

– És végül is, ugyanazt jelenti.

– Király.

– Micsoda?

Mar torkából tört elő ez az éles kiáltás. Már hozzászoktam, hogy dallamos hangja olykor szigorúan csattant:

– Ezt nem gondolhatjátok komolyan!

– Mi bajod? Egészen komolyan így gondoljuk.

– Ez van, Mar. Ha valami nem tetszik, mondd meg, aztán megvitatjuk.

– Szóval? Akartál valamit mondani? Semmit? Király. Mi van még, emberek?

– Figyuka, én eddig még nem szóltam, de ez a dolog, hogy nincs gyereke, és még büszke is rá, elég gáz. Sok olvasó apaként vagy anyaként úgy érezheti, hogy megsértették.

– Ugye egyes vagy kettes szülőt akartál mondani?

– Ehhez mit szóltok? „Sajnos nem lehettek gyerekeim…”

– Oké, de ez sértő lehet azoknak az olvasóknak, akik úgy döntöttek, hogy nem akarnak gyereket!

– Akkor húzzuk ki a „sajnost”.

– Hm.

– Hmmm.

Mar olyat csapott az asztalra, hogy az egész terem csak úgy zengett. Kirúgta maga alól a széket, és kemény léptekkel kiment a teremből. Utána akartam menni, de azután inkább maradtam, mert érdekelt a vita vége; olyan különösen éreztem magam, mintha az agyam lázban égett volna.

Amikor ez a lány, akit annyira megszerettem, kiment, némi zavar támadt a kollégái között, akik csak néztek egymásra, és nem tudták, mit tegyenek. De a bizonytalanság hamar elmúlt.

– Haladjunk. Hogy néz ki a mondat?

– „Nem lehettek gyerekeim, senkire nem hagyhattam rá szerény gyarapodásunk örökségét.”

– De tervezem, hogy örökbe fogadok egyet.

– Micsoda?

– Csak egy javaslat. Így a könyv pozitív üzenettel zárul, nyit a jövő felé. És sugárzik belőle a társadalmi felelősség.

– „De tervezem, hogy örökbe fogadok egyet”. Öreg, ez nagyon jó. Mindenki egyetért vele?

– Nagyon ütős, de várjatok csak, nem szeretném elrontani az örömöteket: nem halott már ez a fazon?

– A szerző? Persze, de azt hittem, ezt mindenki tudja. A szerző már meghalt, ezért vagyunk itt.

– Nem, én az elbeszélőre gondoltam. Az elbeszélő már halott, hogy fogad örökbe egy gyereket?

– Vazzeg, tényleg. Ez elég égő.”

Sérgio Rodrigues nemcsak regénye szereplőjének teszi meg Machado de Assist, hanem újrateremti – csaknem a borgesi Pierre Menardhoz hasonlóan, aki újraírta volna a Don Quijotét – a tizenkilencedik századi brazil író híres regényét. A Brás Cubas síron túli emlékezéseinek szellemes „parafrazeálásával” ügyesen átveszi és alkalmazza a regény homodiegetikus elbeszélőjének, az „író halott”-nak, azaz végeredményben Machado de Assisnak szemléletmódját, stílusát és még említett regényének rövid fejezetekből felépülő struktúráját. A halott írók „síron túli” kalandjaival görbe tükörben mutatja be a pandémiából kilábaló huszonegyedik századi Rio de Janeiro mindennapjait –  az összevissza lövöldöző rendőröket, a Brazil Irodalmi Akadémia mögött egy kuka mellett megerőszakolt fiatal lányt, a tanárnő és tanítványa leszbikus kapcsolatát – és szellemesen kifigurázza a régi szövegeket a politikai korrektség Prokrusztész-ágyába belekényszerítő, mindent a könnyebb érthetőség kedvéért leegyszerűsítő szellemi törekvéseket.

*

Machado de Assis Brás Cubas síron túli emlékiratai című regénye hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál, Pál Ferenc fordításában.