A szerkesztő úr fölkér, hogy vegyek részt a Bán Zoltán András barátom ötletéből megvalósított Világválogatott-játékban, s válasszak ki 11 fontos, általam olvasott művet. Labdarúgót én még élőben nem láttam (kivéve Göröcs Jánost, akit fölületesen ismertem – kivívva ezzel Esterházy Péter elismerését –, s valahányszor találkoztunk, váltottunk néhány barátságos szót; sohasem a sportról). Képernyőn is csak elvétve; az egyetlen futball-meccs, amelyet végignéztem, a Monty Python Utazó Cirkusz által előadott görög-német filozófus-viadal volt, az emlékezetes 0:0 eredménnyel.

Válogatottakat mindazonáltal ki tudok állítani, nem is egyet, hanem százat – és épp ez a bökkenő. Mivel amit most bemutatok, a százból egy, vegyék is így, tisztelt olvasók. Fő szempontom az élvezeti érték, amely nem mindig vág teljesen egybe az esztétikai értékkel. Nem véletlenül beszélt Pilinszky János a XIX. századi nagy regények unalmon túli nagyságáról.

⁎

Gyermekkoromnak három meghatározó olvasmánya volt. Wilhelm Hauff meséi, legkivált az Orrondi, a törpe (az új fordításban sajnos Orros). Más meséi is – a Gólyakalifa, A kis Mukk – elragadtak varázslatukkal, átváltozásaikkal, s valamivel, amit ma úgy mondanék: játékos politikai iróniájukkal, valamint melankóliájukkal. Mélabús volt Pavel Petrovics Bazsov is, és a legmélabúsabb Andersen – mindőjüket szerettem.

Második a Winnetou, May Károlytól, akiről Ernst Bloch azt írta, hogy „az egyik legjobb német elbeszélő, és talán éppenséggel a legjobb is lenne, ha nem lett volna szegény, megzavarodott proletár”. Én erről mit sem tudva élveztem áradó történeteit, s karakterei közül kivált Old Shatterhandot (úgy ragozom, ahogy akkoriban), aki valamiféle mintaképem is lett – ha nem is kúszási és cserkészési ügyességben, s a medveölő és a Henry-karabély elsütésében, de – valamiféle szavatartásban, tisztességben, a barátság komolyanvételében.

A harmadik, és legyen ez a válogatottban az első:

Verne Gyula: Grant kapitány gyermekei.

Verne nagyszerű író, bár szomorúan látom, hogy tanító célú leírásai a türelmetlenül gyorsuló időben olvasása akadályává váltak. De a legcsodálatosabb ez a regénye. Grant kapitány hajótörést szenved, és egy pörölycápa gyomrában talált palackposta töredezett szövege egyetlen életjele. A szélességi fok megvan, de a hosszúságit elmosta a tenger a papíron. Egy skót lord és a kapitány gyermekei hajóra szállnak és a glóbuszon végigutazzák a megadott szélességi kört. A nagy, epikus gondolat az emberi nem két ellenségének megkülönböztetése: a dél-amerikai földrészen a természet csapásaival találkoznak, Ausztráliában pedig a felebarát gonoszságával.

⁎

Legyen a következő

Henry Fielding: Tom Jones.

Az igazi nagy történetek egyike. Az első jelentős nevelődési regény. Ebbe a fogalomba – utólag nézve – igen sok klasszikus regény és számos modern is belefér; néhány nagy kivételtől (például a regény első igazi példájától, a Don Quijotétól) eltekintve. Valaki elindul megkeresni a sorsát, megtudni/megteremteni, hogy ki is ő. Fielding derűs és bizakodó tekintete alatt a jó nem nyeri el méltó büntetését, hanem viszontagságok során révbe ér; a talált gyermekről kiderül, hogy jó házból való, az ellene szőtt intrikák is szétszakadnak, és szerelmét is elnyeri. De amig ez bekövetkezik a felvilágosítás és felvilágosodás nagyobb dicsőségére, addig a hősnek módja van imitt-amott ballépnie, a szerzőnek pedig módja van ironizálni a regény-műfajon és hatásán, amely szintén a műfaj jellegzetessége a Don Quijotétól a Bovarynéig, és tovább.

Amikor olvasásszociológiai kérdezőbiztos voltam Kamarás István keze alatt, megtanultam, hogy az „olvastam” válasz gyakran csak azt jelenti, hogy „láttam a filmet”.

De kevés a regényből készült jó film. Ezek legtöbbje angol, például Jane Austen nagyszerű regényeinek filmváltozatai. Az örök csúcstartó pedig Tony Richardson rendező és John Osborne szövegkönyvíró Tom Jonesa.

A következő legyen

Stendhal: Lucien Leuwen (Vörös és fehér).

Azért is említem, mert a boldog vég – mint Stendhal más nagy regényeiben – illúzióvesztetten nem következik be, de itt nem biztos, hogy a szerző szándékából. A regényt Stendhal soha nem adta ki a kezéből, főképp politikai okokból, de állítólag tervezte még Lucien és a nancy-i Madame de Chasteller egymásra találását. Ha így van, az a gyönyörű vég, hogy Lucien Nancyt elkerülve megy csalódottan és reménytelenül Rómába, fölvenni új hivatalát, önkéntelenül teszi remekművé ezt a könyvet. Már nincs messze a dezillúzió, a lenevelődési regény olyan tökéletes alkotása, mint Gustave Flaubert-é, az Érzelmek iskolája.

Angliában másképp mentek a dolgok. A közönséggel való szorosabb kapcsolat a folytatásos újságközlésekkel, a szerzői honoráriumokból való megélhetés még az olyan óriásoknál is, mint Dickens és Thackeray, sokszor megvédte az igazság és az érzelmek győzelmét. Valaha szokás volt az egyik vagy másik pártjára állni (Ottlik Géza például elszánt Thackeray-ista volt), de én semmi ilyen hajlandóságot nem érzek. Csodálom például a Copperfield Dávidot, de most mégis inkább Thackeraytől választok. S bár ez is nehéz (milyen pompás például a Hiúság vására, vagy Dickenstől a Kis Dorrit), de hát kell, és így erre esik a választásom:

William Makepeace Thackeray: Henry Esmond története.

Ez ugyanis új regény-műfajt hoz be ebbe a szemlébe, mert a Henry Esmond nevelődési regény is, fiktív önéletrajz is, valamint történelmi regény. Történelmi regénynek az nevezhető, amelynek témája időben távolabb esik, mint a két-három nemzedéknyi kommunikatív emlékezet (70-90 év), s tárgya az eseményeket mozgató történelmi-kulturális emlékezet. Thackeray címszereplője és főhőse a brit történelem fordulatos korában, II. Jakab és Orániai Vilmos uralkodása, a Dicsőséges Forradalom, a jakobita trónigény, az Anna-kor, a spanyol örökösödési háború, a protestáns-katolikus ellenségeskedés idején él; részt vesz a győztes blenheimi csatában a franciák ellen, az ifjabb trónkövetelő meghiúsult összeesküvésében. Ő a híres „középszerű hős” (Lukács György), a fiktív, a történelmet nem befolyásoló, csak tanúsító főszereplő, amely egykor Walter Scott leleménye volt, számtalan követővel, mind a mai napig. Történelmi regény ez a történelem ellen, amelynek mocskát, véletleneit, az ellenséges oldalak igazságait és hamisságait a hős éles szemmel látja, s le is vonja a rezignált tanulságot a magánélet elsőbbségéről. Csodálatos rezignáció, nagyszerű regényalak. Találkozik a történelem és a kultúra irányítóival, például John Churchillel, a blenheimi győzővel (Winston Churchill ősapjával), vagy Joseph Addisonnal, aki a győzelemről írt – és Esmond tapasztalataival szöges ellentétben álló – poémájával „főnyereményt nyert az élet lottóján”. A Henry Esmond történetének folytatása is van, A virginai testvérek. Az is jó regény, de nincs előzménye színvonalán.

⁎

Egyetemi oktatóként szerettem szemináriumokat tartani olyan művekről, amelyeknek részben vagy egészében egy másik műalkotás a tárgya. Ezekre számos példa van már az irodalom elején is. Az Iliász tizennyolcadik éneke, Achillesz pajzsáról, amely a világot ábrázolja térbeli kiterjedésében, és az Aeneis nyolcadik éneke, Aeneas pajzsáról, amely az eljövendő római történelmet ábrázolja, a főhős honalapításának következményeit. Homérosz a készülő műalkotást és a kész világot mutatta be, Vergilius az elkészült művet, rajta a készülő jövővel

Most két művészeti tárgyú mesternovellát említek, hozzátéve, hogy a novella a legartisztikusabb szépprózai műfaj, amennyiben a művészi szándéknak a legkisebb elemében is át kell hatnia. Az első közülük

Honoré de Balzac: Az ismeretlen remekmű.

A fiatal Poussin fölkeresi Porbust, a festőt (mindkét alak valóságos), s találkozik egy izgága, mindent jobban tudó vénemberrel, Frenhoferrel (fikció). De csodálatos művésznek bizonyul, noha lenézi saját korábbi remekműveit. Évtizede főművével foglalkozik, amelynek befejezéséhez modellre lenne szüksége. Poussin felajánlja gyönyörű szerelmét, s a mű el is készül. Ám amikor a festőknek megmutatja, ők nem látnak benne mást, mint értelmetlen ecsetvonásokat, színek zavaros örvénylését, amelyek között – mintegy véletlenül – megjelenik egy láb hibátlanul megfestett részlete. Mikor Frenhofer barátai szemével látja meg saját művét, öngyilkos lesz.

Ennek a tökéletes kis alkotásnak kétfajta esztétikai tartalma van. Az egyik a művész örök és hiábavaló törekvése a tökéletesre, amelynek egyik lehetséges definíciója, hogy sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem lehet. Ebben az értelemben mondta Cézanne, hogy Frenhofer én vagyok. A másikat Balzac nem sejthette, hogy az általa leírt értelmetlenség nagyon is értelmezhetően a következő század festészete lesz. Picassót talán ezért ragadta meg a novella, és illusztrálta. De Anselm Kiefer, az egyik legnagyobb élő festő is ennek a műnek a nyomán nevezte a főművet (mert az eredeti cím erről beszél) lehetetlennek.

A másik művésznovella

Eduard Mörike: Mozart prágai utazása.

Mozart útban feleségével Prágába, a Don Giovanni bemutatójára, véletlenül egy grófi kastélyba jut, ahol ismerik a nevét. Gyönyörű napot tölt ott el, zongorázik a Don Giovanniból, visszaemlékezik gyermekkorára, s csak a vendéglátók érzékeny és zenerajongó lánya sejti meg a komponista korai halálát.

A novella maga is zárt, káprázatos kompozíció. Füst Milán emlékeim szerint egyszer azt állította, hogy a világirodalomban egyedül Hamlet alakjával született zseni. Talán igaz: Mörikének is segít a név, és a mögötte megjelenő életmű. Mégis, szinte felfoghatatlanul árnyalt és finom az az alak, akit megjelenít.

⁎

Bereményi Géza – szép filmjének, az Eldorádónak hőséről szólva – ezt írta: „Nagyapámnak tekintélye volt a piacon. Klánvezér volt, nagy családdal, nagy kísérettel, mely békében dísz, háborúban védelem”. Ezt olvasom

Tacitus Germaniájában:

„Ez a méltóság, ez az erő – hogy mindig válogatott ifjakból álló nagy csoport veszi őket körül – békében dísz, háborúban oltalom.” Így keringenek a világirodalom nagy mondatai, akár 1900 év múltával.

A germánok földrajzi elhelyezkedéséről, vidékéről, eredetéről és erkölcseiről/szokásairól, törzseiről szóló mű, az idegen (barbár) e nagyszabású, elfogulatlanságra törő leírása reneszánszkori újrafelfedezése óta a prózastílus egyik legfontosabb mintája. Recepciójának egy eltorzult irányáért, a germán mítoszért nem tehető felelőssé, noha Arnaldo Momigliano, az antik történettudomány nagy tudósa a világtörténelem egyik legveszélyesebb könyvének nevezte. (A másik az Iliász volt szerinte.)

A germán mítosz sarkalatos része Hermann (Arminius) a szó szoros értelmében megsemmisítő győzelme a teutoburgi erdőben Publius Quintilius Varus három légiója felett. E római szégyenről és Varus önkéntes haláláról is Tacitustól értesülünk, más jelentős műveiből, a Korunk történetéből és az Évkönyvekből. Az elsőben olvasható a valaha volt egyik legszebb történeti leírás: arról, hogy Germanicus hat évvel később harcosaival fölkeresi a csata színhelyét (amelyet ma nem tudunk azonosítani) és eltemeti az elszórt csontokat.

Johann Wolfgang Goethe: Hermann és Dorothea

című kiseposza a XIX. században Goethe legnépszerűbb műve volt, a XX. században – a nácik lelkesedése miatt – mintha kikerült volna a kánonból. Én – noha nem állítom, hogy nagyszerű hexameterei felérnek a Vonzások és választások, vagy a Wilhelm Meister prózaköltészetével – mégis fölhívom rá a figyelmet. Még műfaja, az idill is gyanúba került (kevés sikeres XX. századi példája Esterházy Péter Termelési regény [kisssregény]-e, melyben az ifjú Mester Goethe maszkjában jelenik meg).

Az élő kanonizálódásban vagy dekanonizálódásban elkerülhetetlen szerepe van a szó mélyebb értelmében vett aktualitásnak. A befogadás változó irányát láttuk már Balzac mesternovellájáról szólva. A menekültválságok szinte újraaktualizálják a Hermann és Dorotheát, hiszen egy kisváros nyugodt polgári életét zavarják meg a Rajnán túlról jövő, a franciák által kiüldözött oltalomkérők. A polgárok helytállnak magukért, jó szóval és tettekkel fogadják a számkivetetteket, és a fiatal Hermann, egy jómódú, derék kocsmáros fia a menekült Dorotheával esik szerelembe, és veszi el. S ha valaki azt mondaná, hogy itt németek segítenek németeken, akkor emlékeztetek Goethe Iphigenia Taurisban című drámájára, amelyben a taurusok között papnővé lett Iphigenia legfőbb civilizációs változtatása a barbár renden az, hogy az oltalomkeresőket ne tekintsék ellenséges idegennek, s ne áldozzák fel őket az oltáron.

⁎

Most egy olyan művet hozok szóba, amely alighanem a legnagyobb hatással volt rám (talán Hegel Esztétikája, Lukács heidelbergi kéziratai és Walter Benjamin néhány műve mellett) pályámon:

Immanuel Kant: Az ítélőerő kritikája.

De nemcsak ez a személyes ok és emlék (hogy számtalanszor visszatértem hozzá, sokszor elemeztem, s először – egyetemista koromban – egy héten keresztül, egy stégen, kettős napverésben dolgoztam föl) indít idecitálására, hanem az is, hogy Kantot olvasni – könnyű. Van nehéz filozófia is (például Fichte), de Kant nem ilyen: architektúráját kristálytisztán, követhetően építi fel, és újra meg újra átismétli, összefoglalja. Rossz író – mondta róla a nagy kritikus, Osvát Ernő –, s kétségtelenül nem olyan nagy stiliszta, mint Platón vagy Pascal, de a gondolatok szépsége és mélysége bőven kárpótol ezért.

Kant célja korábbi két műve, a tiszta ész és a gyakorlati ész – azaz az elmélet és az erkölcs, a tudás és a szabadság, a természet és az ember világa – között átjárót találni. Ennek a közvetítésnek – fedezi fel – nem lehet ugyanolyan szilárd (metafizikai) alapot lelni, mint az ismeretek felhalmozásának vagy az erkölcs céljának, a szabadságnak. A közvetítő az ember ítélete, ahogy az például megvalósul az ízlésítéletben. Ezért lesz a természet és a szabadság közötti híd paradigmatikus példája a művészet, illetve az ember nézőpontjából célszerűnek felfogott és így persze nem valóságos természet. Nem ismertetem ennek az építménynek a remek kidolgozását, hanem inkább egy olyan passzust idézek, ahol Kant feltárja billenékenységét, azt, hogy mégiscsak arra alapul, hogy „az nem lehet, hogy ne”. „Mármost jóllehet a természetfogalom területe (mint az érzéki) és a szabadságfogalom területe (mint az érzékin-túli) között beláthatatlan szakadék van, lehetetlenné téve az előbbitől az utóbbihoz való – vagyis az ész elméleti használata révén történő – átjárást, mintha két különböző világ lenne, melyek közül az első nem bírhat befolyással a másodikra, azért az utóbbinak mégis befolyással kell lennie az előbbire: a célnak, melyet a szabadságfogalmon alapuló törvények kijelölnek, az érzéki világban kell megvalósulnia.”

⁎

Most már valóban rövidre fogom. Mivel elszánt detektív- és kémregényfaló vagyok, megemlítem az utóbbi műfaj mesterét, egy bámulatos írót.

John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről

Ő maga is ezt tartotta főművének, de persze még legalább tíz kedvencet föl tudnék sorolni. Nagy figurája, aki Petrit is megihlette (Smiley reggelije), itt is megjelenik. De a cselekményről és a bonyodalmakról, ahogy illő, csitt.

⁎

Végére hagyok egy nagy magyar regényt. Vívódom, hogy ne Déry Tibor Befejezetlen mondata legyen-e, vagy Weöres Sándor Psychéje, vagy Vas István memoárja, de végül máshol kötök ki. Nem utolsó sorban azért, hogy élő író is legyen válogatottamban, akit az Isten tartson meg.

Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Azért is fontos nekem, mert kritikusi pályám egyik nagy hiánya, hogy nem írtam róla részletesen. Méghozzá azért nem, mert pályakezdő egyetemi oktatóként a rendszerváltás után (még szivarozva a pulpituson) két szemeszteren keresztül elemeztem. Ez aztán tanulsággal szolgált, ezentúl mindig csak azt tanítottam, ami készült, de nem készült el.

Ez a regény az európai vallomásirodalom egyik csúcsa és utolsó reprezentánsa. Nagy újítása viszont éppen az európai hagyomány test-lélek dualizmusának felszámolása. Itt mindenki minden pillanatban teljes testével van jelen. Az egész hatalmas művet patetikussá és iróniától mentessé teszi az a tudat, hogy titok tárul fel, ami ugyanakkor minden ember hétköznapi tapasztalata. Az a ritka világirodalmi esemény, hogy valaki saját hagyományára alapítva hoz létre művészi fordulatot, akkor következett be, amikor Nádas következő remekművében, a Párhuzamos történetekben a test elháríthatatlan jelenléte megszűnt állandóan feltáruló titok lenni, és közeggé, nyelvvé vált.

*

Radnóti Sándor listája:

1. Verne Gyula: Grant kapitány gyermekei
2. Henry Fielding: Tom Jones
3. Stendhal: Lucien Leuwen (Vörös és fehér)
4. William Makepeace Thackeray: Henry Esmond története
5. Honoré de Balzac: Az ismeretlen remekmű
6. Eduard Mörike: Mozart prágai utazása
7. Tacitus: Germania
8. Johann Wolfgang Goethe: Hermann és Dorothea
9. Immanuel Kant: Az ítélőerő kritikája
10. John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről
11. Nádas Péter: Emlékiratok könyve