Kedden délután, magyar idő szerint 14 órakor a Booker-díj longlistjének közzétételével lezárult a találgatások első nagy szakasza, amelynek feszült izgalma a múlt héten már e sorok írójára is átragadt. (Az akkor megkockáztatott négy tipp közül kettő be is jött, de erről majd alant.) Nos, az ötfős zsűri, amelynek elnöke idén a világszerte ünnepelt keramikus és szerző Edmund de Waal, az Egyesült Királyság és Írország területén tavaly október elseje és idén szeptember 30-a között megjelent, illetve megjelenendő, angol nyelven írt regények közül az alábbi 13 művet érdemesítette a beválogatásra a díj reményteljes esélyeseinek tágabb körébe:

- Tommy Orange Wandering Stars című regénye, amely egy amerikai őslakos család történetét követi nyomon a 19. század közepétől majdnem a jelenkorig (Orange a legelső amerikai őslakos szerző a Booker longlistjén);

- az elbeszélései révén már eddig is népszerű, sokat méltatott és díjazott ír-kanadai Colin Barrett első regénye, a Wild Houses;

- a kanadai Anne Michaels ugyancsak több nemzedéken átívelő kötete, a Held;

- az amerikai Rachel Kushner részint kémregényként, részint paródiaként, részint az emberi történelem mélyreható elemzéseként olvasható munkája, a Creation Lake (Kushner 2018-ban már a Booker shortlistjén is szerepelt);

- az egyik múlt heti tippünk, az amerikai Claire Messud francia-algériai családregénye, a This Strange Eventful History;

- a már Pulitzerrel is elismert és a Booker listáin is otthonos amerikai Richard Powers ökorománja, a Playground;

- az itthon Az essexi kígyó szerzőjeként ismert angol Sarah Perry szerelmi és csillagászati regénye, az újra csak Essexben játszódó Enlightenment;

- a szintén angol Samantha Harvey Orbital című, a Nemzetközi Űrállomáson játszódó regénye;

- az e rovatban a múlt héten, sőt voltaképp már jóval a megjelenése előtt is emlegetett Huckleberry Finn-újramesélés – Jim szemszögéből, vagyis Percival Everett Jamese;

- a Booker első holland esélyese gyanánt külön is nevesítést érdemlő, Yael van der Wouden regényírói debütálása, a máris az esélyesek között latolt The Safekeep;

- a New Yorkban született, líbiai származású és pár évig Líbiában is nevelkedett, ma Londonban élő, s éppen nem mellesleg a politikai menekült létformájáról családilag is igen sokat tudó Hisham Matar emigránsregénye, a My Friends (Matarnak is van Pulitzer-díja, és ő is szerepelt már a Booker shortlistjén);

- a Hétvége és A gyerekek révén már itthon is ismerős irályú ausztrál Charlotte Wood Stone Yard Devotion című regénye, a középpontban a kiégettsége elől menekvést kereső középkorú hősnővel, aki az isten háta mögötti zárt vallási közösségben a múlt sötét titkaira lel;

- és végül az amerikai Rita Bullwinkel első regénye, a nyolc bokszolólány bajnoksági összecsapásai köré szerveződő Headshot, amelyben többen máris nem csupán egy igen esélyes tételre, de az irodalmi Zeitgeist kifejezőjére is ráismertek.

Ez lenne hát a lista (8 női és 5 férfi szerző műveivel), amely szeptember 16-án fog 6 tételessé szűkülni, hogy ama regények alkotói azonmód 2500-2500 font boldog birtokába kerüljenek, és esélyesként várhassák a november 12-i végső eredményhirdetést, no meg a Booker-díjjal járó 50 ezer fontos nagyjutalmat. Minderről persze visszatérően beszámol majd e rovat tollnoka, immár erősen figyelmezve a Gunpowder, Fiction & Plot elnevezésű Youtube-csatornára, merthogy annak működtetője múlt vasárnap – kiszivárgott hírekre hivatkozva – felette magas találati aránnyal jósolta meg a longlist alakulását.

*

A Booker hőn várt jelöltlistája mellett ez a hét az irodalmi évfordulók sorát is felkínálja a híríró és olvasói számára. Így például nemcsak Joseph Conrad elhunytának szombati centenáriumáról emlékezhetünk meg (természetesen itt az 1749-en is), de arra a napra esik Colette halálának 70. évfordulója is. Pénteken, augusztus 2-án pedig a száz éve született James Baldwin alakja és életműve előtt tiszteleg Amerika és a világ, túl a szépirodalmi rezervátum szűkülő határain, hiszen e bátor író az afroamerikaiak polgárjogi harcának csakúgy hősévé és ikonjává vált, akár a melegmozgalomnak és a jórészt abból lelkedzett, egyre bővülő spektrumú kortárs LGBTQ (LGBTQIA+) tömörülésnek. Ennek bizonyságaként a centenárium egész évre kiterjedő, sőt még 2025-re is átnyúló megemlékezés-sorozatában kitüntetett figyelem irányul arra a szerepre, amelyet Baldwin e két közösség múlt századi történetében, illetve mai történeti reprezentációjában betölt. „God’s black revolutionary mouth” – 1987-ben ezzel a fordulattal búcsúztatta az elhunyt írót a New York Times hasábjain az afroamerikai pályatárs, Amiri Baraka, s az ekképp jellemzett elkötelezettség és radikalizmus az Afroamerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeumának rendezvényein, valamint a New York-i Közkönyvtár évfordulós projektjében is méltán kap különös hangsúlyt. Aminthogy a queer jelenlét élharcosaként és az önfelvállalás felszabadító erejű példája gyanánt elfoglalt pozícióját is megemlékező aktusok sora idézi ezekben a hetekben-hónapokban.

Miközben Baldwin hazájában immár jó ideje nemzeti klasszikusnak számít, s főműveit egyebütt, így többek közt az életének második felében otthonául szolgáló Franciaországban is illő figyelemmel olvassák, a magyar Baldwin-recepció az író életében és azóta is felemásan alakul. Mint „az amerikai színesbőrűek egyenjogúságért vívott küzdelmének egyik igen népszerű vezéregyénisége” már a hatvanas évektől fogva ismert volt itthon, 1964-es, lincs-témájú színműve, az Ének Charlie úrért pedig mindössze két év leforgása alatt eljutott Pécsre. Ám amíg idevágó írásainak, főleg esszéinek említése, interjúinak citálása évtizedeken át zavartalanul, sőt előnyösen beleillett a szocialista irodalmi nyilvánosság közegébe (sőt még az értelmiségi ellenkultúrába is), addig Baldwin-regény egészen 1980-ig nem jelent meg magyarul. S amikor az Európa végre kiadta a Ha a néger utca beszélni tudna című kötetet, akadt kritikus, aki így kicsinyelte e megjelenést: az olvasó Baldwin „híre után nagyformátumú jelenséget vár, s közepes íróval találkozik”. Igaz, ebben az alig langyos fogadtatásban minden valószínűség szerint az a tény is közrejátszott, hogy a mondott kötet – bár erre a könyvborító nem utalt – tartalmazta a Giovanni szobája című, meleg tematikájú regényt is, ami 1980-ban sokak számára bizonnyal nehezen emészthető olvasmánynak bizonyult. Baldwin munkásságának ez a meghatározó, sőt megkerülhetetlen vonulata és vetülete azóta szerencsére itthon is talált értő elemzőre (Csapó Csaba személyében), mindazonáltal az életmű hazai ismertségének és megjelentetésének dolgában máig nem észlelhető érdemi áttörés.