A kortárs ausztrál írónő, Charlotte Wood első magyarul megjelent regénye könnyed, szórakoztató(nak szánt) olvasmány, melynek ugyanakkor jól érzékelhető célja, hogy minél árnyaltabban beszéljen olyan összetett, de nemegyszer leegyszerűsítve ábrázolt témákról, mint az öregség, a barátság és a gyász. A Hétvége alaphelyzete, hogy három barátnő, a hetvenes éveiben járó Jude, Wendy és Adele összegyűlnek elhunyt barátnőjük tengerparti házában, hogy rendet tegyenek, kitakarítsanak. A régi, poros tárgyak selejtezése több évtizedes kapcsolatuk és saját identitásuk újradefiniálását, valamint múltbéli és jelenlegi fájdalmaik feldolgozását segíti elő, illetve szimbolizálja. A behatárolt tér és idő (három hétvégi nap a házban és annak közvetlen környezetében), a folyamatos forróság, az „oszladozó öreg” ház (58) levegőtlensége és az összezártságérzés teremt bizonyos mértékű alapfeszültséget, amely tovább fokozódik a komikus bonyodalmak, egymásnak odavetett megjegyzések és kifecsegett titkok hatására, és sorsfordító események sorozatát eredményezi.

Miért ne érkezhetnénk el hetvenvalahány évesen egy olyan fordulóponthoz, amikor is átértelmezzük a múltat, szerelmi és baráti viszonyainkat, hogy aztán hazugságok nélkül, magabiztosan lépjünk életünk új szakaszába? – veti fel a regény, melyet már a főszereplők életkora is a napjainkban felerősödni látszó, ageism-ellenes diskurzushoz kapcsol. A mű egyik fő erénye, hogy olyan, nehezen behatárolható folyamatként ábrázolja az öregedést, amelyet fizikai, szellemi és lelki értelemben is mindenki máshogy, más ütemben él meg. 

Számos különböző öregedésverziót jelenít meg

(a konditerembe járó, dús hajú és keblű Adele-től kezdve a bicegő, elhízott, külsejét elhanyagoló Wendyn át a vonaton utazó, a negatív sztereotípiáknak leginkább megfelelő asszonyig), és többször, többféle módon próbálja definiálni, megragadni a folyamatot. Ily módon sikerül elkerülnie, hogy – az idősek alulreprezentáltságát és hátrányos helyzetét kiegyensúlyozandó – valótlanul pozitív színben tüntesse fel, és így a végletekig leegyszerűsítse a témát.

A kötet időskort illető másik fontos üzenete, hogy az ezzel összefüggésbe hozható problémák közül (betegségek, a testi leépülés és a mellőzöttségérzés) 

a legnagyobb nehézséget az jelenti, ahogy a társadalom kezeli az időseket.

A főszereplők mind kimagasló sikereket értek el a szakmájukban, és mivel erősnek érzik magukat, hivatásuk pedig beépült az identitástudatukba, hetven felett is tevékenyek maradnának, csakhogy újra meg újra szembesülniük kell azzal, hogy az emberek – akár saját családtagjaik is – a kiöregedettek szerepébe kényszerítik őket. Az olyan eseteket pedig, amikor mások leereszkedő viselkedését vagy burkolt sértéseit kellett elszenvedniük, csak nevetve mesélik egymásnak.

Mivel női szereplőkkel dolgozik, a regény azt is sugallja, hogy nekik különösen magas társadalmi elvárásoknak kell megfelelniük; arcuk, testük változásai, fiatalos szépségük elkopása extra frusztrációt és hátrányt jelent a számukra. Érintőlegesen a média öregségreprezentációját is kritikával illeti: előkerül, hogy a reklámokban az idős nők csak mint „ezüsthajú negyvenesek” (135) jelennek meg, illetve akármilyen jól tartja is magát a színésznő Adele, 

még az inkontinencia-reklámba is nála fiatalabb nőt választanak.

A Hétvége a szerelem klasszikus, ideológiákkal alátámasztott koncepciójával (vagyishogy ahhoz csak a hetero fiataloknak van joguk) is szembemegy: Jude-nak viszonya van egy családos férfival, Adele-t pedig épp most rúgta ki a nála jóval fiatalabb barátnője. További „provokatív” jellemzőként említhető, hogy nyíltan beszél a testi szükségletekről – a regény több ponton érzékelteti, hogyan viszonyulnak a szereplők a saját testükhöz, és próbálják az öregedéssel járó testi problémákat kezelni, feldolgozni – feltűnően sokszor merül fel például a pisilés témája. A testi és szellemi leépülés végső fázisát Wendy kutyája jeleníti meg, aki a barátnőkkel egyenrangú szereplő – sajnos ugyanakkor a vele kapcsolatos bekezdések a mű legunalmasabb részei közé tartoznak, ráadásul a kutya kissé túltelített szimbólum. Mivel Sylvie ajándéka volt, az elhunyt barátnő megtestesítője is, melynek további, egyszerre bizarr és túl direkt jele, hogy Jude újra meg újra egykori barátnője arcát látja megjelenni Finn pofája helyén. Miután kiderül, hogy Sylvie részben saját bűntudatának enyhítésére ajándékozta meg barátnőjét – korábban összejött Wendy férjével –, Finn a megcsalásra és hazugságra is utal. Ezenkívül pedig az egójuk helyett ösztöneikre hallgató teremtmények egyszerű bölcsességét is jelöli: Adele-t a kutya ösztönös jelenléte vezeti egyfajta megvilágosodás felé – igaz, amit ő emelkedett spirituális állapotnak él meg, olyan cselekedetekre inspirálja, melyekkel kínosan komikus helyzeteket teremt, és barátnői szemében nevetségessé válik.

Mivel az elbeszélés egyik fő célja a baráti viszonyok boncolgatása, jól illik hozzá a nézőpont-váltogatás. A szöveg végig egyes szám harmadik személyű marad, rövid szakaszai mégis egy adott nő gondolatait, érzelmeit, értékvilágát fejezik ki. Ezzel a technikával árnyalja a karaktereket, rámutat kapcsolatuk összetettségére és arra, mennyire másként látják a szereplők önmagukat, mint ahogy kívülről látják őket, illetve azt is megengedi nekünk, olvasóknak, hogy titkos igazságokhoz férjünk hozzá: például, hogy a barátnőknek alapvető, markáns különbségeik ellenére vannak közös jellemzőik, és több dolgot ugyanúgy élnek meg. Kár, hogy a szempontok ütköztetésének játéka itt-ott megszakad: először a 6. fejezet elején tapasztalunk ilyen zökkenést, mikor a narrátor egy időre ténylegesen objektívvé és mindentudóvá válik, aztán még ugyanazon a fejezeten belül visszavált a személyesebb módba.

Izgalmas, hogy 

a mű évtizedek alatt megfáradt, megromlott kapcsolatokat vizsgálva járja körül a barátság kérdését:

a szereplők viszonyát első pillantásra unalom, irritáltság és neheztelés jellemzi, amihez azonban erős, a nehéz pillanatokban mindig előtérbe kerülő lojalitás társul. Titkaik, ki nem mondott sérelmeik és eltérő életmódjuk mellett Sylvie halála is megnehezíti a kapcsolatukat; úgy érzik, nélküle már nem illenek össze. Kiderül, hogy mind gyerekes dühöt éreznek barátnőjük elvesztése kapcsán, illetve titkon valamennyien idealizálják őt, és biztosak benne, hogy Sylvie épp hozzájuk állt a legközelebb. Az elbeszélés több jellegzetes és ismerős képet mutat fel a gyászról, és viszonylag érzékenyen ábrázolja a legjobb barátnő – Wendy esetében ráadásként a szeretett férj – teljesen soha fel nem dolgozható hiányát. Az elhunytak, főleg Sylvie, hiányként vannak jelen a bittoesi házban, mint „borzasztó, természetellenes lyuk” (72) – legalábbis amíg a takarítással párhuzamos emlékezést, a karakterek megrajzolását és történeteik elmesélését fel nem váltják az egymást érő mozgalmas jelenetek.

A történet közepétől a barátnők többször is elhagyják a házat, és ahogy kitágul a tér, az elbeszélés lassan cselekményközpontúvá válik, ami kontrasztot teremt a könyv első és második fele között. Sajnos az egymásra halmozott és többnyire önmagukban is művi jelenetek igen hatásvadászra sikerülnek. Soniáék megjelenésétől kezdve egyre nagyobb szerepe van a helyzetkomikumnak, ami sokszor inkább bizarrá, erőltetetté teszi a jeleneteket ahelyett, hogy intelligens humorral fűszerezné az ábrázolt, alapvetően nehéz helyzeteket és lelkiállapotokat. 

Felerősödik a műben a nyomokban addig is érezhető, rossz értelemben vett kommersz-íz,

amihez a szimbólumok elhasználtsága is hozzájárul. A már említett takarítás-múltfeltárás, valamint a Finn–Sylvie-párhuzam, a vacsorajelenet viharos eseményeit hangsúlyozó és megjelenítő vihar, illetve az óriási, megpróbáltatásokat szimbolizáló hullámok egyenként is túl direktek, nemhogy egyszerre. Az sem véletlen, hogy karácsonykor történik az egész, hiszen ez az időszak a megújulást, a „dolgok elejét, nem pedig a végét” (194) jelenti a regényben.

Az utolsó és egyben leggyengébb jelenet, mikor a hajnali órákban a tengerben megtisztuló barátnőkön átcsap egy nagy hullám, majd mikor felbuknak a felszínre, fellélegeznek, és kéz a kézben várják az új hullámokat. Ezzel a mű minden erénye és pozitív üzenete ellenére is giccsbe fullad. Bár Wood évtizedek óta ír (ez a hatodik regénye),

a Hétvége mintha egy ígéretes pályakezdő műve volna.

 A főszereplők életkorának megváltoztatásával és kényes társadalmi kérdések beemelésével megcsavart sablonos alaptörténet ugyanis túl egyenetlen: egyszerre komplex és érzékeny, frázisos és hatásvadász. Ez az érzet a magyar verziót olvasva még erősebb: Morcsányi Júlia fordítása döcög, kevéssé kidolgozott, és rengeteg szóismétlést tartalmaz. Akad benne néhány fordítási hiba is: mikor például Wendy szívdobogása lelassul, inkább azt érzi, hogy kiszökik belőle a vér (felt the blood drain out of her), nem pedig azt, „hogy már nincs kifáradva” (128). De ezeknél is zavaróbb, hogy az általános alanyú mondatokban egyes szám második személy helyett folyamatosan „az ember”-nek fordítja a one-t, illetve hogy a múlt idejű elbeszélésben általános igazságként megjegyzett vagy gondolatként megjelenő mondatokat rendszerint múlt időben hagyja (pl. „De szeretni nem ugyanaz volt, mint tisztelni” [86]). A nyelvtani hibák/elütések – „gugol” (167), „mind kettő” (229) stb. – hiánya és egy gördülékeny, igényes nyelvezet emelt volna a mű minőségén és élvezeti értékén, bár a giccstől és az egyenetlenségtől valószínűleg ez sem tudta volna megmenteni.

Charlotte Wood: Hétvége. Fordította Morcsányi Júlia. Budapest, Magvető, 2022. 244 oldal, 3699 forint.