1749: A mostanit megelőző angol irodalomtörténet 1972-es kiadású, és csupán három szerző, Szenczi Miklós, Szobotka Tibor és Katona Anna közreműködésével született. Ezt már az első, középkori kötet öt szerzője felülmúlja, a sorozat többi darabja pedig még több szerzőt mozgósít. Hogyan kell elképzelni egy ilyen sokszerzős mű világrajöttét? Milyen nehézségek, illetve előnyök adódtak a sokszínű szerzői gárdából?

Kiss Attila Atilla, Szőnyi György Endre: Való igaz, a háromszerzős Az angol irodalom története éppen ötven éve jelent meg. Abban az időben valahogy divatba jött a reneszánsz Anglia bemutatása, Makkai László és Hankiss Elemér Anglia az újkor küszöbén címmel írtak egy átfogó monográfiát, Makkai, Szenczi Miklós és Székely György szöveggyűjteményeket és kismonográfiákat adtak ki a Gondolat Kiadónál, „Angol reneszánsz és polgári forradalom” sorozatcímmel. A kötelező marxista sallangoktól eltekintve ezek a könyvek még ma is használhatók és informatívak a huszonegyedik századi olvasók-tanulók számára is, akárcsak a jóval később, immár 2000 után kiadott, Pál József szerkesztette Világirodalom, melyben dióhéjban ugyancsak megtalálható az angol irodalom története, részben a jelenlegi vállalkozás szerzőinek tollából. Mindezek ellenére látnunk kell, hogy az elmúlt évtizedek filológiai felfedezései és elméleti fordulatai után éppen ideje volt egy újabb, nagyszabású és kellő részletességű magyar nyelvű angol irodalomtörténet megszületésének, s a mű dimenziói mutatják, hogy az eddigi legnagyobb ilyen jellegű vállalkozásról van szó.

1749: Van-e koherencia az egyes írások között, volt-e olyan közös koncepció, aminek, meg kellett felelni, vagy ez magától értetődően adódik a szakma „mai” felfogásából, az irodalom értelmezési keretének kulturális fordulat utáni kitágításából?

KAA, SZGYE: Nem szeretnénk a főszerkesztők vagy a többi szerkesztőtársunk nevében beszélni, de azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy nemcsak a kora újkor irodalmával foglalkozó kötetnek, hanem a sorozat mindegyik darabjának egyik vezérelve volt, hogy az irodalomról és annak történetéről alkotott legújabb tudományos elgondolásokra támaszkodjon. Általában véve igyekeztünk új, a magyar nyelven eddig létező áttekintéseknél korszerűbb képet festeni az adott korszak irodalmi és kulturális kánonjáról, erre törekedtünk az angol reneszánsszal foglalkozó, második kötetben is. Az irodalmat a mindenkori anyagi, politikai, szellemi és gazdasági környezetbe ágyazódó kulturális gyakorlatként mutatjuk be. Ebből következik, hogy a fejezetek szándékosan kitágítják az irodalmi jelenségek társadalmi mezőit, feltárják az irodalom határterületeit, az irodalminak tekintett művek szövegkörnyezetét képező anyagi kultúrát, az ideológiai, vallási, gazdasági folyamatok és ellentétek összefüggéseit, így árnyalják és helyezik sokfajta megvilágításba azt a szövegegyüttest, amelyet hagyományosan angol reneszánsz irodalomnak nevezünk. A kötet szerkezete is ezt tükrözi: meghagytuk a három fő műnemet szerkezeti egységnek (költészet, próza, dráma és színház), de a második átfogó, „Műfajok és médiumok” című fejezet alá rendeltük őket, ezzel is érzékeltetve, hogy különös hangsúlyt fektetünk az irodalom termelésében, fogyasztásában és terjesztésében döntő szerepet játszó médiumoknak. Ezt a második fejezetet megelőzi az első, „Társadalom és műveltség” című fejezet, amely a változó reneszánsz-képeket, a vallási fordulatokat, a kulturális regisztereket, a tudásformák átalakulásait, a kultúra multimedialitását tárgyalja. A harmadik, záró fejezet („A reneszánsz újragombolva: a hagyományozás médiumai”) a kor szövegeinek újabb, mai médiumokban való továbbélésével, az adaptáció, a digitális kor, az újmédia kérdéseivel, a kánon átrendeződéseivel foglalkozik.

1749: Szerb Antal 1958-as világirodalom-történetéhez még most is vissza lehet nyúlni, ha alapinformációkra vagyunk kíváncsiak egyes szerzőkkel kapcsolatban, szinte enciklopédikus igénnyel tárgyalja az irodalom egyes korszakait. Lehet-e, illetve kell-e ma ilyen irodalomtörténetet írni a Wikipédia és az információrobbanás korában? Fellép-e a jelen kiadvány ilyen igénnyel?

KAA, SZGYE: Egyáltalán nem felesleges időnként visszanyúlni a korábban alkotott tudós életművekhez. Szerb Antaltól ma is sokat tanulhatunk és közben élvezzük fanyar-ízes stílusát. De ugyanez vonatkozik a fentebb említett kutatókra, tudósokra is. Ám ők természetszerűleg nem tudhattak azokról a dolgokról, melyeket azóta fedeztek fel, mint ahogy a mai kor kihívásairól sem, melyeket az új elméletek keretében ma tudunk megválaszolni.

1749: Szempont volt-e, hogy főleg olyan írók és művek kerüljenek említésre, akiket magyarul is olvashatunk?

KAA, SZGYE: Amikor el kellett dönteni, melyik szerzők mely műveiről tegyünk említést, természetesen szem előtt tartottuk, hogy a hazai olvasónak ezek a művek lehetőleg magyarul is rendelkezésére álljanak, és igyekeztünk is felkutatni minden magyarul fellelhető anyagot – ilyenkor mindig az adott mű magyar fordításának a címét adtuk meg elsőként, és így is idéztük. Ami azonban a primer szövegek beemelését illeti, a költészetről és a drámáról szóló fejezetekben tudatosan törekedtünk arra is, hogy minél több angol idézeten keresztül tudjuk megjeleníteni az eredeti szövegek nyelvezetét, ezért sokszor az angol és a magyar változatot is megadtuk. Az angol reneszánsz irodalom magyar fordítása rendkívül gazdag és folyamatosan gyarapszik, e tekintetben nekünk már magától értetődő módon sokkal könnyebb dolgunk volt, mint a középkori kötet szerkesztőinek, és a legújabb fordításokat is felhasználtuk.

1749: Elérhető lesz-e a kötet a könyvtárakban, van-e arra valamilyen (finanszírozási) terv vagy szándék, hogy szabadon hozzáférhessenek a diákok? Hiszen egy ilyen kötet, ha őszinték akarunk lenni, nem tud olcsó lenni.

KAA, SZGYE: Ha nem is csillagászati áron jelennek meg a kötetek (mindegyik 4900 forint), az tényleg belátható, hogy az egész, hétrészésre tervezett sorozat beszerzése egy egyetemista számára már jelentős kiadás. Ahogy azonban a kötetek impresszumában is olvasható, a Nemzeti Kulturális Alap könyvtámogatási programjának köszönhetően a könyvtárakba ingyen jut el a kötet, és úgy gondoljuk, az adott korszakok után kifejezetten érdeklődő vásárlók egy-egy kötet beszerzését nem tartják majd erőn felüli kiadásnak.

1749: A kötet egyik előzményében, a Filológiai Közlöny tematikus számában Dávidházi Péter feltette a kérdést: „Mi a magyar anglisztika feladata?” Kipipálható-e legalább egy ezen feladatok közül ennek a könyvnek a megjelenésével? A kora újkori kötet megtervezését vezérelte-e továbbá olyan szándék, hogy formálja, átalakítsa, esetleg felforgassa a Magyarországon rögzült angol reneszánsz irodalmi kánont? Veszíthet-e központi szerepéből Shakespeare egy magyar nyelvű angol irodalomtörténetben?

KAA, SZGYE: Csak egyet lehet érteni Dávidházi Péter idézett tanulmányának következtetésével: a magyar anglisztikának szinte erkölcsi kötelessége volt, hogy a magyar közönségnek számot adjon mind a nemzetközi kutatás, mind pedig saját eredményeiről. Az új magyar angol irodalomtörténet e két szempont szintézise. Olyan ismereteket közöl, melyek csak az angol és nemzetközi szakirodalmat mélységében tanulmányozók számára hozzáférhetők, de egyben azt is megmutatja, hogy van sajátságos magyar szempontú kutatás, melynek tárgya az angol irodalom története.

1749: Bényei Tamás főszerkesztő szavaival élve egy mai, korszerű irodalomtörténetnek „intervenció” értékűnek kell lennie – hogyan érhető tetten ez a szándék a sorozat második kötetében?

KAA, SZGYE: Az új magyar nyelvű angol irodalomtörténet legfőbb koncepciói műhelybeszélgetések sorozatán keresztül alakultak és tisztultak végül le. Az évtizednyi együttműködés első néhány évét „csak” azzal töltötte a későbbi szerkesztők szűkebb csoportja, hogy eszmecserét, vitákat folytattunk nemcsak az irodalomtörténetről és az irodalom fogalmáról alkotott meggyőződéseinkről, hanem arról is, milyen lehetőséget, feladatot kínál számunkra ez a vállalkozás. Úgy vélem, végül Bényei Tamás fogalmazta meg a leghatározottabban és legerősebben azt a célt, amellyel aztán mindannyian egyetértettünk: az új irodalomtörténet megírása főképp arra ad elhalaszthatatlan alkalmat, hogy ne csak a hazai anglisztikán, hanem általában az irodalomtudományi diszkurzusokon és intézményesülési formákon belül pozicionáljuk magunkat. Olyan ajánlattal szerettünk volna előállni, ami önreflexióra hívja fel a szakmát, és megmutatja, hogyan vet számot egy magyarországi szakmai közösség egy olyan kihívással, amely azzal jár együtt, hogy az itthoni tudományos beszédmódok környezetében, de a legújabb értelmezési eljárásokra támaszkodva szólalunk meg, és többek között a kritikai kultúrakutatásnak, a társadalmi nem (gender) elméleteinek, az anyagi, az elit és a populáris kultúra kölcsönviszonyának, a kultúra multimedialitásának, a posztkoloniális kritikának a meglátásait helyezzük előtérbe. Csak egy példát mondok: ha Shakespeare-t nem örökérvényű emberi értékeket hordozó szerzőként mutatjuk be, hanem olyan kulturális produktumként, egyfajta működésként, amely történelmileg sajátságos ideológiai érdekek, kulturális értékítéletek, kultikus szerveződések alapján uralkodott egy olyan irodalmi kánon csúcsán, amely egy meghatározott társadalmi osztály ízlésének terjesztését, hatalmi törekvéseinek kiszélesítését, nemzetközi terjeszkedésének legitimációját volt hivatott szolgálni, akkor ez legalábbis nem magától értetődő a mai hazai tudományosságban.

1749: A kora újkor számos posztstrukturalista irányzat szerint összeköthető a modern értelemben vett szubjektivitás kialakulásának idejével – kiemelt szempontként jelentkezik-e ez a kötet kompozíciójában?

KAA, SZGYE: Mint minden kor, így a kora újkor irodalma is tele van identitáskérdésekkel, ezek a kérdések azonban az angol reneszánsz esetében valóban nagy világmodellek közé, a középkor és a modernitás közötti átmenetbe ékelődnek. A formalista, strukturalista irodalomtudományi iskolák után következő, ideológiakritikai, kultúraelméleti érzékenységű megközelítések, így például a kritikai kultúrakutatás, a feminista irodalomkritika, az újhistorizmus, kifejezett érdeklődést mutattak a szubjektivitás társadalmi meghatározottságai iránt, és a kora újkori angol irodalomban a modernitás szubjektumfelfogásának előképét érték tetten. Mára kiegyensúlyozottabbá vált az az elméleti lelkesültség, amely korábban a posztmodern kultúrakritika és a posztstrukturalista szubjektumelméletek meglátásait néha már-már programszerűen igyekezett beleolvasni a reneszánsz szövegekbe. A kérdéssel a mi kötetünkben is külön fejezetrész foglalkozik, és az identitásképző kulturális gyakorlatok, hatalmi technológiák bemutatásával, a nemzeti, a vallásos, a gazdasági identitás kérdéseinek vizsgálatával több fejezetben is érzékeltetjük, milyen meghatározottságok alapján jelentek meg az irodalomban az új típusú önreflexiós szokások, gondolkodási minták, és hogyan reagált a kialakulóban lévő irodalmi intézmény azokra a sokszor traumatikus változásokra, amelyeket például a reformáció vagy a modern értelemben vett politikai államhatalom kialakulása okozott.

1749: A nem szakmabeli olvasó számára az irodalom fogalma magától értetődőnek tűnhet egy irodalomtörténetet a kezébe véve - foglalkozik-e a kora újkori kötet azzal a módszertani, kultúraelméleti kérdéssel, mi számíthatott egyáltalán irodalomnak a kora újkori Angliában?

KAA, SZGYE: Nem új felfedezés, de talán még mindig nem vésődött be az érdeklődő átlagolvasók tudatába, hogy az irodalom nem időtlen és örökre fixált kategória, hanem koronként változó, a kultúrákba dinamikusan ágyazódó rendszer. Nem lehet és nem is érdemes a kultúra más kontextusaitól elszigetelten vizsgálni az irodalmat, különösen nem a kora újkorban, ahol volt ugyan szépirodalom, de a filozófiai és vallási traktátusokat, sőt, még a tudományos műveket is irodalomnak tekintették. A reneszánsz kötetben hangsúlyt fektettünk ezeknek az interdiszciplináris diszkurzusoknak a bemutatására.

1749: Mint tudjuk, a digitális bölcsészet segítségével újabb Shakespeare-forrásokra derült fény a közelmúltban. Kitér-e a kora újkori kötet a digitális bölcsészet alkalmazhatóságának kérdésére?

KAA, SZGYE: A digitális bölcsészet mára a bölcsész-, és ezen belül az irodalomtudomány fontos részterülete lett. Ezen belül számtalan problémát lehet megoldani, szöveg és stílusvizsgálatoktól tematikus válogatásokon át az adatbázisok építéséig és használatáig. Bár ez a kérdéskör nem domináns a kötetben, a Shakespeare-kutatások és az internet, illetve digitális feldolgozások kérdéskörére egy fontos fejezetben kitérünk.

1749: Végül két „kulisszatitokra” szeretnék rákérdezni: volt-e esetleg olyan megosztó téma, szemlélet, amiben nehéz volt egy véleményre jutni a szerzőknek, szerkesztőknek? Illetve volt-e olyan kérdéskör, téma, amit jó lett volna érinteni, de terjedelmi korlátok vagy más okok miatt kimaradt a kötetből?

KAA, SZGYE: Mint már említettük, a tényleges irodalomtörténet-írás megkezdését több évnyi előkészítő munka vezette be, az ennek keretében rendezett számos összejövetelen pedig jónéhány koncepció csapott össze. Milyen legyen a mű szerkezete? Legyen viszonylag hagyományos, kronologikus bemutatás (végül is ez valósult meg), vagy legyen szócikkekre alapuló, enciklopédikus, esetleg a magyar kutatók reprezentatív tanulmányainak gyűjteménye tematikus sorokba rendezve? Ugyancsak sok vita folyt arról, hogy digitális, vagy nyomtatott, esetleg hibrid legyen a mű megjelenése, médiuma. Végül megint csak a hagyományos nyomtatott formát fogadtuk el, de fennáll az igény és ambíció, hogy lehetne-e ebből a monumentális anyagból egy dinamikusan kezelhető, állandóan modernizálható digitális archívumot létrehozni. Azon is gondolkodunk, hogy vannak-e különböző digitális eszközökre optimalizálható szegmensei a vállalkozásnak. Például a hivatkozásjegyzékeket lehetne egy digitális felületen is tárolni és amikor valaki a könyvet olvassa, a hivatkozásokat közben a telefonján tudná nyomon követni. Végül, de nem utolsósorban sokunk bánatára a kötetekbe nem kerültek illusztrációk. Egy digitális változatban, hyperlinkes ugrásokkal egy, a mostaninál sokkal informatívabb és multimediálisabb archívumot is létre lehetne hozni. Mindennek előfeltétele azonban az volt, hogy összeálljon az anyag a lehető legmagasabb színvonalon. Reméljük, ez sikerült, s kívánjuk, hogy olvasóinknak sok öröme teljék benne.