*

1749: A digitális bölcsészet, bár jó néhány évtizedes történetre tekinthet vissza, mind a mai napig meglehetősen képlékenynek tűnik, és ha valaki tájékozódni próbál a burjánzó szakirodalomban, elkerülhetetlenül találkozik majd olyan hangokkal, amelyek a terület preparadigmatikus, diszciplínáktól független, az akadémia világával nem teljesen kompatibilis állapotáról beszélnek. Mindezek figyelembevételével hogyan definiálnád és jellemeznéd a „digitális bölcsészet” területét a teljesen zöldfülű olvasó számára?

Almási Zsolt: Azt mondanám, hogy a digitális bölcsészet legáltalánosabb értelemben a számítógép számítási kapacitásának a hagyományos bölcsészet területén történő hasznosítását jelenti. Nem mondanám teljesen önálló diszciplínának, per definitionem egyfajta interdiszciplinaritás jellemzi, hiszen nemcsak az irodalomtudományt foglalja magába, hanem a történettudományt, vagy épp az emlékezeti tudományokat is, amelyekhez hozzátartozhat a könyvtártól a múzeumpedagógiáig bármi. Vagyis a számítógép számítási kapacitásának a bölcsészet összes területén történő alkalmazását értem ide, azzal a kiegészítéssel, ami az 1980-as években jelent meg először: hogy a digitális bölcsészet ne olyan eredményeket próbáljon meg elérni a számítógéppel, amilyeneket teljesen hagyományos eszközökkel is elérhetne. Az interdiszciplinaritás kérdését annyiban finomítanám, hogy amint léteznek egyetemi programok, amint valaki kaphat digitális bölcsészetből diplomát, attól fogva a diszciplinaritást is érdemes hangsúlyozni, hiszen kialakul egyfajta tudományos struktúra, amely külföldön már létezik. Amerikában, ha valaki digitális bölcsészetből akar diplomázni, megteheti, elsősorban MA-, de BA-szinten is. Magyarországon azért nehéz a helyzet, mert egy darabig volt, aztán eltűnt, a közeljövőben pedig remélhetőleg megint lesz ilyen szak. A felsőoktatási programok listájában a név már létezik a 2020. augusztus 8-i Magyar Közlöny szerint, ugyanez év decemberében pedig megjelent a mesterképzés KKK-ja is. Amint ez a struktúra, ez az intézményesültség kialakul a digitális bölcsészet körül, egységesebben lehet beszélni róla, vagyis nemcsak a számítógép számítási kapacitását (amiben jobb, mint az ember) használjuk bölcsészeti kutatásokra, hanem folyamatosan reflektálunk is rá. Ez nagyon kevéssé van jelen a magyar diskurzusban, de a komoly vonala még a külföldi szakirodalomban is hiányzik. Már csak azért is fontos a tevékenységre irányuló reflexió, mert a számítási kapacitáshoz gyakran az az asszociáció társul, hogy az valamiféle objektivitást biztosít. Meg kell nézni, milyen médiumelmélettel írható le, amit a számítógéppel teszünk, és hogy vajon az így kapott eredmény nem lesz-e egészen más, mint egy hagyományos típusú bölcsészettudományos kutatásé.

1749: Ez mindenképpen pozitívumnak számít? Vagy azoknak is igazuk lehet, akik szerint a preparadigmatikus állapotnak is megvannak a maga előnyei, mivel azzal bizonyos mértékű függetlenség is együtt jár?

AZs: Amíg egy terület nem rögzül diszciplínává, valóban rugalmasabb tud lenni. 

Amikor diszciplínává válik, és beépül a tudás hagyományos rendszereibe, az olyan, mint amikor lesz egy kalapácsunk, hirtelen mindenhol szöget látunk, és megpróbáljuk beverni.

Ilyen értelemben ennek az intézményesültségnek van torzító tükre is. Nyilván egyfajta rigiditáshoz vezet, és rossz esetben az is előfordulhat, hogy míg most nagyon élénk tud lenni a diskurzus más tudományágakkal, egyszer csak elszalad a ló, és a már kevésbé képlékeny terület képviselőjét nem fogja többé érdekelni, amit például az irodalomtudós mond. Másfelől az intézményesülés arra is lehetőséget nyújt, hogy könnyebben észrevegyük a szögeket – hogy fókuszáltabbak legyenek a kutatások, hogy egyre jobban elmélyülhessünk bizonyos részletkérdésekben. Szerintem amíg meghatározatlanságban fürdünk, megtörténhet, hogy az emberek egymástól függetlenül pazarolják a pénzt, paripát, fegyvert olyan dolgokra, amelyek végül senki számára sem lesznek használhatóak, és még csak nem is kompatibilisek egymással. Ha megtörténik az intézményesülés, akkor talán esély nyílik arra, hogy ne egy horizontális spektrumon játszadozzon mindenki a saját vesszőparipájával, hanem elinduljunk a mélység felé.

1749: Úttörő kezdeményezésként 2018-ban elindult a Digitális Bölcsészet című magyar folyóirat. Tudnál mondani valamit a lap indításának körülményeiről, a folyóirat küldetéséről és az eddigi tapasztalatokról? Hogyan látod a hazai digitális bölcsészet helyzetét nemzetközi összehasonlításban?

AZs: Éppen az intézményesülés szempontjából tartom nagyon fontosnak a Digitális Bölcsészet elindítását. Legszívesebben úgy gondolkodom erről a folyóiratról, mint egy olyan platformról, amely közösséget, fórumot teremthet, amely megmutathatja az intézményesültség jó oldalait. Hogy reflektál arra, amit teszünk – amikor egy cikket beadunk, akkor azt lektorálják, ami egy nagyon fontos reflexiós lehetőséget kínál. Az is izgalmas, és ezért a főszerkesztőnket, Maróthy Szilviát illeti dicséret, hogy nagyon ügyesen gondolkodik arról, hogyan lehetne egy folyóirat minél inkább az emberek és a tudományos tevékenységek találkozásának platformja. Arra gondolok például, hogy a publikálás nem számonként történik, pedig úgy indult, de egyre láthatóbb volt, hogy a cikkenkénti megjelenés előnyösebb, hiszen dinamikusan változik ez a világ, fontos, hogy gyorsan lehessen reagálni. A következő egy 2020-as fejlemény, idén sikerült ugyanis elindítani a Labor című rovatot, amit azoknak szánunk, akik nem feltétlenül a bölcsészet területén dolgoznak, hanem inkább az információs technológiák felől érkeznek. Itt nem kell úgy megfogalmazni a cikkeket, ahogy egy bölcsészettudományi vagy társadalomtudományi témánál elvárjuk, hanem inkább az a fontos, hogy a szerző prezentáljon egy olyan módszertant, amivel éppen dolgozik, és mutassa be, hogyan működik az. Vagyis ne legyen egy teljes diszciplína, az IT kizárva a folyóirat tevékenységi köréből.

A hazai kutatás helyzetét illetően azt látom, hogy az intézményesülés miatt egyre nagyobb és izgalmasabb projektek alakulhatnak ki. Az ELTE-n elindult a Digitális Bölcsészet Központ Palkó Gábor vezetésével, ők is izgalmas dolgokkal foglalkoznak, létrejött a Petőfi Irodalmi Múzeumban is a Digitális Bölcsészeti Központ, és Szegeden is folynak ilyen munkák. Mivel csoportok alakulnak, lehet pénzekhez jutni, közös munkát végezni – ez mindenképp pozitív jövőképet vetít elénk. Összességében tehát nemzetközi összehasonlításban is színvonalas dolgok történnek Magyarországon, arról nem is beszélve, hogy Palkó Gábor kezdeményezése, az International Journal of Digital Humanities című folyóirat is el tudott indulni, és a neves Springer kiadónál jelenik meg. A nemzetközi beágyazottságunk is jól alakul, kiváló kapcsolatokat ápolunk az Europeanával. Ez nyilván pénz és infrastruktúra kérdése is, de az utóbbi évek azt mutatják, hogy egyre elfogadhatóbb, és nemzetközi összehasonlításban is magas szintű eredményeket lehet elérni itthon is.

1749: A Helikon folyóirat 2020/1-es száma már szűkebb területtel, a „számítógépes irodalomtudománnyal” foglalkozik, és ott publikált tanulmányod a területet érő súlyos kritikákat is tárgyalja. Mi áll e támadások hátterében, és hogyan reagálhat a formálódóban lévő diszciplína az ilyen, időnként egészen heves kritikákra?

AZs: Két dolog is fontos ezzel kapcsolatban. Nagyon izgalmas fenomenológiailag, hogy miért ilyen durvák ezek a támadások, hogy mi az, ami zsigerileg zavar egy hagyományos kutatót, és hogy ez miért jelenik meg a felszínen ilyen erőteljes kritikákban. Bár izgalmas a kérdés, első pillantásra nem tudom a választ. Maga a zsigeriség talán az emberi mivoltunkkal lehet kapcsolatos; látható, és ez külföldön talán még inkább érvényes, hogy a digitális projektekkel, mivel sok más kultúrpolitikai összefüggésrendszerbe és elvárási horizontba illeszkednek, nagy pénzeket lehet kanyarintani. Amikor egy hagyományos irodalomtudós látja az eredményeket, talán arra jut, hogy pénz és az eredmény nincs összefüggésben. Emellett, ha túllépünk az erőteljes megfogalmazási módokon, a diszciplínákhoz szinte méltatlan diskurzusokon, akkor azt is látni kell, hogy ezeknek a kritikáknak a jelentős részében van igazság, és kulcskérdés, hogyan kezeljük a bírálatokat a digitális bölcsészet szempontjából. Ha kizárólag támadásnak vesszük őket, és nem vagyunk hajlandóak észrevenni a jogos kritikát (hogy hol vannak az eredmények; hogy vannak eredmények, amelyeket egyáltalán nem értünk; hogy milyen kódot használ valaki, és az miért érdekes; hogy nagyon sok tanulmány maximum megerősíti az eddigi eredményeket, de új dolgokat nem igazán fedezünk fel – ez szerintem a digitális bölcsészettudományi produktumok kb. 70 százalékára igaz is lehet a hagyományos bölcsészet felől nézve), akkor el kell fogadnunk, hogy az eredményeinket úgy kell prezentálni, amiből egy hagyományos bölcsészkutató is láthatja, hogy az adott eredmény számára miért releváns. Ezzel szorosan összefügg, hogy a digitális bölcsészetben létrehozott tanulmányoknak a retorikája is zavarba ejtő lehet, 

mert sokszor úgy születnek a szövegek, mintha egy IT-s vagy egy természettudós írta volna őket. Ez egyáltalán nem baj, de az ilyen, világosan kísérletező jellegű retorika („ezzel és ezzel próbálkoztunk, nem ment, aztán sikerült valamit kicsiholnunk”), ami inkább a természettudományokra jellemző, zavarhatja az irodalomtudóst, hiszen arra emlékeztetheti, hogy valami hasonló korábban már megtörtént, csak akkor még pozitivizmusnak nevezték

, és az igencsak idegen a bölcsészettudományok hermeneutikai szituációt figyelembe vevő tevékenységétől. Be kell látnunk ugyanakkor, hogy egy érett diszciplína nem csípőből nullázza le az ellenkező véleményeket, hanem megérti a megírásuk okát, és próbál is erre reflektálni. A Helikon-szám is valami ilyesmire vállalkozott, több cikk is foglalkozott a kérdéssel.

1749: Ami az említett zsigeriséget illeti, ennek hátterében nem állhat az, hogy a számítógépes irodalomtudomány gyakran elemi kérdésekben látszik megváltoztatni a gondolkodásunkat? Nyilván átalakul például a szöveg természetéről alkotott elképzelésünk annak folyományaként, hogy ma már mindenki szövegeket kódol („tagel”), és kódolt szövegekkel dolgozik, míg ez néhány évtizede még egyáltalán nem volt jellemző.

AZs: Igen, az is fontos, hogy az irodalomtudomány nyilván a könyvkultúrára épült, és bár nagyon sok megközelítés reflektált arra, hogy a könyvkultúra mennyiben definiálja a feltehető kérdések körét és az azokra adott válaszokat, a digitalizáció és a digitális szöveg, a digitális filológia ezeket a jellemzőket még sokkal világosabbá teheti, miközben új korlátok elemzését teszi lehetővé. Abban az értelemben is, amit Laura Estill ír, hogy nincs a kánonban jelentős változás, de abban is, hogy miben változik a szöveggel való tevékenységünk, xml-fájlokat, és TEI-kódolt szövegeket dolgozunk/dolgoztatunk fel, vagy pedig sima txt-fájlokat. Van olyan digitális szövegekkel dolgozó kiváló szakember, aki például Homérosszal és homéroszi szövegekkel dolgozik stilometriai-stilisztikai szempontból, és azt mondja, hogy amint megkap egy szépen tagelt xml-fájlt, azonnal megtisztítja a címkéktől, mert az ő stilometriai elemzéseiben sokkal jobban működik egy tiszta szövegfájl. És ez valóban új kérdéseket vet fel, átalakítja a szöveghez való viszonyunkat, az erre való reflexió pedig egy idő után elkerülhetetlen. Hogy csak egy példát mondjak, az egyik legnépszerűbb kora újkori angol irodalommal foglalkozó adatbázis, az Early English Books Online kapcsán sem szabad megelégednünk azzal a kényelmes pozícióval, hogy végre az íróasztalunkról elérhetünk minden kora újkori angol szöveget. El kell mondani, hogy nem az a helyzet, hogy létezett egy nyomtatott kultúra, amely eddig úgy volt hozzáférhető, hogy el kellett menni nagy könyvtárakba, Cambridge-be, Oxfordba vagy éppen a Folger Shakespeare Könyvtárba, míg most már ez nem szükséges, hiszen otthonról is elérhető váltak az ott található dokumentumok. Hanem valami egész mással találkozunk az adatbázisban. Az igazán fontos lépés ennek a másságnak a feltárása a megfelelő elmélet segítségével.

1749: A digitális bölcsészet képviselője mellett rangos Shakespeare-kutatóként is ismerhetnek az olvasók. Több évtizedes kutatói tapasztalatod alapján hogyan alakította át a Shakespeare-kutatást a digitális bölcsészet előretörése? Melyek a legfontosabb eredmények, digitális projektek a témában?

AZs: Először is, nagyon fontos, hogy 

sok szinten irtózatos ellenállás figyelhető meg a digitális bölcsészet beavatkozásával szemben a Shakespeare-tudományon belül. Például egymásnak esnek emberek konferenciákon, ami régebben azért nem volt jellemző.

A digitális bölcsészetnek van egy megosztó jellege, amire bizony a Shakespeare-kutatás is érzékenyen reagál. Eredmények azonban kétségkívül vannak, és én most kettőt emelnék ki a legfontosabbak közül, mert ezek szépen érzékeltetnek bizonyos tendenciákat. Egyre gazdagabbak azok az online adatbázisok, amelyek valamiképpen ismeretek generálásához nyújtanak segítséget. Vannak adatbázisok, ahol eddig nagyon nehezen elérhető szövegek váltak elérhetővé, vagyis a hozzáférhetőség változott meg. Ezeknek az adatbázisoknak a jelentős részét (és itt most kifejezetten nem az EEBO-ra gondolok) olyan értelemben digitális bölcsészek készítették, hogy reflektáltak a médiumra. Jó példa erre a metaadatokkal való gazdagítás, ami kirívóan fontos, hiszen növeli az elérhetőséget és a kereshetőséget, segít az egyes dokumentumok megértésében, bemutatja a dokumentum jellegét, és a metaadatok a digitalizált könyv materiális jellegére is utalnak. A metaadatokkal való foglalkozás tehát a digitális bölcsészet egyik nagy eredménye az elérhetőségen kívül. Ha csupán ott van egy fénykép az oldalról, az kontextus nélkül inkább csak félrevezet, mint segít. Az is fontos, hogy a digitális bölcsészeti tevékenységek miatt ezek az adatbázisok mindinkább arra épülnek, hogy ne csak információt szolgáltassanak, hanem az információban – például infografikákkal – bizonyos mintázatokat is megmutassanak. És ebben, a kritikusan kezelt mintázatok felismerésében, nagyon jó a számítógép. A metaadatokkal való gazdagítás lehetővé teszi különböző adatbázisok kompatibilis használatát is, ami fontos eredmény – nem csupán az elérhetőség, hanem a tudás gazdagítása is célja ezeknek az adatbázisoknak.

A Shakespeare-filológiában pedig a szerzőségi kérdések újra napirendre kerülése kétségkívül a digitális bölcsészetnek tulajdonítható. Hogy ezt hogyan és kik teszik, az már más kérdés. De az, hogy stilometriai elemzéseket az eddigieknél jóval nagyobb korpuszok figyelembevételével lehet végrehajtani, az mindenképpen a digitális bölcsészet eredménye. 

Én azt tekintem igazán jelentős fejleménynek ezen a területen, hogy voltak bizonyos konszenzusok bizonyos darabok szerzőségét illetően, olyan konszenzusok, amelyeknél azért felbukkantak kérdőjelek, ezek pedig most újból előkerültek.

Nem arra gondolok, hogy például Hekaté beszéde a Macbethben shakespeare-i vagy sem – az ilyen részeknél nyilvánvaló volt, hogy máshonnan származnak. Azok a részek az igazán izgalmasak, ahol nem egyszerű copy-paste technológiával szembesülünk, hanem tényleg közös munka folyhatott. Ezeknek a konszenzusoknak a további, számszerűsíthető adatokkal való megerősítése nagyon jó irányzat. Lengyel kollégák például mélytanulásos technológiával végzett kutatásról publikáltak izgalmas beszámolót. Még a problémás eredmények is lehetőséget teremtenek a finomításra. A hibákból és tévedésekből tanulva lehet előrelépni az attribúciós tanulmányok egyes részterületein belül. Végső soron ezek következtében a Shakespeare-korpusz megítélése is változik, hiszen jobban bekerül a köztudatba, hogy Shakespeare nem úgy dolgozott, ahogy a romantika óta szeretnénk elképzelni.

Hogy egy konkrét példát is mondjak: Stanley Wells és Paul Edmondson új könyvében (All the Sonnets of Shakespeare) úgy strukturálják át a szonettekről való eddigi elképzeléseinket, hogy mivel az 1609-es kvartó kiadás nem tekinthető százszázalékosan szerzőinek, abból indulnak ki, hogy az ott található szonettek sorrendje, az eddigi narratív elképzelések nem biztos, hogy megállják a helyüket. Ezért átrendezik a szonetteket, aszerint, hogy az ő meglátásuk szerint milyen sorrendben születhettek. Ebben az újrarendezésben részben számítógépes stilometriai vizsgálatokra is támaszkodnak, melyeket nem ők végeztek el – csak átveszik az új oxfordi Shakespeare-kiadás csapatának eredményeit. Ezek az elemzések ugyan kérdésesek (hiszen nagyon kicsi a korpusz, és az oxfordiak módszerei is megkérdőjelezhetők), de annyiból nagyon izgalmas, hogy mi történik, ha akár csak egy kis alapja is van ennek az átrendezésnek. Ez is egy eredménye a digitális bölcsészetnek, hogy mivel a szöveg bizonyos stilisztikai jellemzői azonosíthatók azonos korpuszon belüli más szövegekkel, ezért például egy újfajta kronológiát is létre lehet hozni, és aszerint is meg lehet jelentetni a szonettfüzért.

1749: A Humanities folyóirat 2019/1-es, Shakespeare és a digitális bölcsészet kapcsolatával foglalkozó számában a már említett neves kutató, Laura Estill provokatív hangvételű cikkben mutatja be, mennyire túlreprezentált Shakespeare a digitális bölcsészeti projektek terén. Ezt számos nem tudományos tényezővel magyarázza, és lehangoltan állapítja meg, hogy Shakespeare dominanciája végső soron azt bizonyítja, a digitális bölcsészet nem tudta beváltani az 1990-es évek optimista reményeit, a várt forradalom, a kánon demokratizálódása elmaradt. Mi a véleményed erről a kérdésről?

AZs: Estillnek igaza van abban, hogy voltak ilyen remények – de legyünk őszinték, ezek az indulásnál fogalmazódtak meg, márpedig az indulásnál nagy reményeket kell kelteni. Ugyanakkor bizonyos logika mentén ez a rekanonizáció működhet, hiszen amit eddig nem tudtunk bevenni a kánonba, mert nem tudtunk róla, mivel nem fértünk hozzá, az most hirtelen elérhetővé vált, és mindenki válogathat belőle. Másfelől a gyakorlat azt mutatja, hogy amikor pénzek elosztásáról van szó, nem lehet arra apellálni, hogy egy, a bírálók által nem ismert szerzőről óriási felfedezéssel kecsegtető projekteket támogassanak. A közvéleményt sem tudjuk befolyásolni olyan projektekkel, ahol a szerzőről senki nem tud semmit. Shakespeare hírneve egyszerűen jól jön ahhoz, hogy egy másfajta tudományos tevékenységet reklámozzunk a nevével. A diákok szempontjából pedig akkor tudom azt mondani, hogy Shakespeare a kortársunk, ha megkérhetem őket, hogy menjenek el, és nézzék meg a színházban. Ezt nem tudom megtenni egy Middleton-darabbal – hiába szeretném azt mondani, hogy ő legalább olyan jó, mint Shakespeare, mert nem tudom közel hozni, hiszen a színház nem játssza. Miért nem? Mert nem kötelező olvasmány, vagyis nem része a magyar kánonnak, ezért azt gondolja a színház a repertoár összeállításánál, hogy egy ilyen darabot eljátszani biztos anyagi veszteség. Ehelyett vigyük színre inkább a harmadik párhuzamos Szentivánéji álmot, mert arra a tanárok be fogják terelni a középiskolásokat, és el tudjuk adni a jegyeket. Sokfaktoros tehát az az egyenlet, ami a rekanonizációhoz és a kanonizációhoz kapcsolható, és ezek gyakran a digitális bölcsészeten kívüli eseményekre és beidegződésekre épülnek. Hogy mindez a jövőre nézve mit jelent, azt nem tudom. El tudom képzelni, hogy sokkal hosszabb távon igenis hozzájárul a rekanonizációhoz a terület. Mert míg eddig nem tudtam kötelező olvasmánynak feladni valamelyik darabot, mert nem volt meg a könyvtárban, az most a Folger Shakespeare Library digitális szövegeket tartalmazó oldalán megtalálható, azonnal letölthető, és a hallgatók tudnak vele dolgozni. A kánon átalakulása azonban csak nagyon lassan történhet meg, míg egymástól függetlenül át nem formálódik az oktatás és a színházi élet – ez pedig olyan sok tényezőn múlik, hogy nem szép számonkérni a folyamat nem kívánatos haladását a digitális bölcsészeten. Hogy Shakespeare áll a középpontjában, annak leginkább marketingokai vannak, ám amit Shakespeare szövegeit vizsgálva el lehet érni, az utána máshol is alkalmazható.

1749: Néhány hónapja Magyarországon kezdeményező jellegűnek tekinthető YouTube-csatornát indítottál útjára, Shakespeare-daráló címmel. Mi indított arra, hogy egy merőben új médiumon keresztül szólítsd meg a Shakespeare iránt érdeklődő olvasókat/nézőket, és mennyire váltotta be a reményeidet a csatorna?

AZs: Az a helyzet, hogy a digitális kultúra a digitális bölcsészeten belül tulajdonképpen jobban érdekel, mint az, hogy stilometriai elemzésekkel milyen eredményekre lehet jutni. 

Vagyis nagyon izgalmas kérdésnek tartom, hogy a médium miképpen határoz meg, és miképpen motivál. Hogyan korlátoz, milyen új utakat nyit a korlátozások mellett?

Ebből a szempontból engem például különösen érdekel, hogy mi történik a színházzal a karantén miatt. Az, hogy streamelik az előadásokat, hogy beindult az e-jegyek váltása – hogy a digitalizáció miként befolyásolja a kultúrát. És ebből a szempontból azt is gondolom, hogy amíg magam nem próbálkozom meg valami hasonlóval, amíg én nem adok hozzá semmit a digitális kultúrához, aligha tudok reflektálni a kérdésre – amíg nem látom egy kicsit is belülről, aligha tehetek megalapozott elméleti kijelentéseket. Ezért indítottam el a Shakespeare-darálót, amit úgy határoztam meg, mint ami egyaránt megcélozza az értelmiségi érdeklődőket és a Shakespeare-kutatókat. Ami a mintákat illeti, Dragon Zoltán kollégám például jegyez egy kiváló YouTube-csatornát, amit szeretek nézni. Volt tehát minta, láttam, mások hogyan csinálják, de valóban nincs nagy konkurencia ezen a területen.

A másik ok, ami hasonlóképpen motivált, és ami szintén kötődik a digitális kultúrához, az az, hogyan változik a közkinccsé tétel az analóg és a digitális kultúra összefüggésrendszerében. Ha mondjuk kilyukad a bringám kereke, nem vagyok magamra hagyva a világban, hogy csak szenvedjek, ha nem tudom, hogy kell megjavítani. Egyszerűen felmehetek a YouTube-ra, és megnézem. Ezen kezdtem el gondolkodni: hogy egyes emberek felteszik azt, amihez értenek, és mások szabadon felhasználhatják, akkor, és ahogy arra szükségük van. Úgy gondoltam, hogy az akadémiai világnak is nyitnia kell ebbe az irányba. Hozzáférhetővé kell tennünk tudományos tartalmakat, de úgy, hogy a nem beavatott is használni tudja őket valamire. Vagyis abban a világban, ahol tele vagyunk álhírekkel és áltudományos szólamokkal, az akadémiának is meg kell jelennie. Ami kirívóan nehéz feladat, hiszen nem ehhez vagyunk szokva. Rettentő félelem volt bennem, hogy ha így kiteszem az arcom, mi fog történni. Ez a kitettség, hogy kimegyünk a mezőre, és ott lőhetnek ránk, és lőnek is – nagyon félelmetes vállalkozásnak tűnt az elején. Végül a félelmek nem igazolódtak be, és úgy tűnik, hogy vannak, akiket érdekel a Shakespeare-daráló.

1749: A kommentek és a metrikák alapján a visszajelzések egyértelműen pozitívak.

AZs: Igen, ez is nagyon érdekes. Akiket ez a csatorna érdekelhet, azok általában nem az internetes szájkaratésok táborából érkeznek. Nagyon kevesen nyúlnak az egyetemi világból a klaviatúrához, hogy beleavatkozzanak egy digitális beszélgetésbe. Ami nagyon izgalmas, hiszen az angolszász tudományos világ ennél sokkal nyitottabbnak, grafománabbnak tűnik az online viták tekintetében.

1749: Végezetül milyen jótanácsokkal látnád el azokat, akik most ismerkednek a digitális bölcsészettel?

AZs: Egyszerű javaslataim vannak: 

én például úgy kezdtem el a digitális bölcsészettel foglalkozni, hogy készítettem egy Twitter-fiókot, „bekövettem” a digitális bölcsészeket, és néztem, hogy ők mivel foglalkoznak, milyen problémákkal néznek szembe.

A második javaslatom, hogy kezdjünk el Wikipédia-cikket szerkeszteni, mert abban nagyon sok minden megtalálható abból, ami a digitális bölcsészetben is fontos. Megtalálható például az, amit Mark Sample úgy nevezett, hogy „care and share”, vagy ha nem a vizuális szerkesztőt használjuk, ismerkedhetünk egy nagyon egyszerű kódolással is. A harmadik pedig, hogy végezzünk el egy online kurzust, amiből elsajátíthatjuk a programozás alapjait, és megismerhetjük azokat az eljárásokat és struktúrákat, amelyeket például a tudományos adatbázisok is használnak.