1749: Legelőször is tisztázzuk: hogy ejtjük jól az új irodalmi Nobel-díjas nevét?

Domsa Zsófia: Jún Fosssze. (nevet)

1749: Na most ezt a Jon Fossét a tágabb magyar közönség mintha most regényíróként igyekezne felfedezni, miközben az elmúlt fél évszázad tán legjelentősebb norvég drámaírójáról beszélünk. Mit kell tudnunk a drámaíró Fosséról azon kívül, hogy nem szokott saját művei premierjére ellátogatni? Milyen hagyományokból táplálkozik? Mik azok a nyelvi vagy tematikus karakterjegyek, amelyek mindenki mástól megkülönböztetik? És mi az oka annak, hogy 2014-ben abbahagyta a drámaírást?

DZs: Fosse 1993-ban hosszas unszolás után kezdett színdarabokat írni. Ebben legnagyobb szerepe Kai Johnsen rendezőnek volt, aki Jon regényeit olvasva erős drámai lehetőséget érzett Fosse prózájában. Kai a bergeni Den Nationale Scene színház részére kérte fel darabírásra Jont, akinek a színházzal kapcsolatban közismerten több fenntartása is volt. Végül nem utolsó sorban a jelentős honorárium miatt állt rá a munkára, és Kai beszámolója szerint egy lendülettel el is készült a Nokon kjem til å komme, vagyis a Valaki jön majd (ebből azóta két fordítás is jelent meg magyarul, 1995-ben Kovács Ferenctől és 2012-ben tőlem). 

A rendező utólag bevallotta, mennyire kétesélyes volt a vállalkozás, hiszen Jon Fosse prózáját egyszerű mondatok, hétköznapi szavakból építkező ismétlések formálják, amelyekből sűrű, monológszerű, hömpölygő szöveg épül. 

Ez nem feltétlenül elég ahhoz, hogy olyan drámai helyzet jöjjön létre, amelyet egy interperszonális térben és időben is meg lehet jeleníteni. De Fosse, mint az első darabjaiból kiderült, nagyon is tisztában volt ezzel a műfaji különbséggel. Ha csoportosítani akarjuk, akkor két nagyobb formai és tematikai vonal rajzolódik ki a drámai szövegeiből. Az egyik a kukucskáló színház mintájára készült, egy családi nappaliban játszódó szövegeket foglalja magában, a másik pedig az álomjátékszerű műveket, amelyben különböző idősíkok csúsznak egybe. Az előbbire példa A név 1995-ből, az utóbbira az Őszi álom 1999-ből. (Mindkettő olvasható magyarul.) Valójában persze rengeteg átfedés látható, van olyan színműve, amelyben egyszerre valósul meg ez a két forma és tematika.

Fosse szövegeivel kapcsolatban mindig elhangzanak olyan jelzők, hogy „fossei sajátos”, „fossei egyedi”, ami igaz is és mindig egy kicsit le is egyszerűsíti a valóságot. Hiszen egyfelől igaz, hogy rengeteg az ismétlődő elem, az áthallás más Fosse-művekből, hogy mindig hiányzik az aktuálpolitikai háttér és mindig letisztult természeti vagy minimalista belső világgal találkozunk, de a kevesebb több elvén mégis mindegyik darab más, és nem fémjelezhető csak azzal, hogy fossei. Bár első ránézésre nyilván többen azt hiszik, hogy olyan egyszerű a szöveg, hogy bárki utána tudja csinálni. Meg lehet próbálni, de 

Fossénál a forma és a tematika, vagyis a tartalom annyira összefügg, hogy nem feltétlen utánozható le azzal, ha valaki külsőleg igyekszik úgy írni, ahogy ő.

Nyilván lesznek követői az irodalomban. Egyelőre úgy gondolom, hogy leginkább abban mutatkozik meg a hatása, hogy más műveket, klasszikus darabokat és kortárs szövegeket egyaránt úgy adnak elő, mintha Fosse-szövegek lennének. Ibsent, Euripidészt, O’Neillt stb.

A színházi hagyományokat tekintve Fosse legalább annyira köthető a klasszikus modern epai drámához, például Becketthez, Pinterhez, Ibsenhez, mint amennyire különbözik tőlük. Alapvető egzisztenciális kérdések merülnek fel nála is, feloldhatatlan drámai helyzetek keletkeznek, de mindegyik nagy elődhöz képest van legalább egy-egy döntő különbség, ami miatt Fosse más. Talán a legfontosabb, hogy 

jóval kevésbé könyörtelen szerző, mint az elődök, akikkel persze a PR miatt nem árt, ha összehasonlítják.

De Fosse közelről láttatja az alakjait, és nem az érdekli, hogy morálisan elítélje vagy pszichológiailag leleplezze őket, vagy az, hogy a társadalomról, a modern világról hozzon ítéletet. Általában csak megmutatja, érzékelteti azt a helyzetet, amiben a szereplői vannak – nem a cselekmény a fontos, hanem az állapot. Biztos nehéz is emiatt vele mit kezdeni más színházi kultúrához szokott közegben, így például Magyarországon is, ahol azért Fossét nem sűrűn lehet látni színpadon. A német és a francia hagyományba inkább illeszkedik, az angliai fogadtatással viszont szintén előfordul, hogy gond van. 

A kritikusok az első Fosse-bemutatókat egyszerűen túl unalmasnak találták.

Aztán persze beindult a kulturális gépezet és a német, francia siker visszahatott a hazai, a skandináv és a még „be nem vett” országok, így Anglia recepciójára is. Ez a folyamat nyilván erősödik majd a Nobel-díjnak köszönhetően.

2014-ben Fosse nekem azt mondta, hogy elege lett és nem ír többet. Emlékszem, épp Budapesten volt. Fura gyász fogott el, de persze megértettem, mert megrendelésre írt éveken át. Elege lett a futószalagból és akkor fogott bele a Szeptológia megírásába, amit ő „lassú prózának” nevezett. Miután befejezte, megint elkezdett darabokat írni. És főleg a klasszikus szövegek újraírása, átdolgozása és műfordítása érdekli. A Halál Thébában című Szophoklész-átdolgozása több magyar előadásban is látható volt már.   

1749: A műfaji mellett a másik kanyargós út, ami felől Fosséhoz eljutunk, jellemzően Karl Ove Knausgårdon keresztül vezet, akit Fosse Bergenben prózaírásra tanított, és aki próbálta rábírni, hogy semmiképp se írjon az életéről. Knausgård egyszerre ábrázolja félénk és motyogós emberként, és hiteles, kemény kritikusként, akitől megtanulta, az írásban nem lehet kompromisszumot kötni. Mennyire igaz ez magának Fossénak az írásaira?

DZs: Igen, van Fosse lényében valami kettősség, egyszerre tűnik úgy, mint egy veréb, aki behúzott nyakkal, kicsit előre tolt beggyel nézeget körbe, mintha riadt lenne, és van benne valami nagyon határozott, amit nem lehet elhallgattatni vagy kétségbe vonni. Olyan integritása van, amihez nem fér kétség. De szerintem olyan nagyszerű, hogy találkozott ennek a két szerzőnek az útja. Az irodalom ünnepe, hogy kettőjük éles különbségéből látszik, hogy milyen gazdag világot teremt körénk a művészet. 

Knausgård, aki mint egy patkányfogó elcsábítja az olvasóját és képes egy kávéfőzés leírását is letehetetlen olvasói élménnyé alakítani, és Fosse, akinek katatón monológja beveszi magát a fülünkbe és soha többet nem ereszt.

Én gyakran azon kapom magamat, hogy Fosse módjára őrölök egy-egy félmondaton.

Fosse kevés szóval teremt világot az olvasó fejében. És éppen ezért több a dolgunk olvasóként, amikor őt olvassuk. Több helyet kell betöltenünk, ami talán túl intellektuális kihívásnak tűnhet... pedig nem az, vagy nem feltétlenül annak kell felfognunk. Egy nyugtalanító érzést, egy tehetetlen állapotot adnak át Fosse szövegei, és ezzel talán valami mélyebb, szinte vallásos belátást az embert folyton választás elé állító, modern élet mögött húzódó bizonytalanságba.

1749: Van aztán még egy harmadik út is, ami felől Fossét megközelíthetjük: a magyar szálak. Diplomatikus bók vagy tényleg igaz, hogy színműíróként Norvégiában élő magyarok, Osztovits Cecília, a Norvég Színház dramaturgja és Kovács Ferenc fedezték fel?

DZs: Én úgy tudom, hogy mindkettőjüknek nagy szerepe volt abban, hogy Fosse nem érezte magát idegenül a színházi közegben. Osztovits Cili ajánlotta be annak a svéd ügynökségnek, a Colombine teaterförlagnak, akiknek a francia bemutató és a nemzetközi siker köszönhető. Cili azóta is az elsőszámú olvasója és közeli barátja. Kovács Ferenc pedig Magyarországra hozta el Fossét még a francia áttörés előtt néhány hónappal. Kai Johnsen rendező és Olav Myrtvedt díszlettervező munkájának köszönhetően a Gyermek című színdarab került színpadra Budapesten és Dunaújvárosban. Sajnos vagy jellemző módon, nem volt kritikai visszhangja az előadásnak, de azért mégis nagyszerű belegondolni, hogy 

Magyarországon előbb volt látható Fosse, mint Franciaországban.

És az is nagy dolog, hogy a dunaújvárosi bemutatóra Fosse eljött! Sőt, egy megkapó esszét is írt erről Dunaújvárosi macskák címmel.

1749: Végezetül evezzünk személyes vizekre: szőrmentén már utaltál rá, hogy magad is Fosse-fordító vagy: a 2012-ben Polarnál megjelent, hat drámát tartalmazó Fosse-kötet, a Valaki jön majd magyarítása a te munkád. Milyen őt fordítani? Állandó magyar hangja, A. Dobos Éva arra hívja fel a figyelmet, milyen nehéz a kevés nyelvű, gazdag hallgatáskincsű Fosse-hősök hümmögéseit és dünnyögéseit átültetni, neked milyen nehézségeid merültek fel vele kapcsolatban?  

DZs: A nyelvi szikárság a legnagyobb kihívás. Ütköztetni a magyar nyelv gazdaságra való törekvésével. Drámát fordítani azonban kettős kihívás, mert míg egy regényben az olvasónak olvasás közben folyamatosan rá tud hangolódni a szöveg monotonitására, esetleg elsőre azt is gondolja, hogy rossz a fordítás, mert kattog a szintaxis, vagyis nincs zeneisége a mondatoknak, de idővel megszokja és a történetre, a szöveg egészére koncentrál. A színpadra szánt szöveg azonban egy funkcionális elem abban az alkotófolyamatban, amelyben a rendező, a dramaturg, a színészek és végül a nézők is újraolvasók. 

Itt nem lehet esetleg abban bízni, hogy majd valahogy megszokja az olvasó, hogy nem hangzik jól a szöveg.

Itt azon van a hangsúly, hogy Fosse kétértelműségeit nem szabad rövidre zárni, nem szabad okosabbnak lenni annál, ami a szövegben van. Ha ha az áll a szövegben, hogy kő, akkor nem lehet helyette szikla vagy kavics. Ha az eredetiben sokszor ugyanaz a szó hangzik el, akkor ugyanazt a szót kell használni, és nem szinonimát vagy körülírást. Én nyilván értelmezem valahogy a szöveget, aszerint a modalitás szerint, ami ott van, de ezzel nem vehetem el a lehetőséget azoktól, akik másképp olvassák a szöveget, még akkor sem, ha nem cseng jól a magyar fülnek, vagy kizökkenti az olvasót, a nézőt egy-egy nyelvi megoldás. 

Fosse darabjaiban nagyon kevés a szöveg, nincs mi mögé elbújni.

Sajnos egyszerre kell hűnek lenni Fosse minimalizmusához és megfelelni annak az igénynek, hogy a szövegeket a színészek hitelesen el tudják mondani. Ezen a ponton szokott mindig elindulni a gyurmázás a magyarországi Fosse-próbák során. Hogy ezt vagy azt, hogyan lehetne másképp mondani. Nem lehetne-e esetleg átfogalmazni, hozzátenni, elvenni. Mert például a német fordításban is az van, hogy... A tapasztalatom az, hogy vannak olyan színészek és rendezők, akik ráéreznek Fosse irodalmiságára, lírai nyitottságára és vannak olyanok, akiket nem Fosse nyelvi ereje érdekel, hanem a cselekmény. A fordításnál ezt a sokféle igényt kell megpróbálni figyelembe venni és bízni abban, hogy a szöveg integritása megmarad.